Párszor talán belém hasított, hogy rossz lesz elválni attól, akit nagyon szerettem, és hogy mihez kezdek én majd nélküle, de… valahol mélyebben gyökeredzik az én problémám.
Kicsit olyan, mintha meghalt volna valaki. Gyakorlatilag egyezik a halál, és egy szeretett ember elvesztése.
Fáj. Mardos. Emlékezésre sarkall. El kell engednünk őt…
Ha félreteszem most a büszkeségem, és csak a jót nézem, akkor talán még szerencsésnek is mondhatom magam. Másfél évig megadatott nekem az, hogy érezhettem a világ legkülönlegesebb és legtisztább érzését, a szerelmet. A „plátói” vagy viszonzatlan szerelem egy összetett dolog. Mély szerelem, és emésztő fájdalom egyszerre… paradoxon állapot.
Nekem ő volt az, aki megihletett, akiről írtam, és akinek írtam. Róla szólnak az emlékeim… neki adtam a szívem. Ez az ember meghalt. Bennem is, és őbenne is.
Én csak a szívem egy fontos darabját hagytam el, míg az ő lelke elporladt a szenvedés tüzében. Nevezhetném az ördög majmának is, de nem teszem… persze, ha józan állapotomban vagyok, akkor egyértelműen tudom, hogy olyan mint egy üres papír, amit próbálnak beszínezni, de nem voltam én sohasem józan. Túlzottam szerettem.
Ideje megismerni mást is a világból. Ideje kicsit kitekinteni, és más témákról is írni.
Hamarosan vége az évnek, és megígérem, ti elolvashatjátok a beszámolómat :)
Készüljetek, érdekes lesz!
„We could keep trying
but things will never change
So I don’t look back
Still I’m dying with every step I take
But I don’t look back
And it hurts with every heartbeat”
Geisterfahrer
P.S.: Ott lóg valami a nyakadban. Valami, amit szívből adtak, szeretettel. Meg fog védeni a rossztól, és emlékeztetni fog arra, hogy igenis van jó a Földön. És ott van még valami… én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése