Álarcosbál Dóra napján

*Díszes, szép, mosolygós álarcot választott a bálra. Magasra emelte benne az új, csinált jellemet és így vonult végig a sűrű tömegen. Nem is tudta, mennyi mindent tesz most kockára.

Az, aki álarcot visel, eltakarja a valódi véleményét és személyiségét. Többé már nem őszinte, nem önmaga. S ha sokáig hordja valaki, félő, hogy eggyé válik vele. Szépen, lassan beleég az arcába az egyszerű, buta álarc, amit azért vett föl, hogy ne kelljen kíméletlen őszinteséggel megszabadulni attól az embertől, akinek az ostoba viselkedésétől szenved. Nem is tudja, milyen érzés lesz majd egy reggel úgy felkelni, hogy le akarja rángatni a szép, tiszta arcról a megtorzult maszkot… csak húzza, vonja majd, s mire sikerül megszabadulni az álcától nem is marad meg az ősi forrás. Az őszinteséget is feltépte már a gyarló maszk… nem lesz már saját bőre… saját gondolata… saját szavai. Így jár a hazug ember… gyávasága miatt két arcából egy sem marad…

Ha kérné tőlem valaki, akkor sem lennék képes ezt megtenni. Soha sem tudnám kifejezi a kétszínűséget. Az én jövőbeli szakmám pontosan ki tudja szűrni az ilyeneket, és pontosan tudja, hova valóak a szerepek, a kosztümök. Nem az életbe. Az élet pedig nem színpad. Dráma, de nem szerepeket játszunk, bármennyire is divatosak ezek a mondások. Egy testet, s bele egy lelket kaptunk az Istentől… ne tékozoljuk el hazugságra…

A harag és a gyűlölet nem fér be az erős egyén maszkja alá… s mivel álarca sincs, a bőre alá, a lelkébe sem tudja már elrejteni. Inkább csak fohászkodik, hátha elmúlik, hátha elillan… mikor letérdel és meggyónja főbűneit, ott lesz köztünk a néma elfojtás, és az a megmagyarázhatatlan kérdéskör, hogy miért nem tudja többé szeretni azt az embert, aki ott volt mellette jóban, rosszban, szakításban, fájdalomban, örömben, utazásban… Mert megváltozott…?

Uram, bocsáss meg! Gyarlóvá váltam, és nem tudom tovább folytatni az utam… könyörgöm azért, hogy még több szeretet tudjak adni. Ezek az én színes ceruzáim, amivel a szürke valóságba életet lehelek. Nem lehet, hogy itt essek el, és ne tudjak felállni!

Soha, soha nem fogytam ki az állandó ajándékozásból. Túl büszke lettem már én is talán, s kénytelen lettem feltételezni, hogy nem a szeretetem mennyiségével van baj. Mindenki befér a szívembe, mindenkinek van hely. Tudom, lehetnék még ennél is jobb ember, de… ha beengedek olyat is, aki csak elveszi a bennem rejlő erőt, be kell csuknom a kapuimat. Képtelen vagyok tovább sétálni az olyan ember mellett. Tudom, hogy tele vagyok milliárdnyi hibával, tudod Istenem, de nem folytathatom. Belehalok… az irigység elveszi a legnagyobb szívű ember eszét is. Ezért kell irányt váltanom, s egyedül mélázva új mezőkön sétálgatni.

Olyannal találkoztam, amit nem tudtam kezelni, ezért kicsúszott a kezemből a jótétemény összes szépsége… bezárkóztam, nem adtam már több szépet. Pedig ezt kellene… tudom, Uram, így kellene válaszolnom a sértésre, de képtelen vagyok. Feladtam életemnek ebben a szegletében zajló harcot. Mostanában már a másodikat. Az összetört szívem vergődésére valóban a harcból való kilépés volt a legjobb válasz, de most nem ezt kéne tennem. Mégis ugyanolyan reménytelennek látom, mint a szerelmet.

A démonaim felsiklanak a falra, és öltögetik rám a nyelvüket. Suttogásaik az agyamig hatolnak: „Amit szenvedélyesen szerettél, azt majd meg is gyűlölöd”. Nem szabadna rájuk figyelnem, mégis jeleket hordoznak magukban. A múlt egy kulcs lesz a jövőhöz, és a jelentéktelen szimbólumokban hordozza a titkokat a további élethez…

~”Riadtam ültem fel az ágyban. Kotorászást, mászkálást hallottam. Már azt hittem, az álmomban szereplő tengernyi fura lény kelt életre, de csak a padláson bálozó nyestek tánca volt ez. Az órára néztem: fél 5. Félálomban visszazuhantam az ágyba, és el is aludtam… de mikor másnap kitekintettem a kövér és büszke Holdra, eszembe jutott valami. A gödi vonat pontban ekkor indult el Vácra. Ki is ült rajta? A szívem. A múzsám. A boldogságom. A támaszom. A jövőm. És egy vacogó munkásfiú.”

Geisterfahrer.