A Magány és az Idő kézfogója

Vajon hova tűnnek a régvolt szerelmek? Mi történik akkor, ha végleg vége ennek a csodálatos érzésnek? Hova tesszük a sok megmaradt érzést? A sok viszonzatlan szót… érintést… szerelmet?

Talán mind tovább él. A mi világunk felett létezik egy olyan hely, ahova a „halott” érzéseket elrepíthetjük. Bután hangzik, de… lehetséges, hogy azért álmodom ilyesmiről, hogy elhitessem magammal: a szerelem nem ér véget, tovább él, csak már nem bennem. Túl szentimentális vagyok ahhoz, hogy tudomásul vegyem, hogy mindenem odaégett abban a tűzben, amit a másik lobbantott bennem. Most mindenem csak hamu és por… az emlékeim messziek, most már tényleg csak képszerűek. A szívem hideg… vacog a jeges magányban. Hiányolja azt a tüzet, ami oly sokáig melengette.

De… talán valami mindig fog maradni. Valami megragad bennünk, ami örökké elkísér minket. Érzések, szokások mindig útitársak lesznek az élet hosszú és kalandos játékában. Teljesen mindegy, hogy az egy biztosítótű, vagy egy kereszt… ott lesz, mert képtelenek leszünk eldobni magunktól. Az utolsó reményszálként tekintünk ezekre a tárgyakra… gyakran azért, hogy ne érezzük egyedül magunkat… hogy tudjuk, egyszer már megtaláltuk azt, akit kerestünk. Mégis… nehéz arra gondolni, hogy lesz más is… a szerelemben hinni nehéz, megtalálni még nehezebb… egyáltalán mire kell akkor??? Jó kérdés… nem megválaszolhatatlan, de ahhoz, hogy tényleg kiderítsük, egyszer az életben úgy kell szerelmesnek lenni, hogy viszont is szeretnek. Ennél nagyobb ajándék aligha leledzik ezen a bolygón.


Megint esik. 
Így akarta, tudom. Megtanított sok fontos dologra… ha nem is személyesen, akkor azon keresztül, amit mindig sugallt felém.
A sötétség csak akkor bizonyul tényleg annak, ha mi azt akarjuk. Beleláthatjuk az Ördögöt, démonokat, szellemeket, de… akár megtalálhatjuk ott azt is, amit mindaddig kerestünk. Ott minden megvan, csak el kell képzelni… csak meg kell álmodni. Legfőképp hinni kell benne, és megjelenik… a mienk lesz. Ma már nem félek, inkább csak tartok tőle, bár tudom… nem bánt. Idővel ez a félelmem is elmúlt… volt, aki megtanított, hogy az életben bármerre megyünk is, a szívünkben jó, ha ott hordozhatunk valakit. Felemelő érzés, ha valaki miatt szenvedély gyúl a szívünkbe, és csak rá tudunk gondolni. Fizikailag talán mindig egyedül leszünk, de a szívünk elvágyódik majd. Messzire… oda, ahova a magány keze már nem ér el.
Ekkora kérés lenne, hogy szeretném megint átérezni ezt? Vagy… már el is felejtettem, hogy milyen… és hogy hogyan lehet benne hinni…

G.