Sad-Bad-Mad Girl

Mi történt velem fél évvel ezelőtt? Megfulladtam, vagy éppen újjászülettem? Mi van most velem? Miért érzem azt, hogy elveszítettem a képességem, hogy azonnal továbblépjek. Mintha nem is én lennék… már új kapcsolatban kellene lélegeznem, új hibákat elkövetni… és talán mostanra már megint ismét a veszekedős korszakomba kerülnék.

Annyiszor elismételgettem már magamban, hogy ez volt életem legbrutálisabb csalódása. Annyit mérlegeltem, hogy mit rontottam el, mivé kellene ezek után változnom. Mindig és mindig csak az összetört szívemre tudok gondolni… és szerintem ez szab gátat valami újnak.
Nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy el akarok innen menekülni, el az országból, ki a világba… és új életet kezdeni.

Nem aludtam jól az éjjel. Reggel Adele Someone Like You című száma szólt a rádióban. Pont azon kezdtem el gondolkodni, hogy miközben ezt a dalt hallgattam októberben, úgy éreztem, mintha tűvel szurkálnának. Tényleg olyan nehéz volt ez az egész, mint amennyire bebeszéltem magamnak? És most tényleg érdekel, hogy „szingli” vagyok? Nem, azt hiszem nem ez a fontos. Inkább az a fáj, hogy elveszítettem azt a képességem, hogy a szívemet ripsz-ropsz összeragasztom. Túl sokat bíbelődtem a szilánkokkal, és túl sokat járattam az agyam. Azért vagyok dühös most is, mert elfecséreltem az időm, mert nem kaptam időben észbe, hogy amiben élek az rossz és fojtogató…
Elegem van a saját magamra aggatott címkékből… a szerencsétlenségből… és a gyászból. Nem érezhetem örökké azt, hogy vesztettem. Nézem a férfiarcokat a metrón, és mérlegelek. A gondolataim már egy új „áldozat” körül járnak, és folyton képzelgetem, hogy informatikus vagy mérnök kellene, de jogász semmiképpen sem. Próbálok elképzelni egy arcot, hozzá pedig belső tulajdonságokat, és nevet adni ennek az új valakinek, aki végre jó lehet nekem.
Nem tudom, miért nem vagyok képes már végre rendbe jönni. Nem akarom, hogy egy gyereknek, aki összetörte a szívem, ekkora hatalma legyen felettem. De azt hiszem, ez már nem is róla szól, hanem önmagamról és a saját magammal vívott csatákról, amiket ha nem nyerek meg, akkor odaveszik a boldogságom.

Mindegyik szerelem ott lesz a szívemben örökké. Ezt muszáj leszek elfogadni. Nem tudom, mikor találok végre egy igazi társat magam mellé, de már nagy szükségem lenne rá. Talán van még hová fejlődnöm, ezért nem leltem rá. Kicsit félek, hogy csupán én vagyok a felelős azért, hogy minden ilyen „nehéz”. Ideje lenne lebontani a falaim, és átmászni a felesleges gátakon.
Nem félni a fekete, amerikai autóktól.
Újra kimenni a Dunapartra.
Újra Roadot hallgatni.
Újra barátkozni párokkal…

U.I.: Minden egyes másodpercet dokumentálni akarok, és írni. Keresem magamban még azt az „írót”, aki régen voltam… aki nem csak a saját problémáiról, hanem a világ szépségeiről is képes volt kortól, időtől, fájdalomtól függetlenül írni…
Mostanában ez a darab papír csak arra szolgált, hogy végre szembenézhessek önmagammal, és totális őszinteséggel viseltessek magammal szemben.

Eljött az igazi változás ideje.