Lehet, hogy arra teremtettek minket, hogy végig a létünk értelmét keressük. Néha fárasztó, érthetetlen és meddő harcnak tűnik fellelni azt a valakit, aki a lelkünk mélyén az „én”-t szimbolizálja… de talán nincs is más, csak ez, amiért egy van belőlünk.
Ha pontosan tudnánk mi a hivatásunk, mit tehetünk meg, mik lehetünk, akkor nem emberek lennénk. Ez csak az égben uralkodó Isten lehet. Mi csak azt kaptuk meg, hogy örökké kérdezzünk, és emellett keressük is a választ…
Az út, amelyen lépkedem néha sötét, néha pedig vakítóan fényes volt. A fájdalom néha csak egy árnyék képében kísér engem, néha az életemet követeli. Amit őrizgetek itt, a lelkem mélyén az a maroknyi kedves ember, és a fantázia, amit én teremtek, és a lehetőség, amivel majd nem kell évek múltán is az összetört álmaim szilánkjain lépkednem. Kiút, amit meg kell ragadni, mert… soha semmi sem lesz tökéletes, de pont ettől lesz életszagú és valódi az, amiben élünk.
Az elme, a jó gondolkodás, nem garancia a forró, szeretetteljes lélekre… a sötétség, az elzárkózás nem véd meg semmitől. Aki a végleteket járja, soha sem lesz boldog igazán.
Azt terveztem, hogy utoljára írok egy vallomást, és kiírom a szívemből az apró, még parázsló érzéseket, de attól tartok nincs ehhez ennyi türelmem. Mert mit is mondhatnék?
Valami történt velem 2 évvel ezelőtt, ami elindított egy olyan úton, amelyről fogalmam sem volt, hogy létezik. Szépen lassan elkezdtem megváltozni, gondolkodni, érezni, és érzékelni: a fájdalmat. Azóta bárhová megyek, folyton csak táncolnak megállás nélkül a gondolataim, de az akaratom néha túl léha papírra vetni, ezért csak a bendőmet ostromolják.
Mi történt még?
Kinyílt a szívem, és a lakóhelyem, ami eddig egy csendes kisvárosnak bizonyult, olyan lett, mint a Pokol és a Mennyország közti hely, ahol angyalok és démonok tevékenykednek minden egyes áldott nap. Helyek értelmet kaptak, amik máig súlyos jelentéssel bírnak… fotók készültek, amiket máig nem lenne szabad nézegetni… és… szerettünk, ami emlékeket készített nekünk. Az a hely, ahol szeretni vagy gyűlölni tudunk, mindig varázslatos lesz… bárhová is megyünk, ahol emlékek és érzések vannak, az örökre belevésődik a jellemünkbe.
A szív pedig ismét magányos. Darabjait vékony aranyszál tartja össze, mely a vértől most már csak vörösen csillog. Az egyedülléte hol magányba, hol pedig kedves feltámadásba torkollik.
Végül pedig… az elveszített szeretők és barátok alkotják a szenvedés igazi bensőjét. A hazugságok, amiket elhittem, s amik szeretetté fajultak, majd belülről marcangoltak szét. Miért is olyan szörnyű? Mert a méreg szép, színes ruhát öltött, és úgy került be a testembe… nem is számítottam rá, hogy akinek odaadom a lelkem, az magába szívja, és hazugságokkal teleszurkálva odaveti másoknak.
De ez mind a múlt. Egy vallomás, ami elmondja, hogy miért vagyok gyakran elkeseredve, de… van, amikor feltekintek az égre, és azt suttogom: „De hisz vége van!”. Igen, vége van, és mosolygok, mert tudom, hogy ami előttem van, az csak jobb lehet… némi ürömmel, de jobb lesz.
Néha minden összeomlik, és azt sem tudom, hogy ki vagyok, és hogy hol van az otthonom, de aztán… kapok egy jelet, ami nem feltűnő, de erős. Ami bebizonyítja, hogy soha sem leszek egyedül…
Mert talán ott lent a Pokolban, az Ördög is sír néha…
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése