A beavatott trilógia

Most egy különleges bejegyzés következik. Azt hiszem ilyen jellegű boldogságot soha nem osztottam meg másokkal, úgyhogy megpróbálom felfedni a bennem lakó irodalmár-irodalomimádó legújabb élményét.
Pontosan 12 nappal ezelőtt úgy éreztem, csodára van szükségem ahhoz, hogy végre magamhoz térjek, és ne süllyedjek el az önsajnálatban. Az olvasás, és a fantázia színes világába vetettem magam. Veronica Roth trilógiáját kezdtem el olvasni, aztán pedig falni.
Mikor olvastam, rengeteg minden megfogalmazódott bennem. Látni véltem a valóság forrásait, hogy miből merített ihletet az írónő. Mindig lenyűgöz a modern művészetben, hogyan dolgozzák fel a társadalom, a 20. századi diktatúrák és a történelmi katasztrófák súlyos nyomait.

Érdekes, hogy magát a „science-fiction” műfajt nem kedvelem, és nem is köt le, a kedvenc filmem mégis a Star Wars, és a filmművészet egyik alapművének tartom. A most olvasott könyv is hasonló műfajban létezik. Egy társadalom, amelyet csoportokra osztottak fel, és amelyet –mint később kiderül-, csupán kísérletezés céljából hoztak létre. Miközben olvastam kirajzolódtak a bonyolult emberi célok, és ezek ártalmas hatásai, valamint a hatalomvággyal kevert felsőbbrendűségi érzés. Hihetetlen erővel ragadott magával a történet szövevényessége… habár nagyon sok politikai vagy társadalmi deformitás létezik a mi világunkban is, mégis úgy éreztem, hogy egy másik dimenzióban utazgatok, miközben olvasok. Menedéket nyújtott ez a világ nekem, s bepillantást nyerhettem, mit jelent igazán bátornak lenni. Nagyon sok mondat az én, fiatal felnőtt generációmhoz szólt, és habár Tobias, Tris és barátaik lázadók és hősök voltak, ugyanúgy küzdöttek magukkal, mint mi is, a valóságban.

Mindannyiunk egyszerre Bátor, Önfeláldozó, Őszinte, Művelt és Barátságos is. Azt éreztem végig, hogy nem lehet az embereket csak úgy kategorizálni, muszáj mindent magunkban hordoznunk, hogy igazi emberként élhessünk.

Tobias és Tris szerelmének minden egyes pillanata felmelegítette a szívemet. Nem egy regénybe illő, klasszikus történetről van szó… az ő szerelmek erős, bátor és olyan forrongó mint maga a világ helyzete. Kimozdítottak engem a megkövesedett elképzeléseimből, és egészen átalakították a gondolataim a szerelemről. Egyszerűsítették az érzést, valóssá tették számomra, hogy mit is akarok igazán. Elbűvölt a folyamat, ahogyan egymáshoz csiszolódtak, ahogyan minden konfliktust rendeztek végülis, és megbocsájtottak egymásnak. Ez a legélőbb dolog bennük, ez az őszinte kötődés, amelyet nem törhet meg a háború sem.

„Régebben azt hittem, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett, és azt követően nincs más választásuk. És lehet, hogy ez igaz is a kezdetre értve, ám most már nem. Belészerettem. De nem szeretnék csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választásom rajta kívül. Azért tartok ki mellette, mert ez a döntésem, nap mint nap, amikor felébredek, minden áldott nap, amikor veszekedünk vagy hazudunk egymásnak, vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra meg újra őt választom, ő pedig engem”.

Tris édesanyjával való kapcsolata, és a hozzá való kötődése érintett meg igazán… a Trisben lakó elemi erejű bátorság önfeláldozással párosul, és pont azért válik hihetetlenül erős és őszinte lánnyá a főszereplő, mert eme két tulajdonság összekapcsolódva lüktet benne. Én is hiszem, hogy önmagunk feláldozásához, az igazi áldozatkészséghez nagyon is kell a bátorság.
Érdekes volt látni, ahogyan ő is folyamatosan változott, a vakmerő és felelőtlen önfeláldozás eltűnt, és megszületethetett egyfajta eszményi bátorság, értelmes önfeláldozással karöltve.

Tobias alakjába természetesen én is azonnal beleszerettem. Ennek a fiatal férfinak a harcai talán még Trisénél is érdekesebbek voltak számomra. Az édesanyjához való viszonya, iránta érzett fájdalma a szívemig hatolt… annyira valóságos volt, hogy beleborzongtam.
Megszakadt a szívem nekem is, ahogyan az övé is, amikor elveszítette szerelmét. Szeretnék kiragadni egy csodálatos jelenetet. Tris „temetésén”, a számára rendezett Bátor szertartáson „Négyes” legyőzte az egyik legerősebb félelmét. Tobias lecsúszott a drótkötélen, miközben Tris hamvait maga mögé helyezte, azok pedig elszálltak a szélben. Megrendülve olvastam minden egyes mondatot, és közben ugyanúgy az én mellkasomba is beékelődött a szúró fájdalom, amitől Tobias akart szabadulni.
Az ő továbblépése kapcsán szólaltak meg azok a gondolatok, amikbe én már fél éve kapaszkodom. Minden egyes szó nekem szólt, és itt éreztem igazán, miért is fontos nekem ez a könyv…

„Néha nincs többről szó, mint arról, hogy összeszorítsd a fogad, amikor fájdalom gyötör. Bátorság kellhet a nap mint nap végzett munkákhoz, a lassú haladáshoz egy jobb élet felé. Ez az a fajta bátorság, amelyre szükségem van most”.

Hihetetlen élmény volt végigolvasni ezeket a könyveket. Úgy érezem, mintha egy másik bolygón jártam volna, és rengeteg lélektani élményt gyűjthettem volna. Együtt féltem, szorongtam, küzdöttem a szereplőkkel. Amikor Tobias félt a magasságtól a szimulációiban, akkor az én tenyerem is egészen izzadni kezdett a félelemtől. Vagy mikor Tris meghalni készült a Műveltek központjában, szétáradt bennem a feszültség. S végül mindent feloldottak kedves, szerelmes jeleneteik. Az összes porcikámat átjárta egyfajta kellemes borzongás és izgalom, ami elkísért végig, míg olvastam. Valódi élmény volt.