As a tragedy of comedy

Eljött az év utolsó hónapjának első napja. Különösen tekintek most előre… ritkán fordul velem elő ilyen, de most nem látom magam előtt a célt. Azt hiszem már nem is tudom, hogy miért küzdöttem.
Annyi mindent írnék most… leírnám, hogy a gyönyörű fehérség mindent beterít, és megnyugtatja forrongó lelkem. Ahogy lépkedem a fehér hótakarón olyan, mintha csakis én határoznám meg, hogy a következő lépésem mit alkot ezen a fehér vásznon.
Az egyetlen amibe most kapaszkodni tudok, az a táj. A csend. Az ég, ami ugyanolyan fehér, mint az ég… a hó, ami titkot rejt számomra. Olyan titkot, amit nekem kell megfejtenem, s amire talán majd egy nap ráeszmélek…

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy minden változik. Valakit pont ezekért él, valaki pedig csökönyös, makacs ember, és képtelen változni.
Én valahogy a kettő közé teszem be magam. Képzelgéseim megvannak, hogy mit csinálnék másként, vagy min fogok most én holnaptól változni, de nagyon kevésszer tudok csak a való életbe hívni ezeket.
Talán az fáj a legjobban, amikor ráeszmélünk, hogy az „örök rohanásban” elveszítjük a hozzánk közel álló embereket.
Én most a változást okolom. Az időt, ami túl gyorsan repül… a távolságot, ami túl nagy. Nehéz feldolgozni azt, hogy az emberek változnak.
Egy igaz barátság nem érhet véget… persze, hogy nem. De akkor én miért írok erről?
Mert igenis sok idő kell, míg a másikat kiismered alaposan. Amikor valaki új személy a számunkra, teljesen mássá lesz majd, amikor már szinte részünkként kezeljük.
Az élet állapothatározói a fájdalom, a boldogság, és a másik ember, akinek oly sokat adtunk magunkból… s ha meglátjuk a megtorzult arcot, amit tönkretett a két kegyetlen formáló, rajtunk múlik, hogy megőrizzük, amit évek óta ápolunk, vagy fájdalom ittasan, vesztesen, megtörten továbbállunk…

S a másik? A másik belém szúrta legélesebb kardjait… csak azért, hogy önmagától megvédjen. Paradoxon állapot. Talán egyszer sikerül feldolgoznom, és épp ésszel megérteni a cselekedet lényegét. Pontosabban értem, de… én mindig amellett voksoltam, hogy egy szemernyi küzdés nélkül semmit sem ér az élet…

„A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja a küzdés maga.”

 
Geisterfahrer. Fahren immer allein.