*A
nőt az különbözteti meg a világ többi élőlényétől, és a másik nemtől, hogy
magában hordozza a tiszta nemességet. A kegyelemtől fehérlő szívet, a nevető
lelket, azokat az ösztönöket, amik milliókat neveltek fel… hátát egyenesre tudja
kihúzni, száját pedig mosolyra. Szemében ott lakik minden tudás, minden
törődés, s a tűz is. Nem holmi eldobható, időleges személyzet. A férfi, aki sok
nőt szeretett, nem is tudja talán milyen az igazi nemesség… de az igazi férfi
észreveszi, s úgy becsüli és őrzi, mint élete legnagyobb kincsét, mely őt is a
magasba emeli, felnemesíti a szerepében…
A
tél összeszedte sátorfáját, elmenekült a sok mosolytól. A tavasz bevirágzott a
szívekbe, a napsugár megillatosította a friss levegőt. Minden apró virágnál megállok,
orrom közel dugom hozzá, és elképzelem mennyi ember haladt el mellette, s vajon
mennyien néztek bele szirom-szemébe.
~Csak
járt a nagyvilágban. Érzett, szagolt, tapintott, s szeretett. Mint kapukon
átfújó szellő, úgy rótta az élet útját. Magába szívta a természet szépségeit, s
bámult az emberek arcába. Néha tétován, néha összehúzott homlokkal. Bizonyos
emberek olyanok, mint a kikötők… néha megpihenünk ölelésükben, de aztán
továbbsodor a víz… néhányan pedig oly’ ragaszkodóak, mint a hajón lévő vitorla.
Segít kormányozni, elkísér a viharban…
A
boldogság gyors. Gyorsabb, mint a villámlás. Belecsap az emberbe, és
felszabadít mindent… olyat is, amit eddig nem ismertünk. Nevetek, mert van
okom, de a szemem attól még sír néha…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése