"Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk
belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk,
bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.
- Merre?
S véljük, hogy semerre.
Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul.
Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy
szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a
nyárfalevél.
- Istenem!...
De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát
lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon.
Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket
olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk.
- Hova jutok?!
S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a
veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy
láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet."
(Gárdonyi Géza)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése