Nem kell az átlag, nem kell a jó, nem kell az, amit mindenki más csinál. Miért lenne akkora probléma kiállni abból a bizonyos sorból? Pontosabban… miért olyan nagy dolog kiállni a sorból…?
Mert senki sem érti meg azt, ami igazán szívből jön. A szeretet, a jóság ereje elcsépelt mondásokká degradálódott, és már senki sem tudja mi is az igazán normális dolog. Csodát bárki képes tenni… persze, egészen jó lenne ezt hinni, de… én nem így érzem.
Mi a csoda?
Ha valaki képes küzdeni… kitörni, segíteni, élni és alkotni. Nem kellenek a felesleges nagyzolással elkövetett emberi ürességek… nem kell a felesleges áldozat, sem a hazug kapcsolattömegek.
Egyetlen utam van, amit gyengén világít meg egy apró fénycsóva…
Bárhová megyek, folyton gondolkodom. Keresem a otthonom, keresem azt az embert, aki talán meg tudja fejteni azt a titkot, ami régóta kínoz… le kell írnom, hogy mit súg a szívem és az agyam összhangja. Ki kell törnöm ebből a fojtásból… eddig úgy éreztem, hogy mindent ki kell irtanom, ami bánt. De meganyi alkalom megmutatta, hogy ez szinte lehetetlen. Azt hiszem el kell fogadnom a múltam, és sokkal lassabban, és kisebb lépésekben fel kell dolgozom azt, ami történt. Elveszítettem (túl) sok embert már… és kezdek belehalni ennyi kínba. Túl messze vannak azok, akik igazán érdemesek lennének a szeretetemre… a családom szétszórva, kilométerekkel odébb. Mindenki küzd, én pedig tehetetlen vagyok. Még a kitöréshez is néha gyenge…
El kell varrni még a legsötétebb szálakat, és szembe nézni azzal, ami volt, ami lesz, és amim most van.
Ki kell tépni az utolsó piciny köteg szeretetet is, és helyébe józan észt szuszakolni. Az emlékeket csendes útra ereszteni, és a távolba helyezni. Csak akkor repülhetnek vissza a szívembe, ha tényleg szükségem van rájuk… addig a felejtésnek kell munkálkodnia.
Az emberek, akik körülöttem vannak… nem is tudom. Szelektálni? Kidobálni? Elhagyni?
Elsősorban magamat kell megtalálnom, és megismernem, hogy aztán tudhassam, ki az, aki tényleg érdekes arra, hogy mellette lépkedjen a fárasztó úton.
Régóta csak ezt ismételgetem… előre, tovább, hadd mehessek! Most végre megtapasztalhattam, hogy milyen az igazi szabadság. Szabadnak lenni könnyű, de minden köteléket nem vághatsz el. Ami haza visz, ami az utolsó, vészhelyzetben fennmaradó szál, az a család… az otthon… a saját, privát magány.
Ami nekem megmaradt az az a világ, amit én építek. A szereplőim, a mondataim, az érzéseim, amit papírra vethetek. Ha ez nem lenne, meghalnék a szürkeségben… egyre több erőre van szükségem már ehhez is, de ez az, amit még a legrosszabb pillanatban sem fogok sohasem feladni… ebben nem győzhet senki más, csak én!
Geisterfahrer, aki hiszi, hogy a pillangók megtalálják az igazi érző lélekkel rendelkező embereket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése