Aki olyannak született
mint én, egyszer csak elhagyja a benne lakó naiv gyereket. Hittem a megváltó
szerelemben, az örökké tartó kapcsolatokban és a művészi gondolkodásban… most
pedig csak kevés dolog tartja életben az erős falakat. Egy igaz barát, korrekt
jövőkép és… egy különleges szerelem. Egy sérült gyöngyszem, amibe beleköpött a
hatalom, az önzés és a bántás. Nem, nem mi vagyunk a hibásak… a lelkünk
sérüléseiért képtelenek vagyunk vállalni a felelősséget. Én beismerem a
traumáimat, ő nem. Vannak olyan erős és megközelíthetetlen emberek, akik akkora
sebeket hordoznak, hogyha szembenéznének velük, akkor örökre megváltozna az
életük. Ő nem akar megváltozni. Feljebb tör, parancsol… irányít és uralkodik. A
lélek helyére néha mást nevelnek bele a gyerekükbe a szülők… talán azért
teszik, hogy utódaik ne szenvedjenek annyit a szív gyengeségei miatt…
Nem szabad élesen látni
a másik sötét oldalát… el kell hogy homályosítsa ezt a szerelem köde. De én megvakultam.
Minden egyes valóságszilánkot belém szúrtak a barátai, hogy kristálytisztán láthassam
a szörnyet, akivel együtt akarok lenni. Nem tudok mozdulni, nem tudok
menekülni. Úgy tűnik már semmim sem maradt, csak megmagyarázhatatlan és
megszámlálhatatlan mennyiségű türelem és szeretet.
Az én tündérmesém
különleges és érthetetlen. Mindig csak a veszteség, amit fura de mégis gyönyörű
ajándékok követnek.
Fél éve kezdődött
minden, ami megváltoztatta (megint?) a világomat. Erőssé tett és egészen más
megvilágításba helyezte a jövőt. Lezárultak a képzelt világban a mágikus,
édesen sötét zsákutcák a bennük rejlő múlt-szemcsékkel… megfosztottak a
csapongó, töményen romantikus gondolataimtól… a finom, lelkes tisztaságtól.
„Eljött az igazán
tiszta reggel. A szobát forró levegő fojtogatta. A mozdulatlanság kinyitotta
hosszú pilláit. Felébredt… álmai helyett, most már a valóság vette körbe…”
Az őszinteség mögött
hidd el, mérhetetlen szeretetem bújik meg… csak kicsit megsebezve…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése