Viszlát 2010!

2010. december 31.

Az utolsó nap. Az utolsó idei bejegyzés. Vége az évnek.
Kedves 2010! Soraimat neked ajánlom… amiért olyan érdekes, fájó, de azért boldog év voltál az életemben.

Mindig felvillanyoz, ha valaminek a végéről írhatok, és finálészerű befejezést alkothatok…
Érzem, hogy vége. Újabb 365 nap. Rengeteg új élmény, új ember, új érzések…
Visszaolvastam az írásaimat. Februártól írok rendszeresen, ez lesz a 100. oldal a Word-ben.
Olaszország (Velence), Bécs, Börzsöny, Surd, Hajdúszoboszló, Debrecen, Balatonfüred, Tisza-tó és még sok más nagyszerű hely. Utazásaim során felfedezhettem művészi és esztétikai értelemben is érdekes és új dolgokat. Ezek voltak azok, amik engem rengetegszer megihlettek, de leginkább pozitív hatásukkal megnyugtatták a lelkemet, ha éppen vihar dúlt benne.
De milyenek is voltak ezek a viharok? Sűrűek, hangosak, mennydörgések kísérték őket. Visszaolvastam az elmúlt év bejegyzéseit, és itt egy ültőhelyemben megismerhettem az érzelmi-színskála szinte összes, lényeges érzését. Érhetőbben egyszerűen csak annyi, hogy rengeteg mindenen mentem keresztül. Hol fönt, hol lent, hol pedig meg sem találtam önmagamat. Elég sok időmbe tellett feldolgozni és elfogadni különböző dolgokat, de… bekerültek olyan személyek az életembe, akik ebben mindig segítettek nekem.
Igen. Sajnos veszítettem barátokat, és szerelmet, de nyertem sok-sok dolgot.
Rengeteg szeretet kaptam, és hála’ Istennek, adhattam is. Sokat nevettem, és szórakoztam a barátaimmal. Megjártam a vidámparkot, strandoltam, hóembert építettem, verset írtam, gitároztam, olvastam és éltem. Ezek olyan dolgok, amik engem életben tartanak. Ezek részben a maradandó dolgok a családom és a barátaim mellett. Merthogy ők azok, akikkel szinte mindennap együtt vagyok, és néha elfelejtek értük hálát adni.
Legyen ez most a bejegyzés célja. Hálát adni a 2010-es évért. Hogy egészséges voltam, iskolába járhattam, szerettek, volt hol élnem, volt mit ennem… Mert a világ más részein valaki ezeknek a felét sem kapja meg. Ebbe is gondoljunk bele az utolsó napon.

Most pedig minden bajt el kell felejteni. Most az egyszer ténylegesen menni fog. Legyen egy méltó lezárása ennek a sikerekben gazdag, gyönyörű évnek.
Sokat akartam írni, de most csak ennyi jött. Mert ennyi a lényeg és a fontos. A többi már történelem…

Réka, köszönöm, hogy mellettem vagy. Felejthetetlen két napunk volt xP

Kedvesem, te pedig légy boldog! =)

A szeretteimnek, és a nem szeretteimnek is, sőt az egész világnak: Boldog Új Évet kívánok!
 
2011, gyere. Én várlak ;)

Geisterfahrer

Everything changes...

Ismét egy lecke. Mára is kaptam házi feladatot az élettől…

Nem állítom, hogy rengeteg tapasztalatom van, de mégis van már némi útravalóm. Még csak most tanulom az élet nagy szabályait, és… jelenleg tanulok földolgozni valamit. Valami, ami mindig ott lesz velem, és ott lesz bármilyen emberi kapcsolatban.
A változás örök. A változás állandó.
Ez ellen még én sem tudok mit tenni. Végig kell néznem, hogy embereket hogyan gyötör már meg ennyi idős korban is a fájdalom… és hogy mennyire más útra viszi őket.
Nem restellem bevallani. Igenis két nagyon fontos embert veszítettem el, szinte egyszerre. Talán külön-külön kicsivel könnyebb lenne elfogadni, de… nekem duplán jött.
Az egyikőjük a klasszikus változás, szeretetlenség, és irigység csapdájába esett, ami –részben- megölte a barátságot… sajnálom. Szívből.
Csak annyit tudok ehhez hozzáfűzni, hogy egy barátot meg kell menteni! Amint az elindul a rossz irányba, ne restelljünk utána kapni, ne tétovázzunk a szemébe mondani, hogy „Barátom, kérlek hallgass rám…!”, mert… utána mindennek vége.

S a másik. Szívemnek egyetlen és igazi darabját kaparintotta meg. Nekem most már nem ő hiányzik. Azok után, amit velem tett már nem vagyok képes többé azt remélni, hogy valaha az enyém lesz.
Nekem csupán az érzés hiányzik. Az a biztonság, amit a szeretet ad.  Ez az, amiért élünk, még akkor is, ha nem valljuk be.

Szomorú vagyok, igen. Mert fontos darabok szakadtak ki belőlem. Nem tudom még, hogy hogyan és mikor fognak begyógyulni, de várom a percet. Várom a percet, hogy boldogan fellélegezhetek, és azt mondom: „Igen. Sikerült feldolgoznom…!”

„Ha élsz, Isten is veled él. Ha viszont nem mersz kockáztatni, ő visszavonul a távoli Mennyekbe, és csupán filozófiai elmélkedés tárgya lesz.” (Paulo Coelho)

Geisterfahrer.

Ellentét-játék

„Hóban lépked a fekete macska,
Nyárban lobban a jeges Nap.
Fény és sötét játszik,
Porba hull a gúsba kötött érzés…”

Geisterfahrer.

Karácsonyi mese

**

 Ragyogás

 Kabátját összehúzva, sietve szedte egymás után apró lépteit.
„Már megint ez a borzasztó hideg… nem hiszem el… és megint el fogok késni…” –morgott magában.
A hó nagy pelyhekben hullott. Szent este volt. A fekete ég visszaverte a város ezerszínű fényét. Minden élt, mégis csendes visszafogottságban tündöklöttek a boltok és a házak.
A lány csak a lába elé figyelt, és észre sem vette, hogy az egész utca kihalt volt. Egy idős ember mellett haladt el, aki sült gesztenyét árult a hidegben. A lány egy pillanatra végigmérte az öreget, aztán gyorsan tovább ment. Volna. Mert az öregúr leszólította.
-Hova siet így, szenteste, hölgyem?
A lány meghökkent. Nem számított arra, hogy szóba fognak ma este vele egylegyedni az utcán.
-Sietnem kell –jött a kurta válasz. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy mi lesz, ha véletlenül megpróbálja kirabolni őt ez az idősnek álcázott rabló…
-Ugyan. Szenteste van… csak van egy kis ideje ilyenkor. Hogy hívják? –az úr kedvesen mosolygott, és pár szem sült gesztenyét kínált a lánynak.
-Diana vagyok –megszeppenve elfogadta a csemegét, és már rögtön vette is elő a pénztárcáját, hogy kifizesse az „ajándékot”.
-Hagyja csak –mosolygott az öreg.- Ajándék.
Értetlenül bámult rá Diana… ilyet nem gyakran tettek vele.
-Na… most már elárulja, hogy hova siet így?
-Karácsonyi partira vagyok hivatalos –mondta a lány, és nekiállt megküzdeni a gesztenyével.
-Különös… egy ilyen csinos hölgynek a családjával, vagy a kedvesével kellene lennie... –jegyezte meg bölcsen az árus.
Diana kicsit felháborodott azon, hogy bele akarnak (megint) szólni az életébe.
-Ott töltöm az ünnepeket, ahol akarom…
-Megbocsátott már nekik? –hangzott fel a kérdés a hidegben.
A lány elhallgatott. Fura, de a kérdés a szívéig hatolt. Tekintetét az öregemberre emelte, aki levágott végű kesztyűjében tologatta a pár szem gesztenyét.
-Mire gondol? –kérdezte csendesen.
-Arra, hogy karácsonykor nemcsak együtt kell lenni, hanem a lelkünket is rendbe kell tenni. Úgy sohasem mehetünk valahová, vagy úgy sohasem ölelhetünk meg valakit, hogy közben tiltakozik ellenük az eszünk. A szeretet nem lehet erőltetni, kedvesem. De megbocsátani annál inkább szükséges… különösen ilyenkor. Hisz nincs rosszabb annál, ha egyedül ülünk le a karácsonyfa elé.
Miközben Diana ezeket a szavakat hallgatta, érezte, hogy el fog késni.. de mintha a kötelezettségek, most nagyon picinek tűntek volna a szeretet mellett.
A hó csendesen hullott továbbra is. Két ember… két nagyon különböző ember állt egymással szembe. Egy, akié minden volt, de semmije sem maradt, s a másik, akinek semmije sem volt, csak szeretete. Vajon ki nyerhet ebben a világban? Vajon mennyit ér a szeretet?
Diana halkan elköszönt, és tovalibbent a csendes hóesésben. De nem a partira ment… hanem haza. Nem laktak messze a szülei… érezte, hogy valami nagyon fontosat kell nekik mondania.Másnap boldogan ment vissza az öreg úrhoz, ám nem lelte meg őt. Körbekérdezte az ott lakó embereket, ám senki nem tudott semmilyen árusról.
„Vajon megbolondultam?” –kérdezte magában Diana.
Nem tudni. Talán csak a szeretet tört utat magának egy fiatal, ám elsötétült lélekben. Talán még van kiút… egyszercsak megleljük a ragyogást…

 
Boldog Karácsonyt az egész világnak! :)

Geisterfahrer.

Fekete szellő

„Várj… ne menj még,
Te különös érzés.
Megborzongatsz, mint hűs őszi szél a mezőt,
S újra tüzet lobbantasz testemben.
Bolond boldogság…
Maradj még! Hisz szellőd csak
Most csapott meg…”

Geisterfahrer.

Végre. Vége?

"Nem kell, hogy észrevedd,
Mert meg sem értheted,
Nem látja szép szemed,
Hogy az átok alól
Végre
Feloldoztál,
Zavartan felnevetsz,
Örülsz, hogy itt lehetsz,
Engem nem gyűlölsz, nem szeretsz,
De az átok alól
Végre 
Feloldoztál."

(Ákos - Végre)

Love is a four letter word. But it means the Life.

Az „életnek” nevezett „játékban” kemények a szabályok.
Mondogatják sokan. Azért szerintem ezt soha sem kell olyan komolyan venni. Minden felfogás kérdése… és az, hogy nemcsak makacsul mész előre, mindent és mindenkit letiporva.
Valóban nehéz néha. Főleg akkor, ha rájössz, hogy mennyire mulandó némely dolog. A barátság, a szerelem, az összetartás és ehhez hasonlók van, hogy kihunynak egy idő után.
Ki lesz a hibás?
Gyakran mossuk kezeinket, és a másikra hárítjuk a felelősséget. Én azonban azt mondom, hogy nincs rossz barátság… csak rossz hozzáállás. Az emberek változnak. Túl sok mindenkit akartam megmenteni, és a vége az lett, hogy senki sem hagyta. Megtettem minden tőlem telhetőt… lejjebb adtam még a saját becsületemből is, de… ha valaki mérhetetlenül makacs, és nem lát tovább a saját szenvedésén én már nem tudok segíteni. És tudjátok, hogy mi a durva? 2 nagyon fontos embert veszítettem el emiatt. Egyik esetben indokolt volt a dolgokhoz való fájdalmas hozzáállás, a másikban már inkább csak egy rossz irányba indult változásról volt szó.

Egy valamire buzdítok mindenkit. Adjatok hálát mindenes egyes nap a szeretteitekért, és azért, hogy minden rendben van. Hihetetlen kincs az, ha végigélsz egy napot úgy, hogy nem hangzott el egyetlen ingerült szó sem a szádból.
Talán most nem is akartam sokat mondani. Csak jelezni, hogy rossz egy barátot elveszíteni. És akkor a legrosszabb, ha tudod, hogy te mindent megtettél érte, ám ő nem akarta a jó irányba való változást…

Geisterfahrer.
Immer allein.

Bolond foszlányok

„Gyönyörű emlékeim vannak, amik örökre velem vannak.
Kaptam egy mélyről jövő ihletet, ami kulcs volt a művészethez való viszonyomhoz.
Kaptam forró csókot, ami máig a szívemen él.
Kaptam fájdalmat, ami máig mardossa a szívem.
Kaptam dallamokat és képeket, amik bennem élnek.
Kaptam gyűlöletet és szerelmet. Mindent, ami ellentétes.
Éreztem fájdalmat, csalódottságot, megbántottságot, kihasználtságot, használhatatlanságot… és emellett boldogságot. Szeretetet. Csak kettő volt a pozitív, mégis ezek mindent elbírtak, és megküzdöttek a sok rosszal… ezért maradtam én mindig a jó pártján.
Kaptam igazi, őszinte szeretetet, ami máig felmelegíti a szívem a zord hidegben.
Kaptam egy sérült lelket, akit meg akartam menteni.
Megküzdöttem a lehetetlennel.
Elfogadtam a lehetetlent.
Ez minden. Szerelmed lettem egy nap, s most már tudom, mások az utaink.
Te nem vagy enyém, s nem is leszel soha az. Talán ez a mi tragédiánk.
Egy madár, aki repülni akart, de törött szárnnyal született…”

Goodbye my almost Lover!

Fura, de még soha sem gondolkodtam el azon, hogy „Mi lesz majd ezután?”
Párszor talán belém hasított, hogy rossz lesz elválni attól, akit nagyon szerettem, és hogy mihez kezdek én majd nélküle, de… valahol mélyebben gyökeredzik az én problémám.
Kicsit olyan, mintha meghalt volna valaki. Gyakorlatilag egyezik a halál, és egy szeretett ember elvesztése.
Fáj. Mardos. Emlékezésre sarkall. El kell engednünk őt…
Ha félreteszem most a büszkeségem, és csak a jót nézem, akkor talán még szerencsésnek is mondhatom magam. Másfél évig megadatott nekem az, hogy érezhettem a világ legkülönlegesebb és legtisztább érzését, a szerelmet. A „plátói” vagy viszonzatlan szerelem egy összetett dolog. Mély szerelem, és emésztő fájdalom egyszerre… paradoxon állapot.
Nekem ő volt az, aki megihletett, akiről írtam, és akinek írtam. Róla szólnak az emlékeim… neki adtam a szívem. Ez az ember meghalt. Bennem is, és őbenne is.
Én csak a szívem egy fontos darabját hagytam el, míg az ő lelke elporladt a szenvedés tüzében. Nevezhetném az ördög majmának is, de nem teszem… persze, ha józan állapotomban vagyok, akkor egyértelműen tudom, hogy olyan mint egy üres papír, amit próbálnak beszínezni, de nem voltam én sohasem józan. Túlzottam szerettem.

Ideje megismerni mást is a világból. Ideje kicsit kitekinteni, és más témákról is írni.
Hamarosan vége az évnek, és megígérem, ti elolvashatjátok a beszámolómat :)
Készüljetek, érdekes lesz!

„We could keep trying
but things will never change
So I don’t look back
Still I’m dying with every step I take
But I don’t look back
And it hurts with every heartbeat”

Geisterfahrer

P.S.: Ott lóg valami a nyakadban. Valami, amit szívből adtak, szeretettel. Meg fog védeni a rossztól, és emlékeztetni fog arra, hogy igenis van jó a Földön. És ott van még valami… én.

Mein Herz schlägt weiter, weil es muss

Ugyan miről írhatnék? Nem hat meg a politika, sem a világ nagy kérdései. Engem ezek nem érintenek (még..?).
Nekem csupán az emberi kapcsoltaim vannak, és egy különleges szemlélet, amivel rátekintek arra a világra, amit az előbb említettem.
Talán nem érek túl sokat senki szemében, talán valaki most utál engem idióta okok miatt, és talán valakinek csak egy kedves szerető voltam.
Nem tudom hova lettem. Nem találom a lelkem. A sötétség már nem a barátom, nem az, aki elbűvöl engem esténként, hanem a részem. Az a részem, ami miatt most hallgatok és szenvedek. Kérdezem én: miért? Nekem miért ez lett megírva?
Őszinte leszek. Nem akarom soha többé látni. Nincs a közelembe, nem érzem a szeretet iránta, de a szenvedés most erősebb… nem, nem és nem. Bocsássatok meg, de egyszerűen… nem tudom, hogyan fogok vele együtt nevetni, táncolni, szórakozni… ez most elképzelhetetlen.
Talán nem csak emiatt, hanem még sok más veszteségem miatt is üresnek és elveszettnek érzem magam. Csalódtam. Borzasztó nagyot. Eddig azt hittem, hogy majd megleszek valahogy, ám rájöttem, hogy mégsem tudom feldolgozni a számomra két legfontosabb ember elvesztését. Bebeszélem magamnak, túlteszem magam a dolgon, ám a tudatom alatt ott dobog az ezerszer megsebzett szív, ami nem bír el még egy csalódást…
Tartós az állapot. Ilyen még soha sem volt. Egyre nehezebben veszem fel a mosolyt… egyre nehezebben találom meg az életerőm, forrását. Minden sokkal nehezebbnek, nagyobbnak és megoldhatatlanabbnak tűnik. Talán mégis létezik lehetetlen…

„Mint szikra lobban, a szó, mit nem mondtál...
Minden egy pillanatban kezdődik el talán...
Hát én leszek, ki mindent újra él,
Én leszek a kezdet, én leszek a vég,
Leszek aki még,
Leszek aki száll...
Lángoló, vad ég,
Mindenen innen, mindenen túl, a mindenség
Ajtajában én:
Rajtad állnak még az álmok, vagy
Minden üszkös kép...”

Geisterfahrer. Fahren immer allein.

The Pain of Love will last forever

 ~
Vajon lesz erőm végignézni? Vajon el tudom engedni majd magam? Vajon sikerült valaha elfelejtenem.
Azt hiszem 24 nap múlva hihetetlen mennyiségű erőre lesz szükségem. El kellett engednem egy embert, de az mégis folyton visszajött az életembe. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szüksége van rám. És nekem is rá. De ezt nem mondom el.
Rengeteg racionális okot tudnék felsoroltatni most, hogy miért nem kéne még mindig itt tartanom… de elfáradtam. Képtelen vagyok ellene harcolni. Képtelen vagyok az érzéseim ellen harcolni. Belefáradtam a szélmalom játékba, és attól félek, hogy az év utolsó napján fájdalom ittasan fogok összecsuklani. Félek, hogy megint felborul minden, és az én szívem kettétörik, majd pedig elemészt a szinte fizikai jellegű fájdalom.

Senki sem tudhatja meg, mit érzek. Félek, elrontanám a közhangulatot. Ezt nem akarom, természetesen, de akkor is… nincs jó előérzetem.

„Minden vég kezdete egy látványos finálé…”

Geisterfahrer.

Madárdal

Temérdek fájdalom,
mi megmaradt lángoló szívemből.
Néma csend ül szobámon,
nem hallom a szívdobbanásom.

Megfulladtam az emlékeimben,
kopár életem hosszú, végtelen síksággá vált.
Az erő, mi bennem honolt halott madárként
csapkod a földön.

Ordítanék érted, de vad elvek elzárnak,
csókolnálak, de ösztönöd ketrecbe zárt oroszlán,
ölelnélek, de testem elhamvadt tüzedben,
segítenék, de lelkem is csak papírra vetett
szóköteg.

Sötétség ölel. Angyalok jöttek értem,
de tiltakozón megráztam a fejem.
Talán Isten haragja csap le rám,
kegyetlen bűneim miatt vezekelek.

Neked adtam mindenem.
Elvakult vágyaim tested rabjává tettek.
Megszegtem ígéretem, s forró csókodban megfulladtam.
Szorítottalak, nem engedtelek,
s mégis megöltelek.

Veled a sötétség kedves árnyak
játszótere volt,
de most üresség uralkodik minden
felett.
Se jó, se rossz nem szállja meg
Pokolból is kivetett
lelkem.

Soraim tieid. Olvasszák fel meghűlt
szíved,
Ha majd a halálon túl tiéd lesz.

Ajánlás:
Annak a személynek, aki szeretett engem, s akit én is szerettem… s aki még sokáig közel fog hozzám állni. Neked.
„Ha látni akarsz… hunyd be a szemed.
Ha hallani akarsz… tedd a kezed a szívedre.
Ha érezni akarsz… emlékezz!

G.

As a tragedy of comedy

Eljött az év utolsó hónapjának első napja. Különösen tekintek most előre… ritkán fordul velem elő ilyen, de most nem látom magam előtt a célt. Azt hiszem már nem is tudom, hogy miért küzdöttem.
Annyi mindent írnék most… leírnám, hogy a gyönyörű fehérség mindent beterít, és megnyugtatja forrongó lelkem. Ahogy lépkedem a fehér hótakarón olyan, mintha csakis én határoznám meg, hogy a következő lépésem mit alkot ezen a fehér vásznon.
Az egyetlen amibe most kapaszkodni tudok, az a táj. A csend. Az ég, ami ugyanolyan fehér, mint az ég… a hó, ami titkot rejt számomra. Olyan titkot, amit nekem kell megfejtenem, s amire talán majd egy nap ráeszmélek…

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy minden változik. Valakit pont ezekért él, valaki pedig csökönyös, makacs ember, és képtelen változni.
Én valahogy a kettő közé teszem be magam. Képzelgéseim megvannak, hogy mit csinálnék másként, vagy min fogok most én holnaptól változni, de nagyon kevésszer tudok csak a való életbe hívni ezeket.
Talán az fáj a legjobban, amikor ráeszmélünk, hogy az „örök rohanásban” elveszítjük a hozzánk közel álló embereket.
Én most a változást okolom. Az időt, ami túl gyorsan repül… a távolságot, ami túl nagy. Nehéz feldolgozni azt, hogy az emberek változnak.
Egy igaz barátság nem érhet véget… persze, hogy nem. De akkor én miért írok erről?
Mert igenis sok idő kell, míg a másikat kiismered alaposan. Amikor valaki új személy a számunkra, teljesen mássá lesz majd, amikor már szinte részünkként kezeljük.
Az élet állapothatározói a fájdalom, a boldogság, és a másik ember, akinek oly sokat adtunk magunkból… s ha meglátjuk a megtorzult arcot, amit tönkretett a két kegyetlen formáló, rajtunk múlik, hogy megőrizzük, amit évek óta ápolunk, vagy fájdalom ittasan, vesztesen, megtörten továbbállunk…

S a másik? A másik belém szúrta legélesebb kardjait… csak azért, hogy önmagától megvédjen. Paradoxon állapot. Talán egyszer sikerül feldolgoznom, és épp ésszel megérteni a cselekedet lényegét. Pontosabban értem, de… én mindig amellett voksoltam, hogy egy szemernyi küzdés nélkül semmit sem ér az élet…

„A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja a küzdés maga.”

 
Geisterfahrer. Fahren immer allein.

Frozen

Jegesek az utcák. Némán fúj a szél. A Nap sem süt már.
A tél meglebegtette előttünk jelenlétét. Ha kitekintek az ablakon, rögtön azonosulni tudok a tájjal.
Kopár fehérség… itt-ott sötét foltok, ahol felolvadt a hó, hideg… szürkeség. Csendesen ülök, és elhallgatom a fájdalmat, ami jelenleg beszivárgott a szívembe.

Különös, mert az élet továbbra is felkínálta az a lehetőséget, hogy menjek tovább. El is fogadtam. Meg is tettem. De nem éreztem magam jobban. Sőt… sehogyan sem éreztem magam. Talán ez a legnagyobb problémám… de mégis rá kell döbbennem, hogy nem tudom őt megmenteni, már visszahódítani sem. Nekem nem jutott több szerep. Hiszek azért abban, hogy a Jóisten nem véletlenül rendezte el ezt így. Hisz… bármi történjen, én emlékezni fogok. Most is azt teszem… szép lassan megfulladok az engem körbeölelő emlékképekben… tehetek, vagy mondhatok bármit akkor is számítani fog. Lehet, hogy ha majd egyszer visszaemlékszem, akkor azt mondom, hogy őt szerettem a világon a legjobban. Pedig nem akartam. Talán azért marad ő a „leg”, mert soha sem adhattam oda ezt a szeretetet, így megmaradt nálam. Itt maradt nálam, és nem tudok vele mit kezdeni. Nem fogadta el… én pedig nem erőltethetem rá. Valamit viszont mindenképpen kell tennem ezzel a „szeretet-köteggel”… márpedig most nem fogok egy jó darabig kockáztatni. Elment tőle a kedvem…

„Vigasztal végtelen találkozásunk, 
mégsem vakít a villogó remény:
más égre más szivárványt sző az álmunk, 
te már nem te léssz én már nem én.”

G.

That day

"Rain falls
It don’t touch the ground
I can recall an empty house
You say I’m fixed
But I still feel broken…
Broken
Ligths on
Lights off
Nothing works
I’m cool
I’m great
I’m a jerk
I feed myself lies with words left unspoken
Gonna be ok
Gonna be ok
One day
One day
 
That day
Never Came
That day
Never comes
I’m not lettin’ go
I keep hangin’ on
Everybody says
That time heals the pain
I’ve been waitin’ forever that day never came
 
You said I’d be
Comin’ home
They said
He’s fine
Left alone
The screams in my mind
I keep them a secret…
A secret
Doctors and your
Promies
Psychics, healers
I’ ve seen the best
Whatever they sell
Sure know how to deal it
Gonna be ok
Gonna be ok
One day
One day..."

Snow and some pain

Leesett az első hó. Mikor reggel kikeltem rögtön az ablakhoz szaladtam, felhúztam a redőnyt, és sikítozni kezdtem örömömben ^^
Írtam már Napról, Holdról, csillagokról és minden egyébről, de a hóról nem. Míg ezeket egész évben láthatjuk a havat, csak november és február között.

* A csend üvöltött a végtelenül fehér tájon. A hollók sem károgtak. Súlyos lépteim alatt megtörten ropogott a friss, csillámló hó. A Nap is elbukkant egy kis időre a szürke felhők mögül.

Csodálkoztam, hogy már most lehullott a hó, de nem bánom. Önfeledt, szinte gyerek módjára gyúrtam a hóembert. Belegondoltam közben, hogy már legalább 3 éve nem csináltam.
Ilyenkor úgy érzem, hogy a felesleges és a negatív energiáimat egyaránt „beleölöm” valami kreatív, és alkotó dologba.
Voltam én már elveszve, bántva, összetörve, de valahogy mégiscsak ki kellett másznom a gödörből… választottam, és alkottam. Részben a fájdalom és a csalódás vett rá arra, hogy valami egészen újba kezdjek bele. Ez az egyetlen, és a legerősebb pozitívum a „szenvedésnek” nevezett játékban.

Várok. Sodródom az árral. Soha sem tenném ezt, most mégis kényszerítve lettem… a szeretet miatti áhítat miatt. Csak egy apró fény pislákol még a sötétben, amiben ma már otthonosan mozgom.

„Vigasztal végtelen találkozásunk, 

mégsem vakít a villogó remény…”

Geisterfahrer

Szívkönny

Művészet (?)

Parancsolj, egy darab. Egy fontos rész. Egy pár rím… az életem.
 

Eső kopog az ablakon.
Szívem meghasadt.
Lelkemből már csak egy reményszál maradt,
Mi az öröklétbe fonódik,
S elfedi igaz arcom az emberi fölénység játékos színterén.

Ne kérdezd, miért ordít a belső,
Ha közben üresen, megtörten torzul a külső.
A napsugár halovány fényeit uralkodón
Födi a rettentő szürkeség.

Imádkozón Istenhez intézem szavaim,
S kérem, leheljen életet szívedbe.
Itt vagy. Érezem, bár nem is tudod,
Talán a halálon túl találkozunk…

G.

It's a new begining

Kedves Olvasó (már ha létezel..)!

Ez egy új irányba való lépés… egy függetlenedés.

Továbbra is írni szeretnék, mert jólesik, hogy kiírhatom magamból, amit gondolok… de leginkább számomra ez egy terápia.

Ne kérdezd, ki vagyok. Még nem tudod… de szépen lassan kikristályosodik majd a kép. Talán a türelem a kulcs…

Weöres Sándor Ars poeticájával szeretnék kezdeni:

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

Geisterfahrer