Szívvirág

Ha tudnék festeni, most a sötét színeket összevegyíteném az élénk árnyalatokkal. Sok-sok görbe vonalat rajzolnék, semmi sem lenne szabályos a hófehér vásznon.

Én azt hittem, hogy a szerelem olyan vendég volt nálam, aki csak egyszer kopogtat az ajtón. De nem… aki nálam járt az csak egy gyenge szellő volt, ami csak a szélvihar üzenetét rejtette magába.

Olyan messzinek tűnik az, ahonnan én elindultam. Talán ez lehet az én állandó bajom, hogy szeretek visszanézni, és nem vágom el a vékony, láthatatlan összekötő madzagot… de nem is akarom. Mindig emlékezni akarok, hogy honnan indultam, és az eszembe vésni minden egyes hibámat, de leginkább azt, hogyan oldottam meg őket, és milyen útra ne térjek rá.

Eddig nem gondolkodtam… csak fürödtem a szeretet forró napsugaraiban, ám mostanra túl sokszor a fejemhez vágták, hogy ne legyek oly’ szerelmes, mert pórul járok. Életemben nem volt még olyan esemény, folyamat, kihívás, amit ennyire élveztem volna. Semmi sem volt, aminek ennyire élveztem volna minden percét. A jelen az enyém volt, s végre az életemnek minden egyes pillanatát boldogság, és felesleges, fennkölt filozofálgatás nélkül élveztem.

Nem, nem oszlott el a köd. Csupán csak még mélyebb lett az érzelem… még nagyobb lett a veszteség iránti félelem.

Csakhogy, aki most mellettem van, szorítja a kezem, és nem engedi hogy a veszélyes gondolataim lerántsanak a mélybe. Van, hogy a filozófia ütközik a gyakorlattal, és a bizonyos érzelmek fejtegetése nem mindig egyezik meg azzal, amit az agyunk és a szívünk reagál bizonyos dolgokra. Igen, megmagyarázhatatlan. Soha sem fogunk egészen rájönni arra, mit miért érzünk, és hogy az életben miért szeretünk bele olyan emberbe, aki homlokegyenest különbözik tőlünk… mégis remeg tőle a szívünk. Lehet, hogy magunkban hordozzuk az egyéni drámákat és tragédiákat… de soha sem szabad attól félnem, hogy egyszer véget ér… helyette inkább minden napot ki kell színeznem, és olyan erősen magamhoz szorítani, hogy ne is kapjon levegőt. Azt hiszem, a szerelem tanítja meg az embert a jelennek élni. Semmi más nem ösztönzi annyira az embert, hogy kapaszkodjon a másikba, a jelenbe, mint a szerelem.

Mindig, mindenhol lesznek problémák, és talán kevés lesz a teljesen elégedett ember, de… hiszek Isten erejében, és abban, hogy Ő most a Mindenható ajándéka, és egy próba, hogyan vagyok képes a lelkem egy darabját odaszentelni a másiknak.

Nevemhez mindig hű leszek, hisz hiába a boldogság, a gondolataim egyedül fognak csapongani a fellegekben, és mindig lesznek nehéz, magányos perceim. De amiben most élek, lényegesen más, mint a múltam. Felborultak a teóriáim, az elképzeléseim… önmagamat meghazudtoló érzéshullám csap át rajtam. Minden gyökeresen más irányba indult el… most már nem félek leírni, hogy nem csak a „barátaim”, de én is megváltoztam…

Geisterfahrer, aki gondolatait a Kedvesének címzi most is…

Üzenet a Kishercegnek

"A gépek meghajolnak előtted, hívó szavukat Hozzád intézik, kérik, mentsd meg őket. Felmordul mélyen a motor, meghajolnak a száguldó különlegességek a benzingőzös levegőben...

Erős, de simogató kezeiddel mindenbe életet lehelsz, s ők még a gyenge lelken ütött sebet is finoman érintik. Álmokban megmártózó szemed már látja a célt, és hangos türelmed is csak segít az ösvényen való lépkedésben.

Élessz fel mindent, amit csak tudsz, s színezz ki mindent, míg van erőd! Az arra érdemesek szeretetük teljében a Mindenséget kapják majd a Mindenhatótól...

Ölel s csókol,

Geisterfahrer.

What the water gave me

A remegés belemar minden tagomba. A tél végtelennek és hosszúnak tűnik. Megfagyott lelkek és fáradt szemek vesznek körbe. A lelkem sikít ebben a tompa némaságban. Senki sem mondta, hogy a világ legszebb érzése az összes sejtembe belefészkeli magát, s mikor önmagamat is elhagyom az úton, ez nem hagy érzés nélkül. Minden egyes nap hangosan lángoló érzésekkel hajtom le a fejem a párnára. Mikor felkelek, tiszta tudattal visszaemlékszem az előző alkonyatra, és a testi-lelki eufóriára… hiba, nagy hiba, mert minden újból kezdődik.  A gyenge szív legnagyobb mérge a szerelem. Nekem ez soha sem lesz méreg, inkább drog. Mint egy függő… több és több kell, bármit megtennék, hogy az enyém lehessen… sutba dobok mindent, amit felépítettem, csak hadd legyek én neki az egyetlen. A világ ellenem fordult, a barátaim szájából már csak a korholást hallom, és más már nem is érdekel… ide az egyetlen éltető erőmmel!
Mikor nagyon kell, akkor visszatérnek a démonok. Ők nem kiáltanak… halkan, mint a legaljasabb csúszó-mászók a tudatom alá férkőznek, és elkezdik bomlasztani az amúgy erős érzéseimet. A bizonytalanság fertőző hordozói ők. Belém oltják mérgüket, és szenvedek hosszasan…
Nincs olyan nap, hogy ne úgy nyissam ki a szemem, hogy nem ül álom a sarkában. Múlt és jelen perverz összefonódása, a színpadok legszebb és legnagyobb jeleneti, folyamatos zene, ami nem megy ki a fülemből.

Az emberi érzelmi skála legkülönbözőbb értékein ugrálok. A sok színtől már megvakulni készülök… a fülemben folyton lüktet a zene… a kezemmel végig az övét fogom… s orromban a tél füstös illata nyugszik. Minden érzékem kitágult, pedig semmim sincs. Csak egy szívem, amit megint felnyitottam…
 
~*A napfény bántja néha az ember szemét, de simogatja a lelkét. Mit tesz egy barát? Elhúzza a függönyt, hogy szememnek kellemesebb legyen… vagy orcáját a meleg és a fény felé fordítja…?

Geisterfahrer.
Igen, ő egyedül van, most is. Egy részünk mindig lesz, amit nem fogunk tudni odaajándékozni a másiknak. Az embert szeretetre, kihívásra, küzdésre teremtette a Mindenható… de isteni kezeivel beleformált egy apró részt, ami mindig egyedül lesz. Ez az a rész, ami mindig csendre inti az embert… ami elgondolkodtatja, és bármilyen esetben a földön tartja. Ez a rész olyan valós, és olyan élő, hogy az összes teremtménynek meg kell küzdeni azért, hogy elbírja magában. Valaki nem ismeri. Valaki nem akar tudomást venni róla. Mi is ez? Fájdalom. Múlt. Magány. Lélek. Gondolkodásmód. Elvek. Személyiség. Önkifejezés… s minden, mi különleges lehet bennünk, egyedi és egyedüli…

Egy régi kép

A múlt nem mindig sötét és kusza. Vannak olyan hihetetlenül színes és egyedi pillanatai, amikről néha nagyon is megfeledkezünk. Csak fájdalommal és gyötrődéssel tekintünk vissza... pedig nem szabadna. A volt ott rejti magába a sok-sok nevetést, az akkori újdonságot, és az akkori boldogságot. Az utazásokat, és a felfedezéseket. Mindent, ami ma már a kapcsolatok alapja. Az emlékek vára...

Álarcosbál Dóra napján

*Díszes, szép, mosolygós álarcot választott a bálra. Magasra emelte benne az új, csinált jellemet és így vonult végig a sűrű tömegen. Nem is tudta, mennyi mindent tesz most kockára.

Az, aki álarcot visel, eltakarja a valódi véleményét és személyiségét. Többé már nem őszinte, nem önmaga. S ha sokáig hordja valaki, félő, hogy eggyé válik vele. Szépen, lassan beleég az arcába az egyszerű, buta álarc, amit azért vett föl, hogy ne kelljen kíméletlen őszinteséggel megszabadulni attól az embertől, akinek az ostoba viselkedésétől szenved. Nem is tudja, milyen érzés lesz majd egy reggel úgy felkelni, hogy le akarja rángatni a szép, tiszta arcról a megtorzult maszkot… csak húzza, vonja majd, s mire sikerül megszabadulni az álcától nem is marad meg az ősi forrás. Az őszinteséget is feltépte már a gyarló maszk… nem lesz már saját bőre… saját gondolata… saját szavai. Így jár a hazug ember… gyávasága miatt két arcából egy sem marad…

Ha kérné tőlem valaki, akkor sem lennék képes ezt megtenni. Soha sem tudnám kifejezi a kétszínűséget. Az én jövőbeli szakmám pontosan ki tudja szűrni az ilyeneket, és pontosan tudja, hova valóak a szerepek, a kosztümök. Nem az életbe. Az élet pedig nem színpad. Dráma, de nem szerepeket játszunk, bármennyire is divatosak ezek a mondások. Egy testet, s bele egy lelket kaptunk az Istentől… ne tékozoljuk el hazugságra…

A harag és a gyűlölet nem fér be az erős egyén maszkja alá… s mivel álarca sincs, a bőre alá, a lelkébe sem tudja már elrejteni. Inkább csak fohászkodik, hátha elmúlik, hátha elillan… mikor letérdel és meggyónja főbűneit, ott lesz köztünk a néma elfojtás, és az a megmagyarázhatatlan kérdéskör, hogy miért nem tudja többé szeretni azt az embert, aki ott volt mellette jóban, rosszban, szakításban, fájdalomban, örömben, utazásban… Mert megváltozott…?

Uram, bocsáss meg! Gyarlóvá váltam, és nem tudom tovább folytatni az utam… könyörgöm azért, hogy még több szeretet tudjak adni. Ezek az én színes ceruzáim, amivel a szürke valóságba életet lehelek. Nem lehet, hogy itt essek el, és ne tudjak felállni!

Soha, soha nem fogytam ki az állandó ajándékozásból. Túl büszke lettem már én is talán, s kénytelen lettem feltételezni, hogy nem a szeretetem mennyiségével van baj. Mindenki befér a szívembe, mindenkinek van hely. Tudom, lehetnék még ennél is jobb ember, de… ha beengedek olyat is, aki csak elveszi a bennem rejlő erőt, be kell csuknom a kapuimat. Képtelen vagyok tovább sétálni az olyan ember mellett. Tudom, hogy tele vagyok milliárdnyi hibával, tudod Istenem, de nem folytathatom. Belehalok… az irigység elveszi a legnagyobb szívű ember eszét is. Ezért kell irányt váltanom, s egyedül mélázva új mezőkön sétálgatni.

Olyannal találkoztam, amit nem tudtam kezelni, ezért kicsúszott a kezemből a jótétemény összes szépsége… bezárkóztam, nem adtam már több szépet. Pedig ezt kellene… tudom, Uram, így kellene válaszolnom a sértésre, de képtelen vagyok. Feladtam életemnek ebben a szegletében zajló harcot. Mostanában már a másodikat. Az összetört szívem vergődésére valóban a harcból való kilépés volt a legjobb válasz, de most nem ezt kéne tennem. Mégis ugyanolyan reménytelennek látom, mint a szerelmet.

A démonaim felsiklanak a falra, és öltögetik rám a nyelvüket. Suttogásaik az agyamig hatolnak: „Amit szenvedélyesen szerettél, azt majd meg is gyűlölöd”. Nem szabadna rájuk figyelnem, mégis jeleket hordoznak magukban. A múlt egy kulcs lesz a jövőhöz, és a jelentéktelen szimbólumokban hordozza a titkokat a további élethez…

~”Riadtam ültem fel az ágyban. Kotorászást, mászkálást hallottam. Már azt hittem, az álmomban szereplő tengernyi fura lény kelt életre, de csak a padláson bálozó nyestek tánca volt ez. Az órára néztem: fél 5. Félálomban visszazuhantam az ágyba, és el is aludtam… de mikor másnap kitekintettem a kövér és büszke Holdra, eszembe jutott valami. A gödi vonat pontban ekkor indult el Vácra. Ki is ült rajta? A szívem. A múzsám. A boldogságom. A támaszom. A jövőm. És egy vacogó munkásfiú.”

Geisterfahrer.

Hó líra

A szeretetnek bizonyos formái leláncolják az ember tudatát. Védőréteget vonnak a sérülékeny lélek köré, s jóval erősebbé teszik azt. Mint a tiszta, fehér hó, befedi a fagyott, gyér földet. Csillog, s hidegen mosolyog az emberre, aki bár reszket a hidegtől, felmelegszik a gyönyörű látványtól.

A hideg csak a magányban bánt. Mikor ketten ugrálnak, nevetnek a reszkető levegőben, az hirtelen forróvá válik, s a hó sem lesz többé az oly sokat szidott takarítanivaló. Fegyverré válik, amit az ember keze gyúr… vagy esetleg hatalmas mennyiségű nyersanyag a művészet kifejezésére.

Csak a bátrak mernek rálépni a színtiszta hóra… csak az igazi gyermekek nem félnek játszani benne, csak a szerelmesek élvezik a csendes, hótól fénylő játszóteret.

Fölényes tekintet, csalfa mosoly… ravasz támadás áldozata lettem. Majd forró sóhaj a nyakamnál, erős kezek a derekamnál. A gondolataim milliói elcsitulnak, és minden érzékszervem a jelenre koncentrál. A megszokott személyiség elillan, és a csupasz érzelmek gúnyolódnak lelkemen.

Ezt nem lehet elmondani, de talán még leírni sem. A nap fakó sugarai még mosolyognak, mintha nem akarnának lemaradni arról a csöppnyi boldogságról, ami a szemük elé tárul egy vasárnap délután. Csendes táncot járnak a szűz havon, s csillogó halált halnak rajta.

Hol fönt, hol lent jár Isten akarata.

Ki oly nagyon vágyott a lázra,

az most némán harcol önmagával.

S ki félt, bizonytalan volt a szíves jövőben, most hangos mosollyal az arcán örvend önmagának.

A gőgöst letaszítja, s a gyengét felemeli. Ha mégsem, akkor jól nézd meg közelebbről a Teremtő munkáit. Mindenki ott hordozza az igazságosságot. A jószívű a maga csendes érdemét, a felszínes ember a saját maga kreálta keresztjét…

G.

Az igazi művészet a hivatás megtalálása

Az emberek szemében már sokszor láttam „azt” a csillogást. Mikor kedvesükkel beszélnek, mikor nagyon nevetnek, vagy éppen az igazságot hallják meg a másiktól. Apró folyamként odagyűlik a pár csepp könny, és elhomályosítja a látást. Ez még nem sírás, csak a test kifejeződése egy emelkedett pillanatban. Amikor kilépünk a hétköznapi hangulatból, és egy pillanatra fellépünk a transzcendencia lépcsőjére.

     A legnagyobb baj bennünk az, hogy a belénk ivódott, ősi rendszereket nem tudjuk legyőzni. Kevés az olyan, aki a legtetejétől a legaljáig belátja azt a réteget, amit az emberiség alkot. Eddig né is azt hittem, hogy a szeretet mindent legyőz… és ez így is van, de amint annak már csak a szikrái pattognak, a tűz már nem ég. A felépített várak porrá zúzódnak, és minden eltűnik. Csak az emlékképek pislákolnak a vad háborúban már…

     Régen írtam már erről az érzésről. Pedig két éve már átéltem. Láttam, milyen, amikor valaki tényleg nem „átlagos”, pontosabban nem egészséges. Azt hiszem, nekem ezt időről időre látnom kell, hogy merítkezhessek az élmény lelki katarzisából.

A kincs, a csoda mindannyiunkban benne van. Isten mindenkinek igazságosan ad, habár az emberi elme ezt nem tudja teljes egészében észrevenni. Aki itt kevesebbre ítéltetett, amott hihetetlen nagy ajándékot kapott. Van, aki a teljességet nem egészséges test formájában kapta meg… de az, akinek megadatott az egészséges és tiszta értelem, annak muszáj vállalnia azt a szolgálatot az életben, hogy mindent megtegyen a teljes életért… megcselekedni a jót, és elűzni a bűnt.

      Megnyugszom, mikor a lelkembe tér ez az érzés. Büszkeséggel tölt el a tudat, hogy én nem a felszín világában mozgom… hogy a jóért való harc bennem örök. S nem baj, ha nem mutatok fel egy csinált, színes képet az arra nem érdemes embereknek.

Megbecsülöm azt, amim van, és hálát adok érte. Talán soha sem vagyok megelégedve… túl egyszerű, s nem elég sokszínű még a munkám. Az ember gyarló, hogy folyton erre gondol, de azért soha sem ad hálát, hogy csak erre kell gondolnia. Minden anyagi vagy érzelmi dolog eltörpül a teljes élet leélése mellett. Nem szánalmat kell érezni a beteg ember iránt, inkább segítő kezet nyújtani, s közben megbecsülni az ő bátorságát, és a saját szerencsénket is…

*Az individuum és az individualitás nem ugyanaz. Valaki az egó rövid útját választja, valaki a személyiség megtalálásához vezető úton koptatja a lábát.

Gesiterfahrer.