„Halkan,
szótlanul lépkedett. A tavasz kék ege karjaiba ölelte őt… fáradtan mosolygott
szeme a végtelen határba. Szíve az öröklétet ízlelgette, tüdejébe beszívta a
friss levegőt, a rügyek integettek feléje. A természetből áradt a szerelem…
minden ágacska, a kibukkanó virágocskák halkan suttogtak: „Itt vagyok, fogom a
kezed, levegőm te vagy, napod az én egemen ragyog.” Mégis… habár csábít a táj,
s a szív annyira nincs is egyedül, mégis hiányzik valami… mert a lelkek időn és
téren kívül tudják megérinteni egymást, jelzik, ha ugyanúgy szenvednek a
távolban. Két szem, egyszerre, hajnalban kinyitja pilláit, habár csak egynek
kell felébrednie a kakas szava előtt.”
Az
emberek többsége nem fél bizonyos szavaktól és azok súlyától. Az örökké szó teljes, végtelen és talán
olyan vágyakozóan veszélyes. Nem foghatjuk meg, és nem láncolhatjuk magunkhoz…
ő majd eldönti, velünk tart-e, vagy elhagyja-e az aktuális dolgot, amit a
szívünkbe zártunk. Most itt ül mellettem… pimaszul vigyorog rám. Fürkészi az
arcom, és vadul játszik a türelmem gitárján… tépi a húrokat, és kíváncsi meddig
tud elmenni. Hol a határ? Mikor lesz vége az örökkének?
Szerelem,
barátság… őket már mind tőrbe csalta… kevesen jöttek ki belőle élve. Most nagy
levegőt veszek, és azt mondom: próbáljuk meg. Láttam valahol, hogy azt mondják
rólam, szeretem a kihívásokat. Legyen most ez egy cél, ha már úgyis örökké csatázom a bennem élő szellemekkel…
felveszem a harcot az örökléttel… vissza vigyorgom sápadt arcába, és megfogom
lelkem másik kezét… lassan, andalogva indulunk el a földúton… a Nap a szemünkbe
tűz, és a réten minden száradt fűszál nekünk énekel. Megyünk… sétálunk
kettesben az öröklétbe…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése