Nekem csupán az emberi kapcsoltaim vannak, és egy különleges szemlélet, amivel rátekintek arra a világra, amit az előbb említettem.
Talán nem érek túl sokat senki szemében, talán valaki most utál engem idióta okok miatt, és talán valakinek csak egy kedves szerető voltam.
Nem tudom hova lettem. Nem találom a lelkem. A sötétség már nem a barátom, nem az, aki elbűvöl engem esténként, hanem a részem. Az a részem, ami miatt most hallgatok és szenvedek. Kérdezem én: miért? Nekem miért ez lett megírva?
Őszinte leszek. Nem akarom soha többé látni. Nincs a közelembe, nem érzem a szeretet iránta, de a szenvedés most erősebb… nem, nem és nem. Bocsássatok meg, de egyszerűen… nem tudom, hogyan fogok vele együtt nevetni, táncolni, szórakozni… ez most elképzelhetetlen.
Talán nem csak emiatt, hanem még sok más veszteségem miatt is üresnek és elveszettnek érzem magam. Csalódtam. Borzasztó nagyot. Eddig azt hittem, hogy majd megleszek valahogy, ám rájöttem, hogy mégsem tudom feldolgozni a számomra két legfontosabb ember elvesztését. Bebeszélem magamnak, túlteszem magam a dolgon, ám a tudatom alatt ott dobog az ezerszer megsebzett szív, ami nem bír el még egy csalódást…
Tartós az állapot. Ilyen még soha sem volt. Egyre nehezebben veszem fel a mosolyt… egyre nehezebben találom meg az életerőm, forrását. Minden sokkal nehezebbnek, nagyobbnak és megoldhatatlanabbnak tűnik. Talán mégis létezik lehetetlen…
„Mint szikra lobban, a szó, mit nem mondtál...
Minden egy pillanatban kezdődik el talán...
Hát én leszek, ki mindent újra él,
Én leszek a kezdet, én leszek a vég,
Leszek aki még,
Leszek aki száll...
Lángoló, vad ég,
Mindenen innen, mindenen túl, a mindenség
Ajtajában én:
Rajtad állnak még az álmok, vagy
Minden üszkös kép...”
Geisterfahrer. Fahren immer allein.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése