In memoriam

Erről sem szabadna írnom. Sokáig gondolkodtam, hogy merjem-e közölni itt ezeket a sorokat. Aztán úgy döntöttem, teszek egy próbát. Előhívom Geisterfahrer legrégebbi énjét, és szót adok neki… engedem, hogy emlékezzen.
Legyen ez most olyan, mint egy francia, szerelmes művészfilm. Különleges hangulatú, sodró, szenvedélyes… hirtelen betölt mindent a hullámzó fájdalom… s végül miközben a film végén törölgetjük könnycseppjeinket, és mély levegőt veszünk, a mellkasunkba nyilalló fájdalom emlékeztet minket arra, mit is élhetett át a főszereplő, amikor elviselte a mérhetetlen keserűséget, ami egy forró szerelem vége okozott. S látjuk őt kis idővel később a folyó partján állni… gyógyultan, új gondolkodással, a jövőre készen…

„Szemei olyanok voltak, mint a kék jég, amely csendesen olvadozik a napon. Ajkai már-már hívogatóan érzékiek voltak. Olcsó pezsgővel kínáltam, de ő ehelyett csak forró pillantásokkal adózott nekem.
Minden előjel nélkül, beleültem még idegen ölébe. A nyakamhoz hajolt, s akkor megkaptam életem leggyengédebb és legkülönlegesebb csókját a tarkómra. Egy pillanatig meg sem mozdultam, csak kutattam magamban, hogy vajon kaptam-e már ennyire finom csókot?
Emlékeznem kell az alakjára. Rágyújtok egy cigarettára. A vitorlázó füstben látom arcát, amint hanyagul, lassan és férfiasan szívja cigarettáját. Én szerelmes nő voltam, ő pedig a férfi, aki whisky-t ivott és gyors autót vezetett… ez volt a mi saját, felnőtt világunk.
A szobába beköltöztettük nagyravágyó álmainkat, minden percet egymás testén és szívén keresztül éltünk meg.
Aztán bezártuk egymást a testünkbe… fuldokoltunk a szenvedély mohó, mindent kitöltő illatától. Nem volt más a világon, csak ő és én. Minden harcot, minden ok nélküli ütközetet egymással vívtunk, mert már nem éreztük a külvilág természetes jelenlétét.
Megfulladtunk… a dühös, mély tenger fenekén kapálóztam, miközben megtelt a tüdőm vízzel, és már lélegezni sem tudtam. Sokáig azt hittem, eszméletlenül lebegek a vízen, és már biztos meghaltam. Lassan, óvatosan felnyitottam szemem, egyre jobban tűzött belé a nap sárga sugara. Mindent megvilágított... nem voltak többé árnyékok, nem tudtam többé hová menekülni. A durva valóság kacagott sebzett lelkemen.

A vadul hömpölygő, széles Duna partján állok most. Simogat a finom, tavasz szél, begyógyult szívem fölött suhan át. Örülök, hogy itt terül el előttem a hatalmas folyó. Jótékonyan megvéd engem a fájdalomtól. Szinte ködbe vész a Sziget a túloldalon. Már nincs jelentősége számomra… már nem menedék.
Ez csupán egyetlen kósza, vad pillanat volt az idő végtelenjében...”

Nem tudok többet írni. A szívem nem engedi, hogy ebbe a pár sorba belekeveredjenek a racionális gondolatok, amik megmagyarázzák a csalódás okát, vagy felvilágosítást adjanak, hogy mit kellett volna máshogyan csinálnom. Ez egy jóleső emlékezés. A régi énem szerette megszegni a fogadalmait, soha nem szabad azt mondanom, hogy erről soha többé nem írok, mert nem lesz igaz. Valami maradt bennem abból a lányból. Megint tudok írni.

Az emberek szeretnek félreérteni engem. Ez nem vágyódás, és már nem is fájdalom. Ez csupán emlékezés… egy születésnapi ajándék… egy gyógyult, rendes lány tollából.
Szeretném, ha tudnád, hogy megváltoztam. Nem miattad vagy a kapcsolatunk miatt… végre magam miatt változtam és a saját boldogságom miatt. Elértem egy olyan szintet, hogy hálás vagyok a csapásért, mert sokkal jobb ember lettem. Annyi mindenről akarok írni, és annyi mindent szeretnék elmondani a világnak. Az összes tapasztalatomról, az új világnézetemről és mindenről. Írni akarok… újra…

Üdvözlettel,
G.

„21 – A szerelemi ciklus” utolsó bejegyzése.