Famardosó farkasok

Az ember küzd és tűr, erre rendeltetett. Az élet nehezének hívják ezt, mindenki a saját nehézségű, nekirendelt harcot vívja, de… mi van, ha eljön az a pont, amikor valaki képtelen tovább küzdeni, és összeroskad a súly alatt, amit a vállára pakolt a Sors?

"Különleges irat akadt a kezébe. Meglepetten, de leginkább lesújtottan tartotta a vékony papírlapot, amire akár egészen másféle zárómondat is kerülhetett volna.
Egy zárójelentést szorongatott. Hevesen dobogó szívvel, kapkodva olvasta az ódon lapot, a ronda nyomatott betűket. Felfedezte anyja nevét, és az okot, amiért bement a kórházba. Még súlyosabb csodálkozás vett erőt rajta, de végülis már tudta, hogy az eset megtörtént, de arra sohasem számított, hogy majd megtalálja ennek a dokumentációját is. Vetélés gyanúja miatt került az anyja a kórházba. Összeszorult a szíve… arra gondolt, mi lenne ha minden más lett volna. Ha az utolsó mondat mást fejezne ki… ha abban arról lenne szó, hogy az a fél éves magzat nem láthatná a világ gyönyörű fényeit, és nem lélegezhetne az anyja keblén. Ha meghal… mi lett volna akkor? Most nem olvashatná ezeket a sorokat.
Istennek terve volt vele… immáron valóban megbizonyosodhatott róla. Tudta, ebből az esetből egy egész élettörténetet lehet majd kiolvasni… megfogadta, hogy ha majd fel akarja adni, eszébe fog jutni, hogy már akkor, piciny életformaként is küzdött… küzdött, hogy életben maradhasson… hogy láthassa a szüleit, hogy láthassa a lenyugvó Napot… és a világ összes szépségét. Immáron tudta, hogy harcainak mindig ez lesz a mozgatórugója… hogy ha akkor nem adta fel –mert ösztönei az élet felé sodorták-, akkor a valóságban is meg kell küzdenie mindennel…"

Amikor szeretünk valakit, elfogadjuk úgy, ahogyan van… egy piciny részünk elkezdi táplálni azt a reményt, hogy ez majd fordítva is így lesz…
A reménytelen szerelem tőre halálosan fúródik bele az ember szívébe. Szilánkjai ezer meg ezer darabra szakadnak szét, és minden egyes apró pontot megsebeznek. Ezerféle kétséget hordoznak, fájdalmas reményeket és vak szeretetet.
De mindközül az egyik legpusztítóbb az, mikor az ember érzi, nem volt elég jó. Nem tudott azzá válni, aki megszerezhette volna a szerelmét. Majd belepusztul a tudatba, hogy neki másféle embertípus kell, ő mást szeret… vagy… egyáltalán, nem is szeret senkit. A lenyelt kérdések méregként áradnak szét a testben, és mardosó a tudat, hogy volt időnk szólni, mégis a hallgatás útjára léptünk.
Igen, én is tudtam volna szólni. Bántani a szavaimmal, veszekedni, kérdéseket felállítani, de gyenge voltam… így csak a gyáva csend lebegett a fejem felett… maradhat hát a bizonytalanság, és a tudat, hogy én sohasem feleltem meg Neki.
~

Végül pedig… a halál, a fájdalom szaga már elviselhetetlenné vált, és beszivárgott mindenhová. Félelem övezi a hőn szeretett embereket, és úgy tűnik, Isten akarata most valóban érthetetlen… amiért valóban imádkozunk, néha egészen máshogyan jelenik meg a valóságban. Hiába kérünk egészséget és biztonságot, először is végig kell járni egy olyan nehéz utat, ami után ezt ténylegesen kiérdemeljük. Azért érvelek, és nem támadok, mert hiszem, hogy a jó imádságok meghallgatásra találnak, és nem hiába teszem össze minden este a kezem a jó emberekért…
~

Néha azt érzem, hogy én már nem tudok továbbmenni, és boldogságban élni. Néha elnyel a posvány, amibe belezavartak a gonosz dolgok. Néha… jó lenne lehunyni a szemem, és addig várni, amíg minden a helyére kerül. Tudom, hogy sokan ezt érzik, de… talán ha én leírom, és megfogalmazom, akkor némileg a magam hasznára fordítom, és kulcsként használom a megoldás felé…

Geisterfahrer.

"Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szivemben."
(József Attila)