Fortissimo

Nem lehetek hűtlen önmagamhoz. A modern világ egyik kis darabjának, ennek a weboldalnak, ennek a blognak vallom be minden érzésem.
A legnagyobb művészektől sem szokás megkérdezi, hogy ezt vagy azt, miért írták le, mert minden magáért beszél. Ha elárulták volna a legnagyobb költőink, hogy pontosan milyen erkölcsi feladatot vállaltak fel és hogy pontosan minek tartottak ellen, már nem is biztos, hogy annyira érdekes lenne őket tanulni.
A régi világban a politikai rendszerek ellen küzdöttek… a modern embernek már ez is kevés… inkább a társadalomban küzd. Pénzért, hatalomért vagy csak egy kis elismerésért. Álarcokat hordunk. A hűséges szeretőét, az önzetlen anyáét, és a tisztelettudó hölgyét.
Az a jó ebben a darabka magányban, itt, a sorok között, hogy nem kell felvennem az álarcot, amik csak azért hordok, hogy a normálisnak titulált szociális közeg elfogadjon, és hogy ne sértsem meg azokat, akiket mindennél jobban szeretek. De nem fogok küzdeni magammal, túl élesen lát a szemem, mégis túl sok sötétség szivárog be a lelkembe.
Nem fogok egyetérteni bizonyos hasznos nevezett döntésekkel, amik erkölcstelen és visszataszító alapokon nyugszanak. Nem fogom elhinni a szerepeket, amiket mutatnak felém. Annyi apróság bukkant már fel, annyi véletlen, odavetett viccből nőtt ki számomra leszűrhető tanulság, hogy nem fogok már kimeríthetetlen türelemmel és naivitással viseltetni más iránt. Látom a pusztulást, látom a földi poklot, amiben emberek élnek… a pokolban, ami számukra a hétköznapi lét a maga „szerintem ez elfogadható ebben a szituációban” erkölcsiségével, Isten káromlásával és képmutatásával. Mert minden addig jó csak, amíg kézben tudják tartani… s amíg ebbe a sötétségbe be nem kúszik egy forró láng, ami majd felgyújt mindent. Most még csak pislákol, de idővel kiragadja a legszebb összetevőt ebből a vakságból… s akkor láthatóvá válik majd mindenkinek hogyan is néz ki a pokol ura úgy istenigazából…

*

Megkérdezted, hogy szoktam-e imádkozni? Igen. Rengeteget, főleg érted, a családodért, hogy a Jóisten ne vegye észre ezt a sok-sok bűnt. Kívánom, bárcsak tudhatnád, hogy miért tűnik úgy, hogy „rossz véleménnyel” bizonyos dolgokról…
Aki egy meghatározott hitben, Isten féltő szeretetében nőtt fel, az olykor sokkal szigorúbb elveket vall, mint más. A család, és annak definíciója számomra olyan, mint egy feltétlen erkölcsi parancs. Megváltozhatatlan, egyszeri és örök. Arra szolgál, hogy benne éljünk és egészségesen fejlődhessünk. Ha kiszakítasz onnan alapvető elemeket, és kicseréled a legegyszerűbb, pótló elemekre, meglátod, össze fog omolni ez az ősi rendszer…
Csak arra kérem az Urat, hogy őrizzen meg téged ilyen rendkívülinek. Engedje meg, hogy mindig ennyi szeretet és türelem lakjon benned. Te vagy az, aki igazán meg tud bocsájtani, s aki annyira tiszteli a felette álló pár embert, hogy még az ellenállhatatlan kényszert is leküzdi magában, hogy kinyilváníthassa a véleményét…

"Akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban." (Szerb Antal)

Parainesis

Talán haldoklik bennem valami… talán a gyermek zokog legbelül…

A művész létben az a nagyszerű, hogy mindenről lehet egyedi (-nek tűnő) véleményt alkotni, s közben egy kiforrott alterego mögé bújni.

Amióta pusztul bennem a gyermekkor, egyre erősebb késztetést érzek az állandó cinizmusra és véleménynyilvánításra.

Családokat szétzüllesztő anyák, megbolondult szeretők, hamis barátok, energiavámpírok, hálátlanok, méltatlanok. Ők, kik szaggatják gyenge létem. Nem is rögtön, közvetlenül, van, hogy a múltból nyúl felém fojtogató kezük…

Régóta nem született bejegyzés, ami az öncélú siránkozáson kívül mást is hordozott volna magában. Most azonban ismét –mint oly régen- rengeteg szeretetet rejtek a szavaim mögé, és a legmélyebb jó szándék vezérel írásomon.

Sok évvel ezelőtt még azt hittem, hogy biztonságot nyújtat a magány elől a reménytelen szerelem. Két és fél éven keresztül bezárkóztam a sötétségben, és egészen befészkeltem magam. Olyan ez, mint maga a feketeség, a vakság a fényes világban. Emlékszem még arra a pillanatra, mikor kitaszított valaki a fényre. Majd kiégett a szemem, s majdnem elpusztultam… de ráléptem egy hosszú útra, amelynek most érkeztem meg a legszebb pontjához. Ha a legjobb vagy legalábbis közeli barátod lehetnék, kitaszítanálak a fényre. Bármit megtennék, hogy ne szenvedj tovább bezárva. Inkább élj meg ezer és ezer rossz, tönkrement kapcsolatot, bánd meg, hogy beengedted ezeket az embereket az életbe… de meglátod, könnyebben elengeded majd őket, hisz tudni fogod, hogy legalább élt az a szerelem… volt színtere, valódi létben formálódhatott. De tudom, mikor összetörik a szíved, az maga a földi pokol… de megvan az a természete, hogy megmutatja, mennyire rossz volt az út, amin jártunk azelőtt, azzal az emberrel. S ezáltal felvillantja az élő fényt a jövő felé, látni fogod, hogy miután megtisztítottad a szíved a múlttól… minden megváltozik. Beköszönt az élő szerelem.

Kétszer is kitépték belőlem a hűen őrizgetett, halott érzelmeket. Élő és örök jelként villog bennem az emlék. Persze a sors fintora, hogy a második alkalommal az az ember segített kilépni a fényre, aki miatt elégtem a sötétben…

Tudom, csak egy barátnak van joga az igazság mérgét beléd fecskendezni, és én nem szolgáltam rá a bizalmadra és bőségesen felhalmoztam a hibáimat. Nem voltam ott, amikor kellett volna… nem tudtam eleget segíteni, s most már betöltötte valaki más azt a helyet, szerepet, amit nem tudtam megbecsülni.

Igen, úgy tűnhetett, hogy csak a „pasijaimmal” vagyok elfoglalva, de senki nem látta emögött a valódi okot. Nem maradt már más nekem ebben a valóságban csak a szerelem. Valaki igaz barátokra lel, valaki átmeneti menedékekre mások szívében. Én az utóbbi vagyok, tévelygek, szívről szívre járok, ott élek… S most döbbentem tekintek végig az életemen. Egyedül vagyok.

Ajánlás: a valaha volt legjobb embereknek

Világcsavargó

Hiába skandálja a fiatalok világa, hogy élj szabadon, ne gondolkodj, és élvezz minden percet… néha a legbátrabbak is megtorpannak. Aki érez, gondolkodik és töpreng mindig falakba fog ütközni. Nem lehet csak úgy kivágni magunkból az agyat…

A változás, amit átélünk jelentéktelennek tűnik, mégis a legnagyobb váltás az egész életünkben. Hétről hétre közelebb kerülünk 13 év munkájának lezárásához. Mint minden nagy és patetikus dolgot, ezt is méltóan kell befejeznünk.

Elfáradtak és megfakultak a friss kapcsolatok. A sok-sok gyermeki felszabadultság és naivitás elpárolgott belőlünk.

Látom magam a padban ülni… látom, amint rá, majd rá, végül őrá gondolok. S most látom magam az utolsó évben a folyosón állni, és megcsókolni Őt. Őt, aki mindent a helyére tett. Nem megváltoztatott, jobbá tett. Ő, akibe remegő, sebesült kezekkel kapaszkodom, s akinek egyetlen érintése is megváltja halandó létem.

Fáradt szemeim fiatal arcán pihentetem. Lassan már olyan, mintha minden apró vonalat ismernék a puha, porcelán bőrön. Olykor elmerengek, mi lesz ha majd nem szeret? Mi lesz, a más nőt kér feleségül, ha már nem szeretetem őt. S aztán megdöbbenek, mert nem tudom elképzelni azt, hogy elengedem őt. A muszáj lenne, attól talán tényleg elpusztulnék. Hisz ő az egyetlen lelki természetű gravitációs erő, ami itthon tart. Félek, futnék a világ végéig és menekülnék a múltam elől. Járnám reménytelenül és barátok nélkül a világot, hogy végre menedéket találhassak. A keserű árnyak az álmaim kifürkészhetetlen tartományaiba is betörtek… arcokat látok, akik már rég elporladtak a lelkemben. Visszatérnek, hogy hűségem próbára tegyék… éjszakánként megharcolok a démonokkal, s reggelre úgy érzem, a valóság nagyobb szörnyeket már nem tárhat elém…

De van egy hely, ami immáron nem hamis menedék. Az öröm és a boldogság szigete, ahol nem talál rám a valóság pásztázó szeme. Szívem feltöltekezik a forró szerelemmel és a finom, vadregényes természettel.

Minden egyes nap hálával töltekezve hajtom álomra a fejem. Óriási ajándékot kaptam egy tiszta, feltétel nélküli szerelem képében. Sok lesz a harc és a küzdelem, de tudom, hogy mindig szerető lélekkel és igazán emberien fogjuk együtt magvalósítani az álmainkat.

G. 

Lovers' Night

„Egyszercsak kipattantak szemeim. Nem álmodtam rosszat, nem kergettek a démonaim a sötétségben. Csak felébredtem minden ok nélkül, mintha csak érezni akarnám ébrenlétemben, hogy ott fekszik mellettem. Végre itt van, végre nem üres az éjszaka. Nem kell az alvás, nem kellenek az ösztön parancsolta szükségletek… mindent felülír a szív szárnyalása. Vég nélküli, szenvedélyben táncoló éjszakák, szoros ölelésekkel és halk suttogásokkal… az elszenderülő álom csak megtöri ezt a csodálatos, titokzatos szertartást.

Mégis üres fejjel és forró, nyugtató érzelmekkel merültem álomba. Egész éjszaka a makulátlan feketeség uralkodott a fejemben, nem keringtek benne baljós képek… éreztem testem körül a gyengéd szorítását, s mohón bújtam életem legértékesebb kincséhez, aki megnyugvást nyújt a legnagyobb viharban is.”

Lucky Strike

 Elszaladnak mellettem a szavak. Egyiknek sincs elég ereje és egyik sem elég expresszív, hogy megmutathassa azt a fajta gyönyörű, különleges és teljes békével lefolytatott harcot, ami egy szerelmes ember szívében él.

Túl sokan megpróbálták már leírni ezt az állapotot. Én nem erőlködöm, hisz a csoda akkor marad meg az életünkben, ha halkan, óvatosan szemléljük, és nem próbáljuk meg földhözragadt dolgokkal összeroppantani.

Nem szeretek áradozni, de amúgy sem figyelnek rám. Nem is bánom most valahogy. Félek, nem tudnám hűen tükrözni az igazi boldogságom. Ez megmagyarázhatatlan… olyan mint az összes életenergia forrása… a végtelen fény, ami berogyja az összes szürke és keserű napot… s egy olyan érzés, ami értelmet ad a jövőnek, és ami miatt nem kell félni semmitől sem a beteg világban.

Mintha egyszerre lebegnénk, úsznánk, repülnénk és még a legszebb dallamokat is hallanánk közben.  A szerelmes szív rapszodikusan mereng kívül, belül dühös könnyekkel próbálja elfogadni az elszakadásnak az elviselhetetlen gondolatát. Ez a szív nem fogadja el a magányt, a józan ész kritikáját, és persze az autonóm személyiség szabadságát sem. Kicsit talán veszélybe kerül a „független” én, és már nem hagyja őt az érzések hada egyedül gondolkozni és tervezni. Kicsit háttérbe szorul ez a bizonyos személyiség, és átadja a helyet az önfeledt, közös tervezésnek.

Emlékszem alig fél éve beszélgettem valakivel, aki azt mondta nekem, hogy magányos, és akkor lenne igazán szép a jövője, ha a terveit és álmait közösen élhetné meg egy emberrel, akibe igazán szerelmes. Cinikusan kinevettem, igen. Erősen tiltakozva írta a büszkeségem a mondatokat, hogyan én ugyan egyedül költözöm majd el és felépítem a fényesen csillogó karrierem. Nincs szükségem nekem szeretőre ahhoz, hogy kalandokkal és emlékekkel tűzdeljem tele az életem. Kérkedve nézett rám a másik, én pedig valamiért a függetlenségem csúcspontján állhattam.

Mit mond a mostani én? Mosolyra húzza száját… nem félti azt a bizonyos függetlenséget. Szánakozik… látja a megtört múltat… és hihetetlenül boldog és szerencsének érzi magát, hogy ezek átmeneti gondolatok voltak, hisz ha ez lett volna a valóság, akkor most rettentő magányos lenne, és a maradék önbizalma is elúszott volna azon a bizonyos hajón…

G.

A Tavasz köszöntése

Ugye tudod, hogy mindig szeretni foglak? Talán már azelőtt szerettelek, hogy megtudtam, a világon vagy. Ha a szemem olyan mint a tenger, akkor te vagy rajta a finom szellő, ami fellebbenti finoman táncoló hullámokat… s te vagy az is, aki vihart kelt, mikor távozni készül. Nem akarlak elengedni… szorítalak, s rajtam közben elsüllyed az összes hajó, ami halkan vitorlázott… szétzúzok mindent, hogy a közelemben tarthassalak. S amikor végleg elmész, néma, süket csend hull rám. Elszürkül a felszín, elszürkül minden és élettelenné válik a sugárzó napsütés is az ébredező tavaszban.

Te vagy a tavasz lelke, amely mosolyra csalja az emberek szomorú száját. A te jóságod miatt rügyeznek a fák, s zöldül be az egész bolygó. Rád várt mindenki, az én egész lelkem, ami összeér a virágzó földdel, mikor végre eljössz értem. Újra tavasz lesz. Legyőzted a tél szorító magányát. Legyőztél mindent, úrrá lettél a sötétségen.