2011. augusztus 31., szerda

A nyár utolsó csókja

Elérkeztünk a nyár utolsó napjához. Mikor minden elkezdődött olyan messzinek tűnt a mai dátum… sokkal könnyebb volt az élet, tudva, hogy nincsenek kötelezettségek, nincsen korán kelés és dirigáló, ordítozó tanárhang.
Az üresen álló iskola holnap megtelik, és újra visszavesszük a nyomasztó hétköznapok kissé szürke ruháját. Minden elindul, és a valóság ijesztő pontossága egyre vakítóbban fogja bántani a szemünket.
Szépen lassan vége lesz a nyárnak, és az őszi színek veszik át az uralmat. Bevallom, várom ezt a lassú, nyugodt változást. Minden egészen más értelmet nyer… elmúlik a boldog napsugaras hangulat, s helyébe egy ezer barna színben pompázó, titkos szellem költözik. A természet szerintem ilyenkor változik a legnagyobbat… eldobja a fiatalságát, és bölcs komolyságot ölt fel. Az őszben sok a titok, és a kimondatlan fájdalom, ezt tükrözi a néhol szomorú, esős idő. De mikor novemberben még kisüt a nap, az különleges ajándék az elnyűtt, fáradt, emberi jellemnek.

Miért is beszélek a jövőről? Illene számba vennem a nyáron tett utazásaimat.
2 új és eddig idegennek hitt ország, rengeteg utazás, nevetés, és némi fájdalom. A tájak, amiket láthattam teljesen új energiákat nyújtottak nekem, és megadták a változás kellemes ajándékát. Az idegen nyelv, amit hetekig hallottam magam körül, csak még jobban arra sarkallt, hogy becsüljem meg azt a szépet, amit írni tudok. Az idegen környezet pedig megmutatta, hogy bármennyire is nehéz itt az élet, mindig ide fogok haza jönni, és ez a ház az otthonom. Utazásaim során ez volt az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam… hogy mi is az a hazaszeretet…
Sokat írtam már az emberi jellemről… ennek sokféle változatával találkozhattam az elmúlt időkben. Kegyetlen csaták, gyötrelmes veszekedések, és igazi, barátságos kibékülések… minden nap mást hozott… minden nap másféle problémával birkózhattam meg. Rá kellett jönnöm, hogy nem áll meg az élet még akkor sem, ha nekem épp rossz a kedvem, és nem mozdulok ki.

Annyi, de annyi minden van mögöttem, hogy alig tudok valamit igazán kiemelni.
Még mindig fülemben zúg az óceán simogató morajlása… még mindig az orromban érzem az Alpok friss, érintetlen tájának illatát… még mindig hallom a nevető sikolyokat a vidámparkban…
Rengeteg érzés kavarog bennem. Nem félek… inkább büszkén tekintek az előttem álló jövőbe. Pontosan egy éve ilyenkor fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz velem a tanévben, és féltem, unatkozni fogok. Nem így történt… olyan dolgok történtek velem, amik örökre megváltoztattak bizonyos dolgokat.
Most hasonlóképpen tartok kicsit az unalom gonosz szörnyétől, de remélem, hogy minden napom színes és őrült lesz…

~~ Ezt a bejegyzésemet két nagyon fontos embernek szeretném ajánlani.
Launak, aki amikor itt volt megváltoztatta a napjaimat, és hihetetlen őrületet és boldogságot hozott nekem.
A Mosolyszívű Lánynak, aki velem volt mindig, és fogta a kezemet még akkor is, amikor én már a szakadék szélén táncoltam.
Mindennél jobban szeretlek titeket <3 (:

Geisterfahrer elköszön most a nyártól, és lágy csókkal az emlékek mezejére küldi… de még üzen neki valamit…
„Lassú volt… fájdalmasan lassú, majd a vágyai egyre gyorsabban csaptak le rám. Minden porcikája megfeszült a mardosó vágytól… tudta, olyat akar most, amit eddig nem kaphatott meg. Hallottam, amint mellkasában zakatol a szíve, és teste megfeszül. Szökni próbáltam… felült, és magához szorított… kegyetlen vágya mindkettőnket fogva tartott.
S milyen is aztán? Illatát orrodban érzed órák múltán is… ajka édes íze ott marad ajkadon… érintésének lágyságától még mindig libabőrös leszel…
Mi ez, kérdem én? Csupasz vágyak, vagy édes rémálmok…?”

2011. augusztus 25., csütörtök

Famardosó farkasok

Az ember küzd és tűr, erre rendeltetett. Az élet nehezének hívják ezt, mindenki a saját nehézségű, nekirendelt harcot vívja, de… mi van, ha eljön az a pont, amikor valaki képtelen tovább küzdeni, és összeroskad a súly alatt, amit a vállára pakolt a Sors?

"Különleges irat akadt a kezébe. Meglepetten, de leginkább lesújtottan tartotta a vékony papírlapot, amire akár egészen másféle zárómondat is kerülhetett volna.
Egy zárójelentést szorongatott. Hevesen dobogó szívvel, kapkodva olvasta az ódon lapot, a ronda nyomatott betűket. Felfedezte anyja nevét, és az okot, amiért bement a kórházba. Még súlyosabb csodálkozás vett erőt rajta, de végülis már tudta, hogy az eset megtörtént, de arra sohasem számított, hogy majd megtalálja ennek a dokumentációját is. Vetélés gyanúja miatt került az anyja a kórházba. Összeszorult a szíve… arra gondolt, mi lenne ha minden más lett volna. Ha az utolsó mondat mást fejezne ki… ha abban arról lenne szó, hogy az a fél éves magzat nem láthatná a világ gyönyörű fényeit, és nem lélegezhetne az anyja keblén. Ha meghal… mi lett volna akkor? Most nem olvashatná ezeket a sorokat.
Istennek terve volt vele… immáron valóban megbizonyosodhatott róla. Tudta, ebből az esetből egy egész élettörténetet lehet majd kiolvasni… megfogadta, hogy ha majd fel akarja adni, eszébe fog jutni, hogy már akkor, piciny életformaként is küzdött… küzdött, hogy életben maradhasson… hogy láthassa a szüleit, hogy láthassa a lenyugvó Napot… és a világ összes szépségét. Immáron tudta, hogy harcainak mindig ez lesz a mozgatórugója… hogy ha akkor nem adta fel –mert ösztönei az élet felé sodorták-, akkor a valóságban is meg kell küzdenie mindennel…
"

Amikor szeretünk valakit, elfogadjuk úgy, ahogyan van… egy piciny részünk elkezdi táplálni azt a reményt, hogy ez majd fordítva is így lesz…
A reménytelen szerelem tőre halálosan fúródik bele az ember szívébe. Szilánkjai ezer meg ezer darabra szakadnak szét, és minden egyes apró pontot megsebeznek. Ezerféle kétséget hordoznak, fájdalmas reményeket és vak szeretetet.
De mindközül az egyik legpusztítóbb az, mikor az ember érzi, nem volt elég jó. Nem tudott azzá válni, aki megszerezhette volna a szerelmét. Majd belepusztul a tudatba, hogy neki másféle embertípus kell, ő mást szeret… vagy… egyáltalán, nem is szeret senkit. A lenyelt kérdések méregként áradnak szét a testben, és mardosó a tudat, hogy volt időnk szólni, mégis a hallgatás útjára léptünk.
Igen, én is tudtam volna szólni. Bántani a szavaimmal, veszekedni, kérdéseket felállítani, de gyenge voltam… így csak a gyáva csend lebegett a fejem felett… maradhat hát a bizonytalanság, és a tudat, hogy én sohasem feleltem meg Neki.
~

Végül pedig… a halál, a fájdalom szaga már elviselhetetlenné vált, és beszivárgott mindenhová. Félelem övezi a hőn szeretett embereket, és úgy tűnik, Isten akarata most valóban érthetetlen… amiért valóban imádkozunk, néha egészen máshogyan jelenik meg a valóságban. Hiába kérünk egészséget és biztonságot, először is végig kell járni egy olyan nehéz utat, ami után ezt ténylegesen kiérdemeljük. Azért érvelek, és nem támadok, mert hiszem, hogy a jó imádságok meghallgatásra találnak, és nem hiába teszem össze minden este a kezem a jó emberekért…
~

Néha azt érzem, hogy én már nem tudok továbbmenni, és boldogságban élni. Néha elnyel a posvány, amibe belezavartak a gonosz dolgok. Néha… jó lenne lehunyni a szemem, és addig várni, amíg minden a helyére kerül. Tudom, hogy sokan ezt érzik, de… talán ha én leírom, és megfogalmazom, akkor némileg a magam hasznára fordítom, és kulcsként használom a megoldás felé…

Geisterfahrer.

"Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szivemben."
(József Attila)

2011. augusztus 23., kedd

Véletlenek...

Vége. A madár elrepült. Képtelen volt a kalitkában maradni, ezért kiterjesztette hatalmas szárnyait, és elindult az Örökkévalóságba...
Csak repül és repül, és repül... nem bírta a sötétséget, nem tudott lefelé repülni. Neki az újjászületésre van szüksége... hisz ezért Főnixmadár. Most eltűnt, hamuvá lett, de holnap ismét boldogan, lángolva hasítja majd az eget... keresi új gazdáját, hogy beköltözhessen a szívébe, és fellobbantsa benne az Örök Tüzet...

Geisterfahrer, a Madár világra segítője

ui.: Látod, Kedvesem, ez történik, ha nem vigyázol az igazi, szívbéli értékekre. Eltűnnek az életedből, és átveszi az uralmat az unalmas, fájdalmas magány... eddig legalább volt, aki vigyázott Rád...

2011. augusztus 21., vasárnap

Zavar

Az édes múlt? –kérdezték tőlem hétköznapi frázisként ezt a mondatot. Nem. Ez annál több… vagy kevesebb, tudom is én már.
Nem, nem beszélek, nem írok, nem gondolkodom róla. Szükségtelen rossz… de… megint megtöltött pár mondatot… hisz így lesz talán sokáig, talán még örökké… át lesz szőve minden elhaló mondatom ezzel a sebzett, maró érzéssel.

Oda lehet adni valakinek a lelkünket?
A szívünket talán igen, de mi van a lélekkel? Ha azt valaki megkaparintja, akkor… a végtelenségig őrizheti ezt a gyönyörű dolgot, sőt, rendelkezhet is felette?
Itt nem irányításról van szó, inkább csak a birtoklásról, és arról, hogy a másik ízig-vérig a tied. Valaki csak a lelkét adja… valakinek a testét is elragadják.
Örök bilincseket ölt magára, hogy aztán az Örökkévalóságba cipelje magával… elönt az őrület, és a vágy, hogy végre elkapd azt, aki rabul ejtette a valódat, önmagadat. A véred már a füledben lüktet, megöl minden egyes tétovázással töltött másodperc… kell… kell a kulcs… és most már nem csak a saját lelkedhez… hanem a vad őrödéhez is…

Az élet… nem kell senkinek sem bemutatni. Sok okos ember, sok okosságot mondott, az enyém egyszerű, de talán lényegre törőbb…
Mit jelent nekem az élet? Az élet az emberek alkotóképessége, Isten akaratán…
Néha szökellek a magasba, néha fürdöm a porba, de végig ember vagyok, aki büszkén a szívével gondolkodik. Nekem nem kellenek szabályok, tanácsok… sebzett és csalódott akarok lenni. A bőröm alatt, a fejemben, az elvesztett lelkemben akarom érezni, hogy ember vagyok. Nagy álmokkal, és buta vágyakkal… egy szilánkos szívvel, és egy tiszta lélekkel, amire fáj a sötétség foga.
Lehet, hogy gondolatban odaígértem, de soha… Ő soha sem kaparinthatja meg. Ez olyan dolog, amit ha sötétbe visznek, beragyogja azt, és elpusztítja a velős gonoszságot. Nem érdemes egy ennyire fényes dolgot a vaksötétség kezébe adni…

2011. augusztus 16., kedd

Devil May Cry

Annyit írtam már az életről. Annyira meg akartam ismerni az életét és önmagamat, hogy végülis csak egy csöppnyi vigaszt tudtam magamnak kifacsarni.
Lehet, hogy arra teremtettek minket, hogy végig a létünk értelmét keressük. Néha fárasztó, érthetetlen és meddő harcnak tűnik fellelni azt a valakit, aki a lelkünk mélyén az „én”-t szimbolizálja… de talán nincs is más, csak ez, amiért egy van belőlünk.
Ha pontosan tudnánk mi a hivatásunk, mit tehetünk meg, mik lehetünk, akkor nem emberek lennénk. Ez csak az égben uralkodó Isten lehet. Mi csak azt kaptuk meg, hogy örökké kérdezzünk, és emellett keressük is a választ…
Az út, amelyen lépkedem néha sötét, néha pedig vakítóan fényes volt. A fájdalom néha csak egy árnyék képében kísér engem, néha az életemet követeli. Amit őrizgetek itt, a lelkem mélyén az a maroknyi kedves ember, és a fantázia, amit én teremtek, és a lehetőség, amivel majd nem kell évek múltán is az összetört álmaim szilánkjain lépkednem. Kiút, amit meg kell ragadni, mert… soha semmi sem lesz tökéletes, de pont ettől lesz életszagú és valódi az, amiben élünk.
Az elme, a jó gondolkodás, nem garancia a forró, szeretetteljes lélekre… a sötétség, az elzárkózás nem véd meg semmitől. Aki a végleteket járja, soha sem lesz boldog igazán.

Azt terveztem, hogy utoljára írok egy vallomást, és kiírom a szívemből az apró, még parázsló érzéseket, de attól tartok nincs ehhez ennyi türelmem. Mert mit is mondhatnék?
Valami történt velem 2 évvel ezelőtt, ami elindított egy olyan úton, amelyről fogalmam sem volt, hogy létezik. Szépen lassan elkezdtem megváltozni, gondolkodni, érezni, és érzékelni: a fájdalmat. Azóta bárhová megyek, folyton csak táncolnak megállás nélkül a gondolataim, de az akaratom néha túl léha papírra vetni, ezért csak a bendőmet ostromolják.
Mi történt még?
Kinyílt a szívem, és a lakóhelyem, ami eddig egy csendes kisvárosnak bizonyult, olyan lett, mint a Pokol és a Mennyország közti hely, ahol angyalok és démonok tevékenykednek minden egyes áldott nap. Helyek értelmet kaptak, amik máig súlyos jelentéssel bírnak… fotók készültek, amiket máig nem lenne szabad nézegetni… és… szerettünk, ami emlékeket készített nekünk. Az a hely, ahol szeretni vagy gyűlölni tudunk, mindig varázslatos lesz… bárhová is megyünk, ahol emlékek és érzések vannak, az örökre belevésődik a jellemünkbe.
A szív pedig ismét magányos. Darabjait vékony aranyszál tartja össze, mely a vértől most már csak vörösen csillog. Az egyedülléte hol magányba, hol pedig kedves feltámadásba torkollik.
Végül pedig… az elveszített szeretők és barátok alkotják a szenvedés igazi bensőjét. A hazugságok, amiket elhittem, s amik szeretetté fajultak, majd belülről marcangoltak szét. Miért is olyan szörnyű? Mert a méreg szép, színes ruhát öltött, és úgy került be a testembe… nem is számítottam rá, hogy akinek odaadom a lelkem, az magába szívja, és hazugságokkal teleszurkálva odaveti másoknak.

De ez mind a múlt. Egy vallomás, ami elmondja, hogy miért vagyok gyakran elkeseredve, de… van, amikor feltekintek az égre, és azt suttogom: „De hisz vége van!”. Igen, vége van, és mosolygok, mert tudom, hogy ami előttem van, az csak jobb lehet… némi ürömmel, de jobb lesz.
Néha minden összeomlik, és azt sem tudom, hogy ki vagyok, és hogy hol van az otthonom, de aztán… kapok egy jelet, ami nem feltűnő, de erős. Ami bebizonyítja, hogy soha sem leszek egyedül…
Mert talán ott lent a Pokolban, az Ördög is sír néha…

Geisterfahrer.

2011. augusztus 7., vasárnap

Tőrből toll

Egy ember, aki megy, utazik, és él sok mindent megtapasztal. Talán menekül, talán csak valami egészen újra vágyik… hogy miért? Mert semmi sem elég…
Nem kell az átlag, nem kell a jó, nem kell az, amit mindenki más csinál. Miért lenne akkora probléma kiállni abból a bizonyos sorból? Pontosabban… miért olyan nagy dolog kiállni a sorból…?
Mert senki sem érti meg azt, ami igazán szívből jön. A szeretet, a jóság ereje elcsépelt mondásokká degradálódott, és már senki sem tudja mi is az igazán normális dolog. Csodát bárki képes tenni… persze, egészen jó lenne ezt hinni, de… én nem így érzem.
Mi a csoda?
Ha valaki képes küzdeni… kitörni, segíteni, élni és alkotni. Nem kellenek a felesleges nagyzolással elkövetett emberi ürességek… nem kell a felesleges áldozat, sem a hazug kapcsolattömegek.

Egyetlen utam van, amit gyengén világít meg egy apró fénycsóva…
Bárhová megyek, folyton gondolkodom. Keresem a otthonom, keresem azt az embert, aki talán meg tudja fejteni azt a titkot, ami régóta kínoz… le kell írnom, hogy mit súg a szívem és az agyam összhangja. Ki kell törnöm ebből a fojtásból… eddig úgy éreztem, hogy mindent ki kell irtanom, ami bánt. De meganyi alkalom megmutatta, hogy ez szinte lehetetlen. Azt hiszem el kell fogadnom a múltam, és sokkal lassabban, és kisebb lépésekben fel kell dolgozom azt, ami történt. Elveszítettem (túl) sok embert már… és kezdek belehalni ennyi kínba. Túl messze vannak azok, akik igazán érdemesek lennének a szeretetemre… a családom szétszórva, kilométerekkel odébb. Mindenki küzd, én pedig tehetetlen vagyok. Még a kitöréshez is néha gyenge…

El kell varrni még a legsötétebb szálakat, és szembe nézni azzal, ami volt, ami lesz, és amim most van.
Ki kell tépni az utolsó piciny köteg szeretetet is, és helyébe józan észt szuszakolni. Az emlékeket csendes útra ereszteni, és a távolba helyezni. Csak akkor repülhetnek vissza a szívembe, ha tényleg szükségem van rájuk… addig a felejtésnek kell munkálkodnia.

Az emberek, akik körülöttem vannak… nem is tudom. Szelektálni? Kidobálni? Elhagyni?
Elsősorban magamat kell megtalálnom, és megismernem, hogy aztán tudhassam, ki az, aki tényleg érdekes arra, hogy mellette lépkedjen a fárasztó úton.

Régóta csak ezt ismételgetem… előre, tovább, hadd mehessek! Most végre megtapasztalhattam, hogy milyen az igazi szabadság. Szabadnak lenni könnyű, de minden köteléket nem vághatsz el. Ami haza visz, ami az utolsó, vészhelyzetben fennmaradó szál, az a család… az otthon… a saját, privát magány.
Ami nekem megmaradt az az a világ, amit én építek. A szereplőim, a mondataim, az érzéseim, amit papírra vethetek. Ha ez nem lenne, meghalnék a szürkeségben… egyre több erőre van szükségem már ehhez is, de ez az, amit még a legrosszabb pillanatban sem fogok sohasem feladni… ebben nem győzhet senki más, csak én!

Geisterfahrer, aki hiszi, hogy a pillangók megtalálják az igazi érző lélekkel rendelkező embereket.