Parainesis

Talán haldoklik bennem valami… talán a gyermek zokog legbelül…

A művész létben az a nagyszerű, hogy mindenről lehet egyedi (-nek tűnő) véleményt alkotni, s közben egy kiforrott alterego mögé bújni.

Amióta pusztul bennem a gyermekkor, egyre erősebb késztetést érzek az állandó cinizmusra és véleménynyilvánításra.

Családokat szétzüllesztő anyák, megbolondult szeretők, hamis barátok, energiavámpírok, hálátlanok, méltatlanok. Ők, kik szaggatják gyenge létem. Nem is rögtön, közvetlenül, van, hogy a múltból nyúl felém fojtogató kezük…

Régóta nem született bejegyzés, ami az öncélú siránkozáson kívül mást is hordozott volna magában. Most azonban ismét –mint oly régen- rengeteg szeretetet rejtek a szavaim mögé, és a legmélyebb jó szándék vezérel írásomon.

Sok évvel ezelőtt még azt hittem, hogy biztonságot nyújtat a magány elől a reménytelen szerelem. Két és fél éven keresztül bezárkóztam a sötétségben, és egészen befészkeltem magam. Olyan ez, mint maga a feketeség, a vakság a fényes világban. Emlékszem még arra a pillanatra, mikor kitaszított valaki a fényre. Majd kiégett a szemem, s majdnem elpusztultam… de ráléptem egy hosszú útra, amelynek most érkeztem meg a legszebb pontjához. Ha a legjobb vagy legalábbis közeli barátod lehetnék, kitaszítanálak a fényre. Bármit megtennék, hogy ne szenvedj tovább bezárva. Inkább élj meg ezer és ezer rossz, tönkrement kapcsolatot, bánd meg, hogy beengedted ezeket az embereket az életbe… de meglátod, könnyebben elengeded majd őket, hisz tudni fogod, hogy legalább élt az a szerelem… volt színtere, valódi létben formálódhatott. De tudom, mikor összetörik a szíved, az maga a földi pokol… de megvan az a természete, hogy megmutatja, mennyire rossz volt az út, amin jártunk azelőtt, azzal az emberrel. S ezáltal felvillantja az élő fényt a jövő felé, látni fogod, hogy miután megtisztítottad a szíved a múlttól… minden megváltozik. Beköszönt az élő szerelem.

Kétszer is kitépték belőlem a hűen őrizgetett, halott érzelmeket. Élő és örök jelként villog bennem az emlék. Persze a sors fintora, hogy a második alkalommal az az ember segített kilépni a fényre, aki miatt elégtem a sötétben…

Tudom, csak egy barátnak van joga az igazság mérgét beléd fecskendezni, és én nem szolgáltam rá a bizalmadra és bőségesen felhalmoztam a hibáimat. Nem voltam ott, amikor kellett volna… nem tudtam eleget segíteni, s most már betöltötte valaki más azt a helyet, szerepet, amit nem tudtam megbecsülni.

Igen, úgy tűnhetett, hogy csak a „pasijaimmal” vagyok elfoglalva, de senki nem látta emögött a valódi okot. Nem maradt már más nekem ebben a valóságban csak a szerelem. Valaki igaz barátokra lel, valaki átmeneti menedékekre mások szívében. Én az utóbbi vagyok, tévelygek, szívről szívre járok, ott élek… S most döbbentem tekintek végig az életemen. Egyedül vagyok.

Ajánlás: a valaha volt legjobb embereknek