Zavar

Az édes múlt? –kérdezték tőlem hétköznapi frázisként ezt a mondatot. Nem. Ez annál több… vagy kevesebb, tudom is én már.
Nem, nem beszélek, nem írok, nem gondolkodom róla. Szükségtelen rossz… de… megint megtöltött pár mondatot… hisz így lesz talán sokáig, talán még örökké… át lesz szőve minden elhaló mondatom ezzel a sebzett, maró érzéssel.

Oda lehet adni valakinek a lelkünket?
A szívünket talán igen, de mi van a lélekkel? Ha azt valaki megkaparintja, akkor… a végtelenségig őrizheti ezt a gyönyörű dolgot, sőt, rendelkezhet is felette?
Itt nem irányításról van szó, inkább csak a birtoklásról, és arról, hogy a másik ízig-vérig a tied. Valaki csak a lelkét adja… valakinek a testét is elragadják.
Örök bilincseket ölt magára, hogy aztán az Örökkévalóságba cipelje magával… elönt az őrület, és a vágy, hogy végre elkapd azt, aki rabul ejtette a valódat, önmagadat. A véred már a füledben lüktet, megöl minden egyes tétovázással töltött másodperc… kell… kell a kulcs… és most már nem csak a saját lelkedhez… hanem a vad őrödéhez is…

Az élet… nem kell senkinek sem bemutatni. Sok okos ember, sok okosságot mondott, az enyém egyszerű, de talán lényegre törőbb…
Mit jelent nekem az élet? Az élet az emberek alkotóképessége, Isten akaratán…
Néha szökellek a magasba, néha fürdöm a porba, de végig ember vagyok, aki büszkén a szívével gondolkodik. Nekem nem kellenek szabályok, tanácsok… sebzett és csalódott akarok lenni. A bőröm alatt, a fejemben, az elvesztett lelkemben akarom érezni, hogy ember vagyok. Nagy álmokkal, és buta vágyakkal… egy szilánkos szívvel, és egy tiszta lélekkel, amire fáj a sötétség foga.
Lehet, hogy gondolatban odaígértem, de soha… Ő soha sem kaparinthatja meg. Ez olyan dolog, amit ha sötétbe visznek, beragyogja azt, és elpusztítja a velős gonoszságot. Nem érdemes egy ennyire fényes dolgot a vaksötétség kezébe adni…