Van
egy felvonás még a finálé előtt. Van egy pillanat a naplemente előtt, amikor a Napot
mélykék felhők takarják, és az egészen olyan, mintha Isten arcát, s alakját
látnám. Ahogy minden gonoszság, minden sötétség mögül kezeivel, sugaraival éppen
a világ különböző pontjait simogatná. Mindenhová elér, áttör minden falon…
reményt ad a hozzá könyörgőnek… Talán ezért alkotta meg ily’ gyönyörűre a
naplementét is.
Most
kikukkant a Nap védőbástyái mögül… szemembe tűz mélyen… mintha csak megérezte
volna, hogy figyelem őt. Mosolyog rám, válaszol az imáimra, melegíti gondtól
hűvös arcom.
Igen,
ezekért a pillanatokért érdemes élni, és hálát adni. Az örökkévalóság glóriáját
viselni még akkor is, mikor már minden élő remény elhagyott. A Nap sütni fog,
úgy, ahogy Isten adni és szeretni fog. Az örökkévalóság az égre van írva…
Végül
minden felhő eltűnik a fenséges Nap útjából… semmi nem tántoríthatja el attól,
hogy egy késő délutáni órában még elküldje meleg sugarait. Ígéretet suttog
nekem. Holnap, ha felnyitom pilláimat, ő itt fog rám várni. Elkísér egész nap…
s ha majd a sok hétköznapi szörny épp felfalni készül, elég csak az ablak felé
emelnem megfáradt elmémet. Ő ott fog várni, mosolyogva…
„Halkan,
szótlanul lépkedett. A tavasz kék ege karjaiba ölelte őt… fáradtan mosolygott
szeme a végtelen határba. Szíve az öröklétet ízlelgette, tüdejébe beszívta a
friss levegőt, a rügyek integettek feléje. A természetből áradt a szerelem…
minden ágacska, a kibukkanó virágocskák halkan suttogtak: „Itt vagyok, fogom a
kezed, levegőm te vagy, napod az én egemen ragyog.” Mégis… habár csábít a táj,
s a szív annyira nincs is egyedül, mégis hiányzik valami… mert a lelkek időn és
téren kívül tudják megérinteni egymást, jelzik, ha ugyanúgy szenvednek a
távolban. Két szem, egyszerre, hajnalban kinyitja pilláit, habár csak egynek
kell felébrednie a kakas szava előtt.”
Az
emberek többsége nem fél bizonyos szavaktól és azok súlyától. Az örökké szó teljes, végtelen és talán
olyan vágyakozóan veszélyes. Nem foghatjuk meg, és nem láncolhatjuk magunkhoz…
ő majd eldönti, velünk tart-e, vagy elhagyja-e az aktuális dolgot, amit a
szívünkbe zártunk. Most itt ül mellettem… pimaszul vigyorog rám. Fürkészi az
arcom, és vadul játszik a türelmem gitárján… tépi a húrokat, és kíváncsi meddig
tud elmenni. Hol a határ? Mikor lesz vége az örökkének?
Szerelem,
barátság… őket már mind tőrbe csalta… kevesen jöttek ki belőle élve. Most nagy
levegőt veszek, és azt mondom: próbáljuk meg. Láttam valahol, hogy azt mondják
rólam, szeretem a kihívásokat. Legyen most ez egy cél, ha már úgyis örökké csatázom a bennem élő szellemekkel…
felveszem a harcot az örökléttel… vissza vigyorgom sápadt arcába, és megfogom
lelkem másik kezét… lassan, andalogva indulunk el a földúton… a Nap a szemünkbe
tűz, és a réten minden száradt fűszál nekünk énekel. Megyünk… sétálunk
kettesben az öröklétbe…
*A
nőt az különbözteti meg a világ többi élőlényétől, és a másik nemtől, hogy
magában hordozza a tiszta nemességet. A kegyelemtől fehérlő szívet, a nevető
lelket, azokat az ösztönöket, amik milliókat neveltek fel… hátát egyenesre tudja
kihúzni, száját pedig mosolyra. Szemében ott lakik minden tudás, minden
törődés, s a tűz is. Nem holmi eldobható, időleges személyzet. A férfi, aki sok
nőt szeretett, nem is tudja talán milyen az igazi nemesség… de az igazi férfi
észreveszi, s úgy becsüli és őrzi, mint élete legnagyobb kincsét, mely őt is a
magasba emeli, felnemesíti a szerepében…
A
tél összeszedte sátorfáját, elmenekült a sok mosolytól. A tavasz bevirágzott a
szívekbe, a napsugár megillatosította a friss levegőt. Minden apró virágnál megállok,
orrom közel dugom hozzá, és elképzelem mennyi ember haladt el mellette, s vajon
mennyien néztek bele szirom-szemébe.
~Csak
járt a nagyvilágban. Érzett, szagolt, tapintott, s szeretett. Mint kapukon
átfújó szellő, úgy rótta az élet útját. Magába szívta a természet szépségeit, s
bámult az emberek arcába. Néha tétován, néha összehúzott homlokkal. Bizonyos
emberek olyanok, mint a kikötők… néha megpihenünk ölelésükben, de aztán
továbbsodor a víz… néhányan pedig oly’ ragaszkodóak, mint a hajón lévő vitorla.
Segít kormányozni, elkísér a viharban…
A
boldogság gyors. Gyorsabb, mint a villámlás. Belecsap az emberbe, és
felszabadít mindent… olyat is, amit eddig nem ismertünk. Nevetek, mert van
okom, de a szemem attól még sír néha…
De
ő látja. Látja a jó cselekedeteimet, a szeretetemet, a felé nyúló karjaimat.
Szemében ott lakik a végtelen ösvényeivel tűzdelt erdő, és a végtelenség…
mindegy merre futok, a szívemben a fény mindig melegen fog világítani.
Szorosan
fonódik össze a két kéz, jelezve az elmúló öröklétet. Szavak híján a
pillantások mosolyognak egymásra… vágyak ülnek a vállunkon és vadul csúfot
űznek belőlünk. Lábam az övén pihen, szívem az övét öleli. Halkan röppennek a
szenvedélytől fűtött szavacskák tovább, a szürke felhőkbe.
A
tavasz lassan, szinte vánszorogva töri meg a tél hatalmát. Csendes
szerénységével minden lénynek reményt ad.
Ha
megnémulnék is, csak feküdnék melletted, és mindent elmondanék neked a
szemeimmel. Őrült erőkkel szorítanám kezed, hogy halld, hogyan ordít a szívem.
Ott
lennék melletted, dúdolva cirógatnám sápadt bőrödet, és elűznék minden
fájdalmat, csak úgy, mint ahogyan te szakítottál ki a sötétségből.
Tőlem,
neked. A sóvárgó lelkemtől, a te erős jellemednek. Örök szeretet hordoz, még
akkor is, ha majd az idő megszűnik számunkra…
Mosolyogjatok
lányok, míg csak szívetek engedi! Mosolyogjatok bele a végtelen mindörökké
arcába, és nevetésetek hangjával hintsétek be az alvó várost. Fogjátok egymás
kezeit, és soha se térjetek le az útról. Arról az útról, ami a sajátotok, mégis
ott halad a másiké mellett… Olyan
sok a szép emlék, mint a pipacs a tavaszi mezőn. Olyan boldogok, mint a fejünk
felett elterülő kedves, kék ég.
Most
mégis vérzik a tisztás. Virágai búsan hajtják le a fejüket, és a felhők komoran
strázsálnak a kékség előtt… Hova
lett az igazi tavasz...?
~Minden
íve szépségesen és előkelően nyújtózkodik. Virága kedvesen csavarog, s szirmai
az ég felé tekintenek. Mosolyog rám. Olyan, mintha karjait ölelésre tárná…
sugárzik belőle a szeretet, és a hála. Vasvirág ez, mely a mindent és az
öröklétet szimbolizálja. A két súlyos szót, amiket olykor-olykor elhintünk az
életünkben. Lehetne nagyobb ajándék adni, mint valakinek azt mondani, hogy mindenre szükségem van tőled, s örökre együtt akarom élvezni veled a
tavaszi napsütést…?
Azt
hiszem, kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy a változatosság az élet sója.
Még mindig káprázik a szemem a sok új élménytől, s sok még az új hatás, de…
összességében azt hiszem nem bánom, hogy az életem úgy döntött, nyakatekert
módon egy teljesen másik irányba indul el.
Elhagytak
a szellemek, amik oly sokáig ültek a szívemen és a józan eszemen. Nem az utcába
menekülök már, hanem inkább merészen indulok el az eddig nem látott helyekre.
Megviseli
a józan tudatot az alappilléreinek elvesztése… azt hiszi kemény alapra építette
meg a várát, amibe minden kincsét belerejtette… aztán észreveszi, hogy nyálkás,
mocskos mocsárrá vált minden, min lábát megvetette. Ha az a bizonyos vár
eltűnik, elvész minden, ami a jelenben tartotta. Egyedül marad, s legfőbb
feladata lesz önmagának, az igaz barátoknak és a lelkének a megtalálása. Talán
ilyenkor válik a legnyilvánvalóbbá milyen is az ember… itt ismerhetjük meg
önmagunkat. Igen, miközben elveszítünk mindent, ami eddig körülölelt minket…
ami erőt, hitet adott…
De
majd, mikor vége a szenvedésnek egy új vár ablakából tekint ki a lélek és a
tudat, nézi a múltat, csendesen rázza néha rajta a fejét, és csak mosolyog… az
benne a szép, hogy minden ilyen elsüllyedt kőszikla-építmény tapasztalattá
változik idővel… fény lesz a sötétben, habár egykoron ez maga volt a
feneketlenség…
˘˘.˘˘.˘˘.˘˘
Ami
életben tart, az csak is a küzdés, az élettel való szembeszállás. Habár minden
fölött a láthatatlan és megragadhatatlan isteni erő lakik, mégis mienk a
színtér, ahol mi magunk is teremthetünk bármit. Kinek nem a pénz veti lába alá
a lehetőséget, az boldog lesz majd. Mert olyan utat, lehetőséget kapott, hogy a
világot széles spektrumban láthatja, sok barázdát bejárhat, és mindig nyitott
szemmel és szívvel tekinthet a sorsra… légy olyan, akinek ez megadatik…
Ez
a bejegyzés köszönet azoknak, akik életben tartják még a jó emberekbe vetett
hitemet, és azt, hogy érdemes élni az álmokért, habár a sors néha kegyetlenül
korlátoz.
Kisherceg, szívem édes őre… tőled tanulok álmodni, s érted álmodom. Mindegy, milyen
kegyetlen szélvihar, te keményen szembeszállsz vele… s eközben nem engeded el a
reményeid kezét. Kívánom, hogy Isten annyit adjon neked, amennyit az én szemem
lát a te jóságodból <3 Flóra, Betti… a küzdésben még soha sem láttalak titeket elfáradni, s ezért
tisztelettel nézek rátok. Szeretném, ha mindig ilyen emberek vennének körbe,
hogy tudjam, mekkora kincs a jó gondolkodás, a kemény és tiszta jellem. Ti és
én is hibázunk… pont ebben rejlik a nagyszerűségünk… földi javak nélkül, csupán
kevés jóval bármit megteremtünk… elég, ha mosolygunk, máris létrehozunk valami
egyedülit és utánozhatatlant…
A
tanuló, új kihívásokra vágyó ember értékrendje folyamatosan fejlődik. Ha azt
kell mondjam, hogy változik, az már rég rossz… az elveket illetően a változás
azt sejteti, hogy eddig nem a legjobb úton haladtunk… de már egy jó lépést
tettünk, hogy az eszmény ízét megízlelhessük.
Az
okos ember zsíroskenyert eszik, s autót vesz, házat épít. Az anyagias inkább
téliszalámit vesz, és azt habzsolja. Ma elém tárták ezt az egyszerű filozófiai
példázatot, és azóta is csak ezen dolgozik az agyam. A pénz nem minden, de
akkor is okosan kell felhasználni…
Ami
engem illett… megerősítést kaptam, hogy hagyja a látszatokat. A kirakat, a
levegőbebeszélés mind a gyengék kapaszkodói, hogy megmaradjanak ebben a
világban. A pazarlás, és a hazug barátok mind olyan tőrbe csaltak, ami
megfullasztott és ahhoz vezetett, hogy elveszítsem önmagam. S most hol vagyok?
Állok egy hatalmas ház előtt. Bámulok, és hallom az embereket, hallom, hogy egy
nagy család lakik odabent. Összetartanak, s együtt küzdenek az életben.
Ajtajukat kitárják, és befogadnak. Közben lelkem vívja a csatát… nem tudja, hol
találhatja igazi helyét. A gyönyörű zalai dombokban, a vidék illatában, az
egyszerű életmódban..? Vagy… a tanulásban, a sikerben, az elismerés
özönletében, s olyanok között, akik csak a fejükkel gondolkodnak..? Kedves
lélek… választanod kellene, de tudom, hogy képtelen vagy rá. Nem is kell… mert
ez egy csoda. Aki ezt látja, az minden fontosat észrevesz majd az életben.
Ambivalencia az, ami körbefonja az egész életemet, de nem bánom. Ez csak egy
újabb lehetőség arra, hogy arról írjak, ami igazán fontos…
~S
a tavasz pedig bevirágzik szépen, lassan. A kék ég beborítja a téltől
elnehezült fejünket, s lelkünket felforrósítja a gyengéd napsütés. A madarak
pimasz csiripelése betölti a könnyű levegőt.
Felbőg
a motor, és végighasít a két szív az élet pusztáján. Majd egy csókkal végetér az
álom, és az ember verítékezve riad fel a sötét, sivár valóságba..
