Itthon, haza. Nehéz szavak, amik mély tartalommal bírnak. Talán ezek jelölik az ember rajtkockáját a versenyben. Innen indultam én, s ide térek majd vissza, ha megtettem az utam.
Boldognak kellene lennem, hogy hazatértem, de… továbbra is csak felemás érzések kavarognak bennem. Elmesélem mit láttam azon a káprázatos szigeten az óceánba rejtve…:
„Emberek tolongtak körülöttem. Siettem. Éreztem, amint csörög a telefonom, s kiír egy jól ismert nevet. Lágyan kapaszkodtak egymásba a betűk. Már az ívükből tudtam, hogy milyen hang fog megszólítani.
Rárivalltam, mert siettem a repülőgéphez, de… nem tudtam befejezni a mondatot. Ott ült előttem a padon, és bölcs mosollyal nézett engem. Még soha életemben nem éreztem ehhez hasonlót. Meglepett, szeretettel.
Odaléptem hozzá, és átöleltem. Inge ki volt gombolva… szíve fölé két csókot leheltem, ő pedig fejemre nyomott egy csókot. Hihetetlen pillanat volt… mintha csak tényleg éltem volna…
Bekísért a gépbe, de eközben éreztem a pillantásokat magamon. Legjobb barátnőm, aki elbúcsúzni jött, most csak némán állt, és semmibe vesző pillantással nézett utánam. Egy másik ismerős már ott ült a gépen, és megvető szemekkel méregetett. Senkinek sem tetszett, hogy Vele vagyok. Mindenki csalódott bennem… újra a Pokolban találtam magam…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése