A Semmi közepén állva,
karöltve a Mindenséggel. Senkivel nem cserélnék most.
Az ember életében
párszor megfordul a „várószobában”. Olyan ez, mint a vihar előtti csend.
Nyomasztó, csendes, szinte végtelennek tűnik. Csak veszteglünk a nagy
változások előtt, aztán hirtelen az időnek lába kél, és már vége is. Vége a
gyerekkornak, vége a biztonságot adó, baráti hangulatú iskolás éveknek.
Felnövünk… Ezt az igét ízlelgetni, vizsgálgatni kell… távolról indulunk felé,
lassan lépkedünk az útján, a végén pedig szinte kikoptatjuk súlyos lépteinkkel.
Akkor eszmélünk rá, hogy mennyire mások lettünk, mikor számba vesszük a
fájdalmainkat. Nem hiszünk már a szerelemben, elveszítjük a barátainkat…
csalódunk a melegséget sugárzó családmodellben.
Nehéz megválni a
kellemes, szép otthontól… végtelen hálával fordul a szív a szülőhelyhez, s az
emberekhez akik nevelték. De menni akar. Minden apró sejt saját, új életre
vágyik… a tudat irányítani akar egy új helyen, új embereket bevonzani, s hiszi,
talán ott megtalálhatja elveszett szépségeket, amikben régen hitt.
Menni kell, menni
vágyik a szív is. Erősen ragaszkodott az otthonhoz, az emberekhez, de miután a
valóság csak veszteséget mutatott neki, fájdalmában elfordult mindentől.
Bezárkózva, némán szorong a jelenben… aprókat pislog csak a jövőbe, egy saját
élet fele… ahol majd minden más lesz, ahol a sötétség már nem követ… ahol a
hamis barátok eltűnnek… s ahová majd követ a hőn szeretett másik lélek…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése