Szívvirág

Ha tudnék festeni, most a sötét színeket összevegyíteném az élénk árnyalatokkal. Sok-sok görbe vonalat rajzolnék, semmi sem lenne szabályos a hófehér vásznon.

Én azt hittem, hogy a szerelem olyan vendég volt nálam, aki csak egyszer kopogtat az ajtón. De nem… aki nálam járt az csak egy gyenge szellő volt, ami csak a szélvihar üzenetét rejtette magába.

Olyan messzinek tűnik az, ahonnan én elindultam. Talán ez lehet az én állandó bajom, hogy szeretek visszanézni, és nem vágom el a vékony, láthatatlan összekötő madzagot… de nem is akarom. Mindig emlékezni akarok, hogy honnan indultam, és az eszembe vésni minden egyes hibámat, de leginkább azt, hogyan oldottam meg őket, és milyen útra ne térjek rá.

Eddig nem gondolkodtam… csak fürödtem a szeretet forró napsugaraiban, ám mostanra túl sokszor a fejemhez vágták, hogy ne legyek oly’ szerelmes, mert pórul járok. Életemben nem volt még olyan esemény, folyamat, kihívás, amit ennyire élveztem volna. Semmi sem volt, aminek ennyire élveztem volna minden percét. A jelen az enyém volt, s végre az életemnek minden egyes pillanatát boldogság, és felesleges, fennkölt filozofálgatás nélkül élveztem.

Nem, nem oszlott el a köd. Csupán csak még mélyebb lett az érzelem… még nagyobb lett a veszteség iránti félelem.

Csakhogy, aki most mellettem van, szorítja a kezem, és nem engedi hogy a veszélyes gondolataim lerántsanak a mélybe. Van, hogy a filozófia ütközik a gyakorlattal, és a bizonyos érzelmek fejtegetése nem mindig egyezik meg azzal, amit az agyunk és a szívünk reagál bizonyos dolgokra. Igen, megmagyarázhatatlan. Soha sem fogunk egészen rájönni arra, mit miért érzünk, és hogy az életben miért szeretünk bele olyan emberbe, aki homlokegyenest különbözik tőlünk… mégis remeg tőle a szívünk. Lehet, hogy magunkban hordozzuk az egyéni drámákat és tragédiákat… de soha sem szabad attól félnem, hogy egyszer véget ér… helyette inkább minden napot ki kell színeznem, és olyan erősen magamhoz szorítani, hogy ne is kapjon levegőt. Azt hiszem, a szerelem tanítja meg az embert a jelennek élni. Semmi más nem ösztönzi annyira az embert, hogy kapaszkodjon a másikba, a jelenbe, mint a szerelem.

Mindig, mindenhol lesznek problémák, és talán kevés lesz a teljesen elégedett ember, de… hiszek Isten erejében, és abban, hogy Ő most a Mindenható ajándéka, és egy próba, hogyan vagyok képes a lelkem egy darabját odaszentelni a másiknak.

Nevemhez mindig hű leszek, hisz hiába a boldogság, a gondolataim egyedül fognak csapongani a fellegekben, és mindig lesznek nehéz, magányos perceim. De amiben most élek, lényegesen más, mint a múltam. Felborultak a teóriáim, az elképzeléseim… önmagamat meghazudtoló érzéshullám csap át rajtam. Minden gyökeresen más irányba indult el… most már nem félek leírni, hogy nem csak a „barátaim”, de én is megváltoztam…

Geisterfahrer, aki gondolatait a Kedvesének címzi most is…