De
ő látja. Látja a jó cselekedeteimet, a szeretetemet, a felé nyúló karjaimat.
Szemében ott lakik a végtelen ösvényeivel tűzdelt erdő, és a végtelenség…
mindegy merre futok, a szívemben a fény mindig melegen fog világítani.
Szorosan
fonódik össze a két kéz, jelezve az elmúló öröklétet. Szavak híján a
pillantások mosolyognak egymásra… vágyak ülnek a vállunkon és vadul csúfot
űznek belőlünk. Lábam az övén pihen, szívem az övét öleli. Halkan röppennek a
szenvedélytől fűtött szavacskák tovább, a szürke felhőkbe.
A
tavasz lassan, szinte vánszorogva töri meg a tél hatalmát. Csendes
szerénységével minden lénynek reményt ad.
Ha
megnémulnék is, csak feküdnék melletted, és mindent elmondanék neked a
szemeimmel. Őrült erőkkel szorítanám kezed, hogy halld, hogyan ordít a szívem.
Ott
lennék melletted, dúdolva cirógatnám sápadt bőrödet, és elűznék minden
fájdalmat, csak úgy, mint ahogyan te szakítottál ki a sötétségből.
Tőlem,
neked. A sóvárgó lelkemtől, a te erős jellemednek. Örök szeretet hordoz, még
akkor is, ha majd az idő megszűnik számunkra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése