Örök szerelmek

„Jól emlékszem rájuk. Álmaimban is megjelennek még. Nem felejtettem el az arcukat, az érintéseiket, a tekintetüket. S ami a legfontosabb, visszatérnek az érzések is. Kézenfogva tudat és szív visszautaznak a múltba, képesek feltépni a lakatokat a súlyos ládákról, majd pedig kiengedni a múltbéli szerelmeket. Az ember csak álmában tud megint pontosan ugyanúgy érezni, habár a valóságban már mindent elsiratott. Csupa illúzió és hőn áhított, meg nem történt események birodalma ez.

Egy idilli, boldog és gazdag környezet, gondok nélkül, nagy szerelemben…

Egy vallomás, egy szoros ölelés és igazi csókok halmaza…

S végül egy szenvedélyes, forró, beteljesületlen vágy, amely kínozza a testet…”

Ezt nem állíthatom meg, nem parancsolhatok az érzésnek. Ennyi maradt a bennem élő gyerekből…

Mikor már azt hiszem, mindenem elveszett a nagy felnőtté válásban, találok még pár szemcsét önmagamból.

A szívet, amely nem szűnik meg szeretni. Hajtja egy megmagyarázhatatlan energia a szerelem felé… egyre magasabbra, egyre nagyobb szerelmes történetek felé… mikor már annyiszor összetört, csak egyre erősebben képes érezni. Habár minden hibát lát és minden fájdalom szúrja már, csak szeret. Áldozatkészen, önzetlenül, ragaszkodóan. Nem érdekli a jövő, a csalódás… csak a drogként ható érzések…

Végtelenségben

Escape

A Semmi közepén állva, karöltve a Mindenséggel. Senkivel nem cserélnék most.

Az ember életében párszor megfordul a „várószobában”. Olyan ez, mint a vihar előtti csend. Nyomasztó, csendes, szinte végtelennek tűnik. Csak veszteglünk a nagy változások előtt, aztán hirtelen az időnek lába kél, és már vége is. Vége a gyerekkornak, vége a biztonságot adó, baráti hangulatú iskolás éveknek. Felnövünk… Ezt az igét ízlelgetni, vizsgálgatni kell… távolról indulunk felé, lassan lépkedünk az útján, a végén pedig szinte kikoptatjuk súlyos lépteinkkel. Akkor eszmélünk rá, hogy mennyire mások lettünk, mikor számba vesszük a fájdalmainkat. Nem hiszünk már a szerelemben, elveszítjük a barátainkat… csalódunk a melegséget sugárzó családmodellben.

Nehéz megválni a kellemes, szép otthontól… végtelen hálával fordul a szív a szülőhelyhez, s az emberekhez akik nevelték. De menni akar. Minden apró sejt saját, új életre vágyik… a tudat irányítani akar egy új helyen, új embereket bevonzani, s hiszi, talán ott megtalálhatja elveszett szépségeket, amikben régen hitt. 

Menni kell, menni vágyik a szív is. Erősen ragaszkodott az otthonhoz, az emberekhez, de miután a valóság csak veszteséget mutatott neki, fájdalmában elfordult mindentől. Bezárkózva, némán szorong a jelenben… aprókat pislog csak a jövőbe, egy saját élet fele… ahol majd minden más lesz, ahol a sötétség már nem követ… ahol a hamis barátok eltűnnek… s ahová majd követ a hőn szeretett másik lélek…

G.

Levél az Ördögnek

Kedves Múltbéli Szívfájdalmam!

Nehéz szívvel neked címzem ezt a levelet. Úgy érzem, képtelen vagyok másnak erről beszélni. Nem kell senkinek az ítélete, sem a szánakozása. Csak a tőled kapott szenvedélyes fájdalomra vágyom, ami megvilágosítja majd az elmém…

Ismét odaadtam a szívem egy semmirekellőnek, aki most mégis a világot jelenti nekem. Nem szűnő szeretettel fordulok felé, miközben érzem, hogy szilánkosra reped a bennem hangosan dobogó szív. S eközben ő nem tud adni semmit. Bánt, csal, merészen uralkodik. Nincs benne semmi emberi. Olyan akárcsak te…

Az emberek azt mondják, nem szeret. Ismersz engem kiválóan… tudhatod, hogy mire eljutottam a felismerésig, porig zúzódott a mesterien megépített világom. Nem tudok szabadulni… nem tudok mozogni… mintha kiszívták volna a tüdőmből a levegőt. Fulladozom. Képtelen vagyok elhagyni Őt. Még mindig bízom benne, még mindig hiszem, hogy a lélek olyan portéka, amit útközben megtalálhatunk magunkban…

Segíts nekem! Ha hallasz, gyere vissza! Kellesz a tisztánlátáshoz. Nálad van a lényem egy fontos része. Emlékszel még? Annyira tanácstalan voltam, hogy árúba bocsátottam neked a lelkem. Tartozol nekem. Én pedig már nem félek a végtelen, fájdalmas sötétségtől…

Gyere vissza…

Ölel,

Geisterfahrer.

Over the love

Megfulladok. Lassan elsüllyedek a viszonzatlan szeretetben és a türelemben. Feladom a harcot… kétségbeesésemben már a múlthoz menekülök… várom a segítséget egy rég elfeledett hibától…

Körbevesz a magány és néhány megfakult emlékkép. Elmenekül a nyár… készíti a helyet a gyászos ősznek.

Minden nő álmodik merészen egy férfiról, aki majd imádja, megteszi élete egyetlen fénylő csillagává. Epekedik érte, tiszteli és körbeveszi férfias szeretetével. Hazudhatunk magunknak, tisztázhatjuk a gonosz valóságot, de akkor is ez kell mindenkinek. Szerelem. Vadul, őszintén és fájdalmasan. Nem érdemes enélkül élni… egy legális drog, ami színt visz a fakó életbe. Van kiért és miért élni. A többi cél csak önámítás, csak arra szolgál, hogy elhiggyük, meg tudunk állni a saját lábunkon. Nem azért írom ezt le, mert naiv vagyok, hanem mert ehiszem, hogy megtaláltam… de megint csak egyoldalúan… megint egyedül maradtam, pont mint 3 éve. Megismételte magát az élet. Csúnyán összetörte a szívem.

S úgy mint a forró nyár, eltűnni, elhamvadni… így kell elrejtezni…

Hova jutok...

"Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.

- Merre?

S véljük, hogy semerre.

Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.

- Istenem!...

De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk.

- Hova jutok?!

S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet."

(Gárdonyi Géza)

Fake Empire

Minden túl könnyű akkor, ha az ember már elveszített mindent. Nem kell felelősséget vállalnia a barátai vagy az érzései miatt. Lebeg a keserű valóság felett és torz mosollyal kigúnyol mindenkit.

Aki olyannak született mint én, egyszer csak elhagyja a benne lakó naiv gyereket. Hittem a megváltó szerelemben, az örökké tartó kapcsolatokban és a művészi gondolkodásban… most pedig csak kevés dolog tartja életben az erős falakat. Egy igaz barát, korrekt jövőkép és… egy különleges szerelem. Egy sérült gyöngyszem, amibe beleköpött a hatalom, az önzés és a bántás. Nem, nem mi vagyunk a hibásak… a lelkünk sérüléseiért képtelenek vagyunk vállalni a felelősséget. Én beismerem a traumáimat, ő nem. Vannak olyan erős és megközelíthetetlen emberek, akik akkora sebeket hordoznak, hogyha szembenéznének velük, akkor örökre megváltozna az életük. Ő nem akar megváltozni. Feljebb tör, parancsol… irányít és uralkodik. A lélek helyére néha mást nevelnek bele a gyerekükbe a szülők… talán azért teszik, hogy utódaik ne szenvedjenek annyit a szív gyengeségei miatt…

Nem szabad élesen látni a másik sötét oldalát… el kell hogy homályosítsa ezt a szerelem köde. De én megvakultam. Minden egyes valóságszilánkot belém szúrtak a barátai, hogy kristálytisztán láthassam a szörnyet, akivel együtt akarok lenni. Nem tudok mozdulni, nem tudok menekülni. Úgy tűnik már semmim sem maradt, csak megmagyarázhatatlan és megszámlálhatatlan mennyiségű türelem és szeretet.

Az én tündérmesém különleges és érthetetlen. Mindig csak a veszteség, amit fura de mégis gyönyörű ajándékok követnek.

Fél éve kezdődött minden, ami megváltoztatta (megint?) a világomat. Erőssé tett és egészen más megvilágításba helyezte a jövőt. Lezárultak a képzelt világban a mágikus, édesen sötét zsákutcák a bennük rejlő múlt-szemcsékkel… megfosztottak a csapongó, töményen romantikus gondolataimtól… a finom, lelkes tisztaságtól.

„Eljött az igazán tiszta reggel. A szobát forró levegő fojtogatta. A mozdulatlanság kinyitotta hosszú pilláit. Felébredt… álmai helyett, most már a valóság vette körbe…”

Az őszinteség mögött hidd el, mérhetetlen szeretetem bújik meg… csak kicsit megsebezve…

G.