Emlékül a tengernek

-->

Az a csodálatos az emberi lélekben, hogy egyszerre milliónyi érzést képes átengedni magán. Miközben kétségek marcangolják, és az elveszített emberek utáni szilánkok szúrják, még képes gyönyörködni a végtelen tengerben. Minden karcsapás a kristálytiszta vízben begyógyított egy-egy mélyen ülő fájdalmat. Olyanok vagyunk a világban is, mint amilyen a vízben. Egyedül lebegünk… úszunk, csapkodunk, küzdünk a kiszámíthatatlan hullámokkal, végül pedig csendesen megfulladunk.

A szerelmes ember nehezen utazik egyedül. Szíve színültig van az emlékekkel, miközben szalad körülötte a táj. Bárhova érkezik, keresi az apró jeleket a természetben, a környezetben, ahol megbújhat a szeretett lény szelleme. Belső világa kivetül a zöld fényt árasztó világítótoronyra… kapaszkodik a látványba, és elhiszi, hogy van még remény… remény a szerelemre, ami biztonságot ad, szilárd talajt az érzéseknek, s mégis elemi erővel járja át az életet.

Egyszer valaki ellátott egy fontos leckével. Ne bízzak senkiben… s ezzel megölt bennem egy naiv szellemet, aki éveken keresztül remélt, szeretett, rajongott. Magányos maradtam, és megtalált az énemnek egy múltbéli része… méghozzá az a rész, aki egyedül küzdött egy mérhetetlen nagy szerelemmel, mert nem tudta átadni a másiknak. Reménytelenül, viszonzatlanul szeretett, évekig csak vakon küzdött a sötétben, aztán egyszer csak kiért a fényre… a hamis fényre. Ez nem más volt, mint a valóságnak egy gyönyörűen megtévesztő zsákutcája. Teremtett érzések, hamis ígéretek… tökéletes lecke volt hogyan ne rombolja le a kapcsolatait a férfiakkal.

S végül elkezdett megépülni az a bizonyos birodalom. A magabiztosság volt az egyetlen alapköve, naivitást nem kevertem az építőanyagok közé. Érzéseket sem. Felnőttem volna…? Ez a várfal még mindig áll, habár a szívem megint csak vészesen dobog…

Talán a semmi közepén állok… talán a végén valaminek… esetleg ez lehet életem legszebb időszaka… minden művészetem belevetem, mégsem tudom, hol vagyok most…

G.


p.s.: A szívem nem hagyja, hogy igazságtalanság történjen, ezért vallomást teszek. Hálás vagyok, tiszta szívből. Olyan embert találtam, aki igazán mellettem áll és aki nélkül félek, már nem tudnék élni...
Egy kis idő után megtanuljuk, hogy habár a másik nem úgy szeret minket, ahogyan mi azt elvárnánk, az érzései attól még igaziak...
A félelmeim elvakítanak és nem hagynak érezni igazán... de amikor az emlékeim átveszik az uralmat az agyam felett, akkor pontosan tudom, hogy ez szerelem...