In memoriam

Erről sem szabadna írnom. Sokáig gondolkodtam, hogy merjem-e közölni itt ezeket a sorokat. Aztán úgy döntöttem, teszek egy próbát. Előhívom Geisterfahrer legrégebbi énjét, és szót adok neki… engedem, hogy emlékezzen.
Legyen ez most olyan, mint egy francia, szerelmes művészfilm. Különleges hangulatú, sodró, szenvedélyes… hirtelen betölt mindent a hullámzó fájdalom… s végül miközben a film végén törölgetjük könnycseppjeinket, és mély levegőt veszünk, a mellkasunkba nyilalló fájdalom emlékeztet minket arra, mit is élhetett át a főszereplő, amikor elviselte a mérhetetlen keserűséget, ami egy forró szerelem vége okozott. S látjuk őt kis idővel később a folyó partján állni… gyógyultan, új gondolkodással, a jövőre készen…

„Szemei olyanok voltak, mint a kék jég, amely csendesen olvadozik a napon. Ajkai már-már hívogatóan érzékiek voltak. Olcsó pezsgővel kínáltam, de ő ehelyett csak forró pillantásokkal adózott nekem.
Minden előjel nélkül, beleültem még idegen ölébe. A nyakamhoz hajolt, s akkor megkaptam életem leggyengédebb és legkülönlegesebb csókját a tarkómra. Egy pillanatig meg sem mozdultam, csak kutattam magamban, hogy vajon kaptam-e már ennyire finom csókot?
Emlékeznem kell az alakjára. Rágyújtok egy cigarettára. A vitorlázó füstben látom arcát, amint hanyagul, lassan és férfiasan szívja cigarettáját. Én szerelmes nő voltam, ő pedig a férfi, aki whisky-t ivott és gyors autót vezetett… ez volt a mi saját, felnőtt világunk.
A szobába beköltöztettük nagyravágyó álmainkat, minden percet egymás testén és szívén keresztül éltünk meg.
Aztán bezártuk egymást a testünkbe… fuldokoltunk a szenvedély mohó, mindent kitöltő illatától. Nem volt más a világon, csak ő és én. Minden harcot, minden ok nélküli ütközetet egymással vívtunk, mert már nem éreztük a külvilág természetes jelenlétét.
Megfulladtunk… a dühös, mély tenger fenekén kapálóztam, miközben megtelt a tüdőm vízzel, és már lélegezni sem tudtam. Sokáig azt hittem, eszméletlenül lebegek a vízen, és már biztos meghaltam. Lassan, óvatosan felnyitottam szemem, egyre jobban tűzött belé a nap sárga sugara. Mindent megvilágított... nem voltak többé árnyékok, nem tudtam többé hová menekülni. A durva valóság kacagott sebzett lelkemen.

A vadul hömpölygő, széles Duna partján állok most. Simogat a finom, tavasz szél, begyógyult szívem fölött suhan át. Örülök, hogy itt terül el előttem a hatalmas folyó. Jótékonyan megvéd engem a fájdalomtól. Szinte ködbe vész a Sziget a túloldalon. Már nincs jelentősége számomra… már nem menedék.
Ez csupán egyetlen kósza, vad pillanat volt az idő végtelenjében...”

Nem tudok többet írni. A szívem nem engedi, hogy ebbe a pár sorba belekeveredjenek a racionális gondolatok, amik megmagyarázzák a csalódás okát, vagy felvilágosítást adjanak, hogy mit kellett volna máshogyan csinálnom. Ez egy jóleső emlékezés. A régi énem szerette megszegni a fogadalmait, soha nem szabad azt mondanom, hogy erről soha többé nem írok, mert nem lesz igaz. Valami maradt bennem abból a lányból. Megint tudok írni.

Az emberek szeretnek félreérteni engem. Ez nem vágyódás, és már nem is fájdalom. Ez csupán emlékezés… egy születésnapi ajándék… egy gyógyult, rendes lány tollából.
Szeretném, ha tudnád, hogy megváltoztam. Nem miattad vagy a kapcsolatunk miatt… végre magam miatt változtam és a saját boldogságom miatt. Elértem egy olyan szintet, hogy hálás vagyok a csapásért, mert sokkal jobb ember lettem. Annyi mindenről akarok írni, és annyi mindent szeretnék elmondani a világnak. Az összes tapasztalatomról, az új világnézetemről és mindenről. Írni akarok… újra…

Üdvözlettel,
G.

„21 – A szerelemi ciklus” utolsó bejegyzése.

Vad Itália

Századszorra is végigfut a fülemen a dallam, amint Slash gitározza a Keresztapát. Gyönyörűen sírnak a húrok az ujjai alatt… mintha csak te játszanál a lelkemmel… szép és fájdalmas játékot.

Itt voltál. Itt volt a fekete autód. Ki sem néztem az ablakon és tudtam, hogy megérkeztél. Hallottam az autó hangját, éreztem, hogy a levegő egy pillanatra megdermed. Majd meglepetésemre, ömlött belőled a szó. Régen imádtam nézni, ahogyan beszélsz… az ajkad finom vonalát figyelni, és hangod hallani.
El is felejtettem, milyen mély, komoly hangod van. A fülemnek újra meg kellett szoknia.

Beszélgettünk, mint két felnőtt. Mint két kiegyensúlyozott életet élő felnőtt. Mintha mi sem történt volna… csak nyomokban éreztem az elmúlt egy év fuvallatát.
Megdöbbentő és szívfacsaró, hogy amiken keresztül mentünk, utána hogyan voltunk képesen ilyen barátságosan szembeállni egymással. Mi történt? A tűz, amely köztünk égett, hatalmas lángokká alakult át, amik aztán halálosan megsebeztek minket, és kivették belőlünk a legjobb részünket. Elporladtunk a szenvedélyben. Most pedig a parázsból próbáljuk újraépíteni magunkat.
Már nem néztél rám megvetően vagy haragosan. Már nem néztél rám szerelemmel telien. Látom, megbocsájtottál és tovább léptél.
Éreztem a múltat felbukkanni a szavainkban. Vagy mikor egészen közel léptél hozzám… vagy mikor véletlen összeért a kezünk. Ezek már hideg, jelentésnélküli érintések voltak. Más vagy te is, és más én is. Annyira szeretném azt mondani, hogy szeretlek vagy azt hallani, hogy szükséged van rám… de már felnőttünk. Vége a Radnótinak lassan számodra is.

Most megszólal a Keresztapa zárótémája. Eszembe ötlik a rengeteg szenvedély, a mosolyunk, a gyerekkorunk. Mintha csak mi is egy leáldozott, veszélyes és szenvedélyes olasz család lettünk volna. Éltünk, szerettünk és rengeteg hibát követtünk el… majd pedig megöltük egymást.
Nem akarom felhozni a fájdalmat és a keserűséget, hisz, már megbocsájtottunk és ez segíthetett minket oda, hogy újra tudtunk beszélni. S én most mégis sírva írom ezeket a sorokat, mert nem tudom, mit érezzek.
Nem akarom érezni a vonzerőd, mert beleroppanok… nem tudom elviselni, ha még egyszer összetörsz.

Azt hiszem, erre vártam. Egy szép és méltóságteljes lezárásra. Egymás szemébe néztünk, és mosollyal elengedtük egymás kezét. Olyanak vagyunk mi, mint egy olasz dal, ami szívbemarkolóan cseng. Ezek voltunk mi, ez volt a gyerekkorunk… ez tett minket felnőtté. Nem is búcsúzhatnék stílszerűbben…
Viszlát Szerelmem
Isten áldjon „Maci”… Ádi…

Szívem összes szeretetével a tied voltam…

Lélekcsókok

Van, hogy úton a Mennybe megfeneklesz a Pokolban. Mikor a menedékedbe rohansz, szembecsap az összes emberi mocsok és bűn. Nyelved már véresre haraptad néma várakozásodban, és elég egy csöpp oltóanyag az igazság lángjának… feltör torkodból és megtisztítja a világot.

*

A világ legszebb kincséhez vezető út ingoványos mocsáron vezet keresztül, amelyben megbújnak a legfélelmetesebb és legerkölcstelenebb szörnyek. Vad tekintetükkel elcsábítanak, és a múlt meg nem élt szenvedélyes pillanatait villantják fel előtted… Vonatokat vonultatnak fel előtted, melyben kényelmes vérvörös posztóban tetszelgő helyet kínálnak neked…

*

Látlak elmenni. Látom szemed megfakult csillogását. Mellkasomból elfogy a levegő, megfulladok. Homályos, elcsukló hangon ismételgetem a vallomásaid. Te lehajtod a fejed, és szánakozva, szomorúan nézel rám. Azt mondod, hogy ez akkor mind igaz volt, de már nem szeretsz. Véget ért. S én majd belepusztulok a démoni képekbe, ahogyan látom, hogy más nőt csókolsz, ahogyan más nőt kérsz feleségedül. Szétfoszlik az összes jövőképem, és sorvasztó magány telepszik életemre. Végtelenek a megnyomorult szív napjai. Nélküled.

De most még hallom lépteid. Benyitsz a szobába. Szerelmesen rám mosolyogsz, és az én szívem is felmosolyog. Odabújsz mellém, kezedbe fogod meggyötört arcom. Azt mondod, szeretsz. Mindennél jobban… azt mondod örökre velem maradsz. S megváltod puszta létem.

*

Beragyogod a legnagyobb sötétséget is.

Bárcsak lehetnék a rózsaillatú levegő, melyet mindig finoman ívelt mellkasodba szívsz.

Bárcsak anyai szeretet lehetnék, hogy elkísérjen féltő gondom egész életedben.

Minden futó pillanatban egyre erősebb lesz megtépázott szívem. A remény pumpálja a vért az ereimben, ahol minden apró kis sejt csak érted él. Te vagy a Minden…

Egy művész szép bocsánata

„Kihez menekülnék, ha te nem lennél nekem? Hol lelhetném meg szívem otthonát, ha nem a te szívedben?

Kit bántanék meg vad természetemmel, és kit engesztelnék ki alázatos szívvel?

Hisz nincs ember a világon, aki engem szeretne. S nincs ember, akihez én igazán őszinte vagyok.

Mindenki idegen, csak a saját céljaiért száll versenybe, s csak az önmagáról festett képpel tud foglalkozni. Süket mindenki, ha valaki segítségért kiált.

Nem, nem te tetted magányossá szívem a forrón lángoló szeretettel… mikor téged ajándékba kaptalak az élettől, már nem volt semmim. Kincseitől megfosztott némaként álltam a sivár valóságban, mert összetörték a hitemet.

Finom árnyként, halkan bűvölted el szakadt létem. Gyengéd erővel bontottad le az érinthetetlen falakat, és nem féltél szembenézni azzal, aki az álarc mögött lakik.

Nincs semmim, amiért hálásabb lehetnék ezen a világon. Hisz nincs is senkim rajtad kívül. A szereteted az egész világom beragyogja, és mérhetetlen erővel ruház fel. Nem tudom elképzelni földi és majdan mennybeli létem a te gyengéd, óvó kék tekinteted nélkül, ami óvatosan körbeöleli egész létem és megóv mindentől.

Engem nem érdekelnek a felnőtt, racionális szavak, mert megtaláltam az egyetlen komponenst az életemben, aki feltétel nélkül elkísér utamon, és aki nem csonkít meg önzésével vagy kiégett lelkével.

Felesleges pazarolnom a szót, hogy elmagyarázzam, mit érzek, hisz nem is tudom szavakba önteni és nem is akarom ezt a csodát az emberek szeme elé vinni… úgysem értenék vagy irigyek lennének.

Csak az igazán nagy művészek képesek ezt igazán megfogalmazni. Én csak érezni tudok… érezni, ahogyan bennem, a véremben áramlik a szeretet. A szeretet irántad.”

Lovers' Night

„Egyszercsak kipattantak szemeim. Nem álmodtam rosszat, nem kergettek a démonaim a sötétségben. Csak felébredtem minden ok nélkül, mintha csak érezni akarnám ébrenlétemben, hogy ott fekszik mellettem. Végre itt van, végre nem üres az éjszaka. Nem kell az alvás, nem kellenek az ösztön parancsolta szükségletek… mindent felülír a szív szárnyalása. Vég nélküli, szenvedélyben táncoló éjszakák, szoros ölelésekkel és halk suttogásokkal… az elszenderülő álom csak megtöri ezt a csodálatos, titokzatos szertartást.

Mégis üres fejjel és forró, nyugtató érzelmekkel merültem álomba. Egész éjszaka a makulátlan feketeség uralkodott a fejemben, nem keringtek benne baljós képek… éreztem testem körül a gyengéd szorítását, s mohón bújtam életem legértékesebb kincséhez, aki megnyugvást nyújt a legnagyobb viharban is.”

Lucky Strike

 Elszaladnak mellettem a szavak. Egyiknek sincs elég ereje és egyik sem elég expresszív, hogy megmutathassa azt a fajta gyönyörű, különleges és teljes békével lefolytatott harcot, ami egy szerelmes ember szívében él.

Túl sokan megpróbálták már leírni ezt az állapotot. Én nem erőlködöm, hisz a csoda akkor marad meg az életünkben, ha halkan, óvatosan szemléljük, és nem próbáljuk meg földhözragadt dolgokkal összeroppantani.

Nem szeretek áradozni, de amúgy sem figyelnek rám. Nem is bánom most valahogy. Félek, nem tudnám hűen tükrözni az igazi boldogságom. Ez megmagyarázhatatlan… olyan mint az összes életenergia forrása… a végtelen fény, ami berogyja az összes szürke és keserű napot… s egy olyan érzés, ami értelmet ad a jövőnek, és ami miatt nem kell félni semmitől sem a beteg világban.

Mintha egyszerre lebegnénk, úsznánk, repülnénk és még a legszebb dallamokat is hallanánk közben.  A szerelmes szív rapszodikusan mereng kívül, belül dühös könnyekkel próbálja elfogadni az elszakadásnak az elviselhetetlen gondolatát. Ez a szív nem fogadja el a magányt, a józan ész kritikáját, és persze az autonóm személyiség szabadságát sem. Kicsit talán veszélybe kerül a „független” én, és már nem hagyja őt az érzések hada egyedül gondolkozni és tervezni. Kicsit háttérbe szorul ez a bizonyos személyiség, és átadja a helyet az önfeledt, közös tervezésnek.

Emlékszem alig fél éve beszélgettem valakivel, aki azt mondta nekem, hogy magányos, és akkor lenne igazán szép a jövője, ha a terveit és álmait közösen élhetné meg egy emberrel, akibe igazán szerelmes. Cinikusan kinevettem, igen. Erősen tiltakozva írta a büszkeségem a mondatokat, hogyan én ugyan egyedül költözöm majd el és felépítem a fényesen csillogó karrierem. Nincs szükségem nekem szeretőre ahhoz, hogy kalandokkal és emlékekkel tűzdeljem tele az életem. Kérkedve nézett rám a másik, én pedig valamiért a függetlenségem csúcspontján állhattam.

Mit mond a mostani én? Mosolyra húzza száját… nem félti azt a bizonyos függetlenséget. Szánakozik… látja a megtört múltat… és hihetetlenül boldog és szerencsének érzi magát, hogy ezek átmeneti gondolatok voltak, hisz ha ez lett volna a valóság, akkor most rettentő magányos lenne, és a maradék önbizalma is elúszott volna azon a bizonyos hajón…

G.

A Tavasz köszöntése

Ugye tudod, hogy mindig szeretni foglak? Talán már azelőtt szerettelek, hogy megtudtam, a világon vagy. Ha a szemem olyan mint a tenger, akkor te vagy rajta a finom szellő, ami fellebbenti finoman táncoló hullámokat… s te vagy az is, aki vihart kelt, mikor távozni készül. Nem akarlak elengedni… szorítalak, s rajtam közben elsüllyed az összes hajó, ami halkan vitorlázott… szétzúzok mindent, hogy a közelemben tarthassalak. S amikor végleg elmész, néma, süket csend hull rám. Elszürkül a felszín, elszürkül minden és élettelenné válik a sugárzó napsütés is az ébredező tavaszban.

Te vagy a tavasz lelke, amely mosolyra csalja az emberek szomorú száját. A te jóságod miatt rügyeznek a fák, s zöldül be az egész bolygó. Rád várt mindenki, az én egész lelkem, ami összeér a virágzó földdel, mikor végre eljössz értem. Újra tavasz lesz. Legyőzted a tél szorító magányát. Legyőztél mindent, úrrá lettél a sötétségen.

Angyal

„Tudom, hogy angyal vagy valójában. Isten azért teremtett meg téged, hogy megmentsd az életem, és hogy örökké vigyázz rám. Emberi testbe öltöztetett, és felruházott nagyonis valóságos vágyakkal. Ezért akarsz mindig megcsókolni, ezért vágyom mindig az érintésedre. Mikor épp nem figyelsz rám, már majdnem elveszettnek érzem magam. Minden tudás birtokában vagy, a te kezedben van a lelkem. Fénylő szárnyaiddal elrejted a csúfos világ elől, és őrző szemed mindig rajta pihenteted. Végignézel rajta, mint puha testemen, és forró érintéseddel eloszlatod a sötétség felhőit…”

Szerelmi ciklus

Csak nézz rám legalább egy pillanatig… szeress vagy átkozd a nevem, mindegy, csak hadd halljam hangod, miközben érzéki ajkad engem formál! Érj hozzám félőn, hogy felrobbanhasson bennem a feszítő érzelem… pusztíts el távolságoddal, majd teremts újjá…

Soha ne menj el, ismerj meg, simíts végig rajtam… majd mikor már megláttad a bennem lakó sötétséged, adj gyűrűt, s mellé jövőt. Tűzd hajamba az örökkévalóság fehér fátylát… aztán vigyél magaddal az otthonodba… s én megígérem neked, a legszentebb női ajándékot adom át…

*

Aki már túl sokszor búcsúzott el törött szívétől, az már csak a jövőbe kapaszkodik. Ezer sebtől vérezve, a poros földúton húzza magát előre a fényes világba, ahol majd minden más lesz. Ezt suttogják a délbábok…

Benned, a reményben horgonyoztam le. Szorosan kapaszkodom beléd, s közben lehunyom félő szemem… mögéd bújok, hátha meg tudsz védeni a fájdalomtól.

*

Előbújt belőlem a nő… akit védelmezni és szeretni kell minden áron… az önkritika már-már nevetségesként tartja számon a remegő boldogságot. Igaz lehet mindez, ami már annyiszor csúfosan szertefoszlott? Persze, ördögi kacajjal sikolt fel a kétség, hogy ismét helyet kapott. NEM. Mert a szerelem igazi és örök.

21

„Már majdnem megszöktünk. Épp akkor, amikor már majdnem elsírtam magam a tudattól, hogy nélküled kell lélegeznem. Nevetséges, igaz? Már kezdené az agyam kínozni a szívem, hogy hogyan tarthat megint itt, hogyan képes komplex személyiségét odaajándékozni a másiknak…? De most mégsem meri racionális gátjait felállítani.

Túl erős vagy… túlzottan szeretsz engem ahhoz, hogy most bármi is megállíthasson engem… mert álmodva nevetünk, és nem félünk a jövőtől…

Azt hittem nem létezhet olyan szenvedély, amelyet kergettem. Aztán hirtelen erősen, fénylően berobbant az életembe, és elhozta a régen várt biztonságot. A kellemes nyugodtságot, és bizalmat a jövőbe, ami forró szenvedéllyel párosul. Finom, porcelán bőröd alá bújnék minden percben, hogy megláthassalak igazán belülről. Ívelt, érzéki ajkaid rejtik magukba a boldogságom minden sejtjét. Érintésed villámcsapásként váltja meg szürke létem rövid perceit… S akkor megáll az idő, a valóság színes fala leomlik, s hirtelen az örökkévaló álom világában találom magam. Nincs nevem, sem korom… és még a múltam súlyaitól is megfosztottál. A legnehezebb terhemtől megváltottál, és felkutattad a legmélyebb berkekben lakó ént. Bátor vagy. Szeretetteljes, szenvedélyes és odaadó. Te vagy a férfi, aki bennem él, és mellettem áll. Aki miatt megtalálhattam önmagam utolsó darabját, s aki rávilágított a képre, ami most már kristálytisztán csillog előttem…”

*Neked