Nagypéntek

Sokat kellett várni az új ihletre… új ihlet az egyenlő egy új fájdalommal. Nagyon nehéz őszintén írni, kitárulkozni. Nálam régen ez mindennapos volt, bátran vállaltam a változó érzéseim, ma meg már inkább megtartok magamnak dolgokat, mert könnyebb, mint újra és újra feldolgozni az összes emléket, fájdalmat, rossz álmot, hogy aztán sokára minden a helyére kerülhessen.

Mert ugye mindeninek megvan a saját keresztje. Talán milliószor is leírtam ezt. Amikor nagyon szeretünk valakit, óhatatlanul egymásét is segítünk hordani.

Soha semmi nem fájt még így. Semmi. Mintha a sors kezei szaggatnák a szívem. Folyton azt kérdezgetem, hogy miért? Miért történik megint valami borzasztó dolog, amiben tehetetlen vagyok? Akit a világon mindennél jobban szeretek, az szenved, és én nem tudom megszabadítani a fájdalomtól.

Emlékszem, folyton az járt a fejemben, hogyan élhetek át ennyire tökéletes és tiszta boldogságot, amely mentes minden keserűségtől. Mert megtaláltam azt a férfit, aki számomra az életet jelenti, aki a szeretetével összeragasztotta a szilánkokat, és egybeforrasztott minden darabot. Értelmet adott az útkeresésemnek és célt a felnőtté válásnak.

Próbára tesz minket az Isten. Mikor először írtam kettőnkről, abba is belevegyült az a gondolat, hogy Isten a legszeretettebb szolgáit teszi legjobban próbára. Fogalmam sem volt, hogy ez egy ilyen szerencsétlen ómen lesz. Soha nem éreztem még, hogy valami ennyire felemészti az energiám… fojtogatja a torkom a tehetetlenség.

Hetek óta érzem, hogy szól hozzám az Isten. Először csak kisebb feladatokkal mérte a hitem és a kitartásom. Aztán végül megadta a missziót. Végre az lehetek, amire igazából mindig is vágytam. Önzetlen, segítő és jó ember akartam lenni ebben az életben. Soha sem gondoltam, hogy ehhez ilyen hosszú utat kell bejárnom.
Bízom abban, hogy a Mindenható épp csak akkora feladatot ad, amekkorát még elbírunk. Úgy érzem, most megmutatta nekem, hogy ne szorongjak attól, hogy valamit nem bírok… vagy nem tudok végigcsinálni. Adott nekem egy terápiát, amit most lépésről lépésre el kell végeznem, hogy aztán kitisztulhasson az agyam és a lelkem. Ami most előttem, előttünk áll, ahhoz kell csak igazán erő. Eddig nem tudtam, mit jelent az, hogy csapás. Jólétben nőttem fel, és most elérkeztem a felnőtté válás újabb szakaszához, amikor egészen átértékelődik az emberi valóságról alkotott képem. Kilépve a buborékból, egészen megváltoztak a színek és a fogalmak. Elcsendesedtem és most csak figyelek... figyelem az életet, hogyan éljem meg.

***

Nem tudnék nélküle élni. Olyan varázslatos, megmagyarázhatatlan kötelék fűz vele össze, ami természetessé vált, akár csak egy lélegzetvétel vagy pillantás. Érzem a lelkét, figyelem a szemét… millió pillantása van, de mindegyik mélyén én vagyok. Igyekszem magamba szívni az illatát, emlékezni az érintéseire, hogy mindig velem lehessen.
Mikor megismertem, őt tettem meg a Kősziklámmá. Nála nem ismerek erősebb embert. Megszületett köztünk a harmónia, amelynek köszönhetően én nem a gyenge nő vagyok mellette, hanem az erős társ, a kiegészítés, aki méltó hozzá, s aki méltó hozzám.

G.