2012. március 28., szerda

Credo


Van egy felvonás még a finálé előtt. Van egy pillanat a naplemente előtt, amikor a Napot mélykék felhők takarják, és az egészen olyan, mintha Isten arcát, s alakját látnám. Ahogy minden gonoszság, minden sötétség mögül kezeivel, sugaraival éppen a világ különböző pontjait simogatná. Mindenhová elér, áttör minden falon… reményt ad a hozzá könyörgőnek… Talán ezért alkotta meg ily’ gyönyörűre a naplementét is.
Most kikukkant a Nap védőbástyái mögül… szemembe tűz mélyen… mintha csak megérezte volna, hogy figyelem őt. Mosolyog rám, válaszol az imáimra, melegíti gondtól hűvös arcom.
Igen, ezekért a pillanatokért érdemes élni, és hálát adni. Az örökkévalóság glóriáját viselni még akkor is, mikor már minden élő remény elhagyott. A Nap sütni fog, úgy, ahogy Isten adni és szeretni fog. Az örökkévalóság az égre van írva…
Végül minden felhő eltűnik a fenséges Nap útjából… semmi nem tántoríthatja el attól, hogy egy késő délutáni órában még elküldje meleg sugarait. Ígéretet suttog nekem. Holnap, ha felnyitom pilláimat, ő itt fog rám várni. Elkísér egész nap… s ha majd a sok hétköznapi szörny épp felfalni készül, elég csak az ablak felé emelnem megfáradt elmémet. Ő ott fog várni, mosolyogva…

Geisterfahrer.

2012. március 26., hétfő

Geisterfahrer és az ő szíve


„Halkan, szótlanul lépkedett. A tavasz kék ege karjaiba ölelte őt… fáradtan mosolygott szeme a végtelen határba. Szíve az öröklétet ízlelgette, tüdejébe beszívta a friss levegőt, a rügyek integettek feléje. A természetből áradt a szerelem… minden ágacska, a kibukkanó virágocskák halkan suttogtak: „Itt vagyok, fogom a kezed, levegőm te vagy, napod az én egemen ragyog.” Mégis… habár csábít a táj, s a szív annyira nincs is egyedül, mégis hiányzik valami… mert a lelkek időn és téren kívül tudják megérinteni egymást, jelzik, ha ugyanúgy szenvednek a távolban. Két szem, egyszerre, hajnalban kinyitja pilláit, habár csak egynek kell felébrednie a kakas szava előtt.”

Az emberek többsége nem fél bizonyos szavaktól és azok súlyától. Az örökké szó teljes, végtelen és talán olyan vágyakozóan veszélyes. Nem foghatjuk meg, és nem láncolhatjuk magunkhoz… ő majd eldönti, velünk tart-e, vagy elhagyja-e az aktuális dolgot, amit a szívünkbe zártunk. Most itt ül mellettem… pimaszul vigyorog rám. Fürkészi az arcom, és vadul játszik a türelmem gitárján… tépi a húrokat, és kíváncsi meddig tud elmenni. Hol a határ? Mikor lesz vége az örökkének?
Szerelem, barátság… őket már mind tőrbe csalta… kevesen jöttek ki belőle élve. Most nagy levegőt veszek, és azt mondom: próbáljuk meg. Láttam valahol, hogy azt mondják rólam, szeretem a kihívásokat. Legyen most ez egy cél, ha már úgyis örökké csatázom a bennem élő szellemekkel… felveszem a harcot az örökléttel… vissza vigyorgom sápadt arcába, és megfogom lelkem másik kezét… lassan, andalogva indulunk el a földúton… a Nap a szemünkbe tűz, és a réten minden száradt fűszál nekünk énekel. Megyünk… sétálunk kettesben az öröklétbe…

G.

2012. március 19., hétfő

"Nem kérem, örökre légy enyém, dalom most mégis hozzád szól.."

*A nőt az különbözteti meg a világ többi élőlényétől, és a másik nemtől, hogy magában hordozza a tiszta nemességet. A kegyelemtől fehérlő szívet, a nevető lelket, azokat az ösztönöket, amik milliókat neveltek fel… hátát egyenesre tudja kihúzni, száját pedig mosolyra. Szemében ott lakik minden tudás, minden törődés, s a tűz is. Nem holmi eldobható, időleges személyzet. A férfi, aki sok nőt szeretett, nem is tudja talán milyen az igazi nemesség… de az igazi férfi észreveszi, s úgy becsüli és őrzi, mint élete legnagyobb kincsét, mely őt is a magasba emeli, felnemesíti a szerepében…

A tél összeszedte sátorfáját, elmenekült a sok mosolytól. A tavasz bevirágzott a szívekbe, a napsugár megillatosította a friss levegőt. Minden apró virágnál megállok, orrom közel dugom hozzá, és elképzelem mennyi ember haladt el mellette, s vajon mennyien néztek bele szirom-szemébe.

~Csak járt a nagyvilágban. Érzett, szagolt, tapintott, s szeretett. Mint kapukon átfújó szellő, úgy rótta az élet útját. Magába szívta a természet szépségeit, s bámult az emberek arcába. Néha tétován, néha összehúzott homlokkal. Bizonyos emberek olyanok, mint a kikötők… néha megpihenünk ölelésükben, de aztán továbbsodor a víz… néhányan pedig oly’ ragaszkodóak, mint a hajón lévő vitorla. Segít kormányozni, elkísér a viharban…

A boldogság gyors. Gyorsabb, mint a villámlás. Belecsap az emberbe, és felszabadít mindent… olyat is, amit eddig nem ismertünk. Nevetek, mert van okom, de a szemem attól még sír néha…

G.

2012. március 14., szerda

Az elmélet szerelmese a gyakorlat...

De ő látja. Látja a jó cselekedeteimet, a szeretetemet, a felé nyúló karjaimat. Szemében ott lakik a végtelen ösvényeivel tűzdelt erdő, és a végtelenség… mindegy merre futok, a szívemben a fény mindig melegen fog világítani.
Szorosan fonódik össze a két kéz, jelezve az elmúló öröklétet. Szavak híján a pillantások mosolyognak egymásra… vágyak ülnek a vállunkon és vadul csúfot űznek belőlünk. Lábam az övén pihen, szívem az övét öleli. Halkan röppennek a szenvedélytől fűtött szavacskák tovább, a szürke felhőkbe.
A tavasz lassan, szinte vánszorogva töri meg a tél hatalmát. Csendes szerénységével minden lénynek reményt ad.
Ha megnémulnék is, csak feküdnék melletted, és mindent elmondanék neked a szemeimmel. Őrült erőkkel szorítanám kezed, hogy halld, hogyan ordít a szívem.
Ott lennék melletted, dúdolva cirógatnám sápadt bőrödet, és elűznék minden fájdalmat, csak úgy, mint ahogyan te szakítottál ki a sötétségből.
Tőlem, neked. A sóvárgó lelkemtől, a te erős jellemednek. Örök szeretet hordoz, még akkor is, ha majd az idő megszűnik számunkra…

2012. március 8., csütörtök

Tükröm





Mosolyogjatok lányok, míg csak szívetek engedi! Mosolyogjatok bele a végtelen mindörökké arcába, és nevetésetek hangjával hintsétek be az alvó várost. Fogjátok egymás kezeit, és soha se térjetek le az útról. Arról az útról, ami a sajátotok, mégis ott halad a másiké mellett…  
Olyan sok a szép emlék, mint a pipacs a tavaszi mezőn. Olyan boldogok, mint a fejünk felett elterülő kedves, kék ég.
Most mégis vérzik a tisztás. Virágai búsan hajtják le a fejüket, és a felhők komoran strázsálnak a kékség előtt…
Hova lett az igazi tavasz...?

2012. március 7., szerda

Napsugarak

~Minden íve szépségesen és előkelően nyújtózkodik. Virága kedvesen csavarog, s szirmai az ég felé tekintenek. Mosolyog rám. Olyan, mintha karjait ölelésre tárná… sugárzik belőle a szeretet, és a hála. Vasvirág ez, mely a mindent és az öröklétet szimbolizálja. A két súlyos szót, amiket olykor-olykor elhintünk az életünkben. Lehetne nagyobb ajándék adni, mint valakinek azt mondani, hogy mindenre szükségem van tőled, s örökre együtt akarom élvezni veled a tavaszi napsütést…?

Azt hiszem, kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy a változatosság az élet sója. Még mindig káprázik a szemem a sok új élménytől, s sok még az új hatás, de… összességében azt hiszem nem bánom, hogy az életem úgy döntött, nyakatekert módon egy teljesen másik irányba indul el.
Elhagytak a szellemek, amik oly sokáig ültek a szívemen és a józan eszemen. Nem az utcába menekülök már, hanem inkább merészen indulok el az eddig nem látott helyekre.
Megviseli a józan tudatot az alappilléreinek elvesztése… azt hiszi kemény alapra építette meg a várát, amibe minden kincsét belerejtette… aztán észreveszi, hogy nyálkás, mocskos mocsárrá vált minden, min lábát megvetette. Ha az a bizonyos vár eltűnik, elvész minden, ami a jelenben tartotta. Egyedül marad, s legfőbb feladata lesz önmagának, az igaz barátoknak és a lelkének a megtalálása. Talán ilyenkor válik a legnyilvánvalóbbá milyen is az ember… itt ismerhetjük meg önmagunkat. Igen, miközben elveszítünk mindent, ami eddig körülölelt minket… ami erőt, hitet adott…
De majd, mikor vége a szenvedésnek egy új vár ablakából tekint ki a lélek és a tudat, nézi a múltat, csendesen rázza néha rajta a fejét, és csak mosolyog… az benne a szép, hogy minden ilyen elsüllyedt kőszikla-építmény tapasztalattá változik idővel… fény lesz a sötétben, habár egykoron ez maga volt a feneketlenség…

˘˘.˘˘.˘˘.˘˘
 
Ami életben tart, az csak is a küzdés, az élettel való szembeszállás. Habár minden fölött a láthatatlan és megragadhatatlan isteni erő lakik, mégis mienk a színtér, ahol mi magunk is teremthetünk bármit. Kinek nem a pénz veti lába alá a lehetőséget, az boldog lesz majd. Mert olyan utat, lehetőséget kapott, hogy a világot széles spektrumban láthatja, sok barázdát bejárhat, és mindig nyitott szemmel és szívvel tekinthet a sorsra… légy olyan, akinek ez megadatik…

Ez a bejegyzés köszönet azoknak, akik életben tartják még a jó emberekbe vetett hitemet, és azt, hogy érdemes élni az álmokért, habár a sors néha kegyetlenül korlátoz.

Kisherceg, szívem édes őre… tőled tanulok álmodni, s érted álmodom. Mindegy, milyen kegyetlen szélvihar, te keményen szembeszállsz vele… s eközben nem engeded el a reményeid kezét. Kívánom, hogy Isten annyit adjon neked, amennyit az én szemem lát a te jóságodból <3
Flóra, Betti… a küzdésben még soha sem láttalak titeket elfáradni, s ezért tisztelettel nézek rátok. Szeretném, ha mindig ilyen emberek vennének körbe, hogy tudjam, mekkora kincs a jó gondolkodás, a kemény és tiszta jellem. Ti és én is hibázunk… pont ebben rejlik a nagyszerűségünk… földi javak nélkül, csupán kevés jóval bármit megteremtünk… elég, ha mosolygunk, máris létrehozunk valami egyedülit és utánozhatatlant…

Örökké a szívemben…
Geisterfahrer

2012. március 3., szombat

Az örök tavasz szigete


A tanuló, új kihívásokra vágyó ember értékrendje folyamatosan fejlődik. Ha azt kell mondjam, hogy változik, az már rég rossz… az elveket illetően a változás azt sejteti, hogy eddig nem a legjobb úton haladtunk… de már egy jó lépést tettünk, hogy az eszmény ízét megízlelhessük.
Az okos ember zsíroskenyert eszik, s autót vesz, házat épít. Az anyagias inkább téliszalámit vesz, és azt habzsolja. Ma elém tárták ezt az egyszerű filozófiai példázatot, és azóta is csak ezen dolgozik az agyam. A pénz nem minden, de akkor is okosan kell felhasználni…
Ami engem illett… megerősítést kaptam, hogy hagyja a látszatokat. A kirakat, a levegőbebeszélés mind a gyengék kapaszkodói, hogy megmaradjanak ebben a világban. A pazarlás, és a hazug barátok mind olyan tőrbe csaltak, ami megfullasztott és ahhoz vezetett, hogy elveszítsem önmagam. S most hol vagyok? Állok egy hatalmas ház előtt. Bámulok, és hallom az embereket, hallom, hogy egy nagy család lakik odabent. Összetartanak, s együtt küzdenek az életben. Ajtajukat kitárják, és befogadnak. Közben lelkem vívja a csatát… nem tudja, hol találhatja igazi helyét. A gyönyörű zalai dombokban, a vidék illatában, az egyszerű életmódban..? Vagy… a tanulásban, a sikerben, az elismerés özönletében, s olyanok között, akik csak a fejükkel gondolkodnak..? Kedves lélek… választanod kellene, de tudom, hogy képtelen vagy rá. Nem is kell… mert ez egy csoda. Aki ezt látja, az minden fontosat észrevesz majd az életben. Ambivalencia az, ami körbefonja az egész életemet, de nem bánom. Ez csak egy újabb lehetőség arra, hogy arról írjak, ami igazán fontos…

~S a tavasz pedig bevirágzik szépen, lassan. A kék ég beborítja a téltől elnehezült fejünket, s lelkünket felforrósítja a gyengéd napsütés. A madarak pimasz csiripelése betölti a könnyű levegőt.
Felbőg a motor, és végighasít a két szív az élet pusztáján. Majd egy csókkal végetér az álom, és az ember verítékezve riad fel a sötét, sivár valóságba..

„Van oly pillanat, mely kilóg az időből…”
G.