Vajon létezik eredendő magány? Születhetünk olyan lénynek, aki még ha több száz ember veszi is körül, rettentő egyedül van…?
Miért fáj? Mert meg tudnám osztani ezt az érzést… mert tudom, hogy más is pontosan ugyanezt érzi… de… ő nem tudna velem osztozkodni. Egyedül maradtam. Annyira, hogy az összetört szívem apró szilánkjai arra szomjaznak, aki őket összeroppantotta. Zsibong a világ… hangos fényei magukba akarnak szippantani. A ráncok kisimultak, a fájdalmak elcsitultak. Mégis… soha sem éreztem ezt. Eddig nem hittem el, de… ma már tudom. Hiába lépked az ember ezer és ezer pompás, illatos és bódító virág között… a szíve mégis egyedül van. Sajog, mert hiányzik egy darab… hiába a sok vigasz, és szépség… ezt az egy állapotot lehetetlen legyőzni. A megoldás bonyolult és nehézkesen megtalálható.
Ma megkérdezték tőlem, hogy milyen embernek tartom magam. Kérték, hogy emeljem ki azokat a dolgokat, amiket különlegesnek találok magamban. Rögtön a kettősségemet hoztam szóba. Az emberekkel való pozitív kapcsolataimat, és azt, hogy néha jobb a magány. Hiába… tehetek bármit, szerethetek bármennyire, és lehettek bármennyien körülöttem, a lelkem el fog zárkózni. Nem enged betekintést, s a magány sötét felhőjébe burkolja magát. Amennyire megnyerő és pozitív vagyok felül, annyira mély és érthetetlen vagyok belül. Egyre jobban kezdem azt érezni, hogy az emberekhez való viszonyom is egészen különleges. Nem szeretem érzékelni a valóságot, és feltétlen igazságot akarok tenni. Bántom az embereket, majd sajnálom az egészet, s elvonulok. Talán azért, hogy újra ne bántsak senkit… nem véletlenül tartom magam egy igen veszélyes lelkivilágú embernek. Lehet, hogy soha senki sem fogja majd jól felmérni, hogy mikor kell segíteni és mikor kell békén hagyni…
Ezek titkok, amiket elrejtek, mert nem akarom, hogy így ítéljenek meg. Én inkább cseles leszek, s inkább szivárvány leszek a zápor után. Mosolygok, és a nevetésbe burkolózom, mert ilyen is vagyok. Sőt, ez vagyok igazán én… de amikor írok, erről nem tudnék oldalakat analizálni… én a rossz oldalamat boncolgatom inkább abban a reményben, ha leírom, könnyebb lesz majd megemészteni. Most is ezt várom… holnap reggel felébredek, és újra jön az őrület és a boldogság… De az éjszaka hosszú… és az álmok néha gyötrelmesen édesek… ezt kell átélni mielőtt a valóság néhai mámorába belekerülhetek.
Mert én csak remélem… csak remélek… és remélek… hogy egyszer tényleg kisüt a szivárvány szikrázó színe… Geisterfahrer. Az Eső és a Szivárvány szerelméből született lény...
Itthon, haza. Nehéz szavak, amik mély tartalommal bírnak. Talán ezek jelölik az ember rajtkockáját a versenyben. Innen indultam én, s ide térek majd vissza, ha megtettem az utam. Boldognak kellene lennem, hogy hazatértem, de… továbbra is csak felemás érzések kavarognak bennem. Elmesélem mit láttam azon a káprázatos szigeten az óceánba rejtve…: „Emberek tolongtak körülöttem. Siettem. Éreztem, amint csörög a telefonom, s kiír egy jól ismert nevet. Lágyan kapaszkodtak egymásba a betűk. Már az ívükből tudtam, hogy milyen hang fog megszólítani. Rárivalltam, mert siettem a repülőgéphez, de… nem tudtam befejezni a mondatot. Ott ült előttem a padon, és bölcs mosollyal nézett engem. Még soha életemben nem éreztem ehhez hasonlót. Meglepett, szeretettel. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Inge ki volt gombolva… szíve fölé két csókot leheltem, ő pedig fejemre nyomott egy csókot. Hihetetlen pillanat volt… mintha csak tényleg éltem volna… Bekísért a gépbe, de eközben éreztem a pillantásokat magamon. Legjobb barátnőm, aki elbúcsúzni jött, most csak némán állt, és semmibe vesző pillantással nézett utánam. Egy másik ismerős már ott ült a gépen, és megvető szemekkel méregetett. Senkinek sem tetszett, hogy Vele vagyok. Mindenki csalódott bennem… újra a Pokolban találtam magam…”
Itt ülök a hazámtól 2500 kilométerre és írok. Mit is mondhatnék… végre egyszer az életben nem csalódtam magamban. Minden csoda 3 napig tart, velem is így történt.
3 napja felültem a repülőgépre és mindent magam mögött hagytam. Éreztem, ahogy távolodnak tőlem az összetört szívek, az ellenségek és a barátok is. Egyedül maradtam. Erre vágytam… végre eltűnni abból a világból, ahol hajtottam a mindennapok malmát. Megkaptam ezt az ajándékot, és ki is élveztem. Az utóbbi pár napban csak csodálkoztam a természet hihetetlen művein, és eggyé váltam az óceánnal. Most már tudom, hogy nem csak egyszerű kékség és mélység, hanem több. Ő én vagyok, s én ő vagyok. Alámerülök, és hallom csendes énekét. Megízlelem sós ízét, ő pedig lágy hullámaival körülölel. Azúrkék színe összeér az éggel… Isten tudja csak, hol válik szét a kettő. A táj pedig… hegyekkel ölelt kis sziget, ahol temperamentumos, hatalmas szívű emberek laknak. Teljesen más, mint ahonnan én jövök. Végre felfedezhettem valami egészen újat! Csakúgy, mint az óceánban, a boldogságban is úszkáltam. Újfajta érzések hatották át a lelkem… újra éltem. Amit útközben elhagytam, most végre újra megtaláltam. Csodálkoztam. Örültem. Szerettem. Nevettem…
S mégis ott bujkál bennem valami. Talán… sok már az érthetetlen nyelv. Sok az idegen íz, és kultúra. Sok a magány… Mi is a honvágy? Vissza oda, ahol annyit bántottak minket? Ahol összetörték a szívünket…? Tenerife gyönyörű, de a tartalma még üres. Felfedeztem, és átittam néhány emlékkel, de ezek még azok az emlékek, amik örök életemben elkísérnek. Azokat otthon hagytam… bármily furcsa is, ezt érzem. Mikor eljöttem csak azt akartam, hogy minden bújjon el a kilométerek ölelésében… de… mostanra tudom, mit is hagytam igazán otthon. A szeretteimet… az emlékeimet… mindent, ami eddig életben tartott. Hiányoznak a lányokkal közös hatalmas nevetések, bulik… hiányzik a kicsiny szobám a sok színes poszterrel. Nem vagyok én hálátlan, hisz büszkén vallom, én a szívemet itt hagytam az óceánban, de… az aki vagyok, hazahúz. Nevetséges, de… még az összetört szívem is az otthonáért kiállt… hiányzik a hely, ahol először alkottam.
Lehetséges, hogy ahol igazából élek, nem is olyan rossz hely. Nem véletlen a közhely, hogy néha el kell távolodnunk ahhoz, hogy észrevegyük egyes dolgok szépségét és fontosságát. Képtelen letagadni, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Azt hiszem ez az út arra volt jó nekem, hogy megtapasztaljam, milyen egy egészen más világ, és hogy mennyire állok készen, hogy mindent otthagyjak. De a legfontosabb talán az, hogy kezdem megtanulni kikapcsolni a rossz dolgokat… végre tudom élvezni a nyaralásom anélkül, hogy rám szakadnának az otthon maradt fájdalmak és összetört álmok. Érzékelem a hihetetlen távolságot, és ki is használom. Csupán egyet sajnálok… szívem tüze kihűlt. Egyedül maradtam, és nincs kivel megosztanom ezt a hihetetlen gyönyörűséget… egyre jobban kezd hiányozni egy társ, aki mellett a maradék hiányzó részeim is kiteljesednének… aki ott áll mellettem, és eloszlatja az összes kételyem… Addig is… Geisterfahrer száguld tovább, hisz a világon annyit de annyi dolgot kell felfedezni még, és annyi de annyi dolgot kell még átélni ahhoz, hogy igazán felnőhessek…
Vajon hova tűnnek a régvolt szerelmek? Mi történik akkor, ha végleg vége ennek a csodálatos érzésnek? Hova tesszük a sok megmaradt érzést? A sok viszonzatlan szót… érintést… szerelmet?
Talán mind tovább él. A mi világunk felett létezik egy olyan hely, ahova a „halott” érzéseket elrepíthetjük. Bután hangzik, de… lehetséges, hogy azért álmodom ilyesmiről, hogy elhitessem magammal: a szerelem nem ér véget, tovább él, csak már nem bennem. Túl szentimentális vagyok ahhoz, hogy tudomásul vegyem, hogy mindenem odaégett abban a tűzben, amit a másik lobbantott bennem. Most mindenem csak hamu és por… az emlékeim messziek, most már tényleg csak képszerűek. A szívem hideg… vacog a jeges magányban. Hiányolja azt a tüzet, ami oly sokáig melengette.
De… talán valami mindig fog maradni. Valami megragad bennünk, ami örökké elkísér minket. Érzések, szokások mindig útitársak lesznek az élet hosszú és kalandos játékában. Teljesen mindegy, hogy az egy biztosítótű, vagy egy kereszt… ott lesz, mert képtelenek leszünk eldobni magunktól. Az utolsó reményszálként tekintünk ezekre a tárgyakra… gyakran azért, hogy ne érezzük egyedül magunkat… hogy tudjuk, egyszer már megtaláltuk azt, akit kerestünk. Mégis… nehéz arra gondolni, hogy lesz más is… a szerelemben hinni nehéz, megtalálni még nehezebb… egyáltalán mire kell akkor??? Jó kérdés… nem megválaszolhatatlan, de ahhoz, hogy tényleg kiderítsük, egyszer az életben úgy kell szerelmesnek lenni, hogy viszont is szeretnek. Ennél nagyobb ajándék aligha leledzik ezen a bolygón.
Megint esik. Így akarta, tudom. Megtanított sok fontos dologra… ha nem is személyesen, akkor azon keresztül, amit mindig sugallt felém. A sötétség csak akkor bizonyul tényleg annak, ha mi azt akarjuk. Beleláthatjuk az Ördögöt, démonokat, szellemeket, de… akár megtalálhatjuk ott azt is, amit mindaddig kerestünk. Ott minden megvan, csak el kell képzelni… csak meg kell álmodni. Legfőképp hinni kell benne, és megjelenik… a mienk lesz. Ma már nem félek, inkább csak tartok tőle, bár tudom… nem bánt. Idővel ez a félelmem is elmúlt… volt, aki megtanított, hogy az életben bármerre megyünk is, a szívünkben jó, ha ott hordozhatunk valakit. Felemelő érzés, ha valaki miatt szenvedély gyúl a szívünkbe, és csak rá tudunk gondolni. Fizikailag talán mindig egyedül leszünk, de a szívünk elvágyódik majd. Messzire… oda, ahova a magány keze már nem ér el. Ekkora kérés lenne, hogy szeretném megint átérezni ezt? Vagy… már el is felejtettem, hogy milyen… és hogy hogyan lehet benne hinni…
