Fortissimo

Nem lehetek hűtlen önmagamhoz. A modern világ egyik kis darabjának, ennek a weboldalnak, ennek a blognak vallom be minden érzésem.
A legnagyobb művészektől sem szokás megkérdezi, hogy ezt vagy azt, miért írták le, mert minden magáért beszél. Ha elárulták volna a legnagyobb költőink, hogy pontosan milyen erkölcsi feladatot vállaltak fel és hogy pontosan minek tartottak ellen, már nem is biztos, hogy annyira érdekes lenne őket tanulni.
A régi világban a politikai rendszerek ellen küzdöttek… a modern embernek már ez is kevés… inkább a társadalomban küzd. Pénzért, hatalomért vagy csak egy kis elismerésért. Álarcokat hordunk. A hűséges szeretőét, az önzetlen anyáét, és a tisztelettudó hölgyét.
Az a jó ebben a darabka magányban, itt, a sorok között, hogy nem kell felvennem az álarcot, amik csak azért hordok, hogy a normálisnak titulált szociális közeg elfogadjon, és hogy ne sértsem meg azokat, akiket mindennél jobban szeretek. De nem fogok küzdeni magammal, túl élesen lát a szemem, mégis túl sok sötétség szivárog be a lelkembe.
Nem fogok egyetérteni bizonyos hasznos nevezett döntésekkel, amik erkölcstelen és visszataszító alapokon nyugszanak. Nem fogom elhinni a szerepeket, amiket mutatnak felém. Annyi apróság bukkant már fel, annyi véletlen, odavetett viccből nőtt ki számomra leszűrhető tanulság, hogy nem fogok már kimeríthetetlen türelemmel és naivitással viseltetni más iránt. Látom a pusztulást, látom a földi poklot, amiben emberek élnek… a pokolban, ami számukra a hétköznapi lét a maga „szerintem ez elfogadható ebben a szituációban” erkölcsiségével, Isten káromlásával és képmutatásával. Mert minden addig jó csak, amíg kézben tudják tartani… s amíg ebbe a sötétségbe be nem kúszik egy forró láng, ami majd felgyújt mindent. Most még csak pislákol, de idővel kiragadja a legszebb összetevőt ebből a vakságból… s akkor láthatóvá válik majd mindenkinek hogyan is néz ki a pokol ura úgy istenigazából…

*

Megkérdezted, hogy szoktam-e imádkozni? Igen. Rengeteget, főleg érted, a családodért, hogy a Jóisten ne vegye észre ezt a sok-sok bűnt. Kívánom, bárcsak tudhatnád, hogy miért tűnik úgy, hogy „rossz véleménnyel” bizonyos dolgokról…
Aki egy meghatározott hitben, Isten féltő szeretetében nőtt fel, az olykor sokkal szigorúbb elveket vall, mint más. A család, és annak definíciója számomra olyan, mint egy feltétlen erkölcsi parancs. Megváltozhatatlan, egyszeri és örök. Arra szolgál, hogy benne éljünk és egészségesen fejlődhessünk. Ha kiszakítasz onnan alapvető elemeket, és kicseréled a legegyszerűbb, pótló elemekre, meglátod, össze fog omolni ez az ősi rendszer…
Csak arra kérem az Urat, hogy őrizzen meg téged ilyen rendkívülinek. Engedje meg, hogy mindig ennyi szeretet és türelem lakjon benned. Te vagy az, aki igazán meg tud bocsájtani, s aki annyira tiszteli a felette álló pár embert, hogy még az ellenállhatatlan kényszert is leküzdi magában, hogy kinyilváníthassa a véleményét…

"Akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban." (Szerb Antal)