Altes Kamuffel

Anyám azt mondta, mikor még nem tudtam olvasni, kint játszottam magamban a folyosón egyetlen mesekönyvvel. Berohant hozzá a szomszéd és hüledezve kérdezte, hogyan vagyok képes 4 évesen olvasni. Anyám csak nevetett rajta, ő tudta, hogy nem olvasok, hanem fejből mondom a mesét.

Sokszor elmesélte már nekem ezt a történetet. Valahogy annyira mélyen benne vagyok ebben a kis emlékben… az én lényem olyan szépen látható benne. Mindigis egyedül voltam… megteremtettem hát egy világot a saját kis eszközeimmel, és berendezkedtem benne.

Teljesen mindegy, hány kapcsolatom volt, van és lesz emberekkel, a gondolat lényege ugyanaz. Nekem kell egyedül megküzdenem a legnagyobb ellenfelemmel, önmagammal. Valahol, legbelül, egy kis zugban mindig ott fog ücsörögni egy darab magányosan… de ezt a tényt már csak büszkeségből sem írhatom le, ismerhetem el, mert bizonyos emberek pontosan erre vágynak, hogy ezt érezzem, és ettől szenvedjek. Soha senkinek nem fogom megvallani, hogy szeretem az egyedüllétet és igénylem is… hogy van egy felem, aminek jól esik az árnyék.
Nincs problémám az érzelmekkel és meglepően kiegyensúlyozott vagyok, de nem tudom megtagadni teljesen a filozofálást. Maradok egy kicsit a sötét oldalon – hogy stílusos legyek.

***

A szerelmet nem lehet leírni… olyan mintha a színeket, a hangokat vagy az illatokat próbálnám szemléltetni egyszerű tárgyakkal vagy triviális hasonlatokkal.
Ezerszer kellett meghallgatnom a dalt, hogy az összes érzést meg tudjam fogalmazni.
Minden szerelem egy újabb fejezet, amiben más színek, hangok, tárgyak, hangulatok uralkodnak. Hajó, autók, gitárszóló, öblítő illat, naplemente, motorzaj… nekem sokkal könnyebb ezekkel a szavakkal megfesteni az történteket.
Soha sem hallgattam technot, magamtól valószínűleg nem fanyalodtam volna rá– ismerjük be őszintén. De minden egyes dallama, az ütemes rángatózás a zenére, megszabadított az összes szorongásomtól, kiürült az agyam és csak mozogtam… mozogtam, mintha ez lenne az én gyógyszerem, a kijáratom a sivár valóságból. S amikor őhozzá fordultam, tudtam, hogy megint jó időben és jó helyen vagyok. Itt kell lennem, vele. Nem hoztam rossz döntést. Nem hangzik túl racionálisan, de aki már érzett ilyet, az pontosan tudja, miről beszélek. A sok lehetőség közül a sorsnak abban a szent percében minden porcikánk, sejtünk és gondolatunk eggyé vált a tömegben… hosszú volt az út idáig. Ugyanis ritka az életben, hogy egy kapcsolat nem a találkozást követően kezdődik el, hanem hónapokkal később. Egy éve ilyenkor még nem álltunk készen arra, hogy képesek legyünk méltósággal és igaz boldogsággal viselni ezt a szerelmet. De mostanra mienk az ajándék, a kincs, ami akaratlanul és óvatosan felnőtté formál engem, bármennyire is visszahúzódom a gyermeki világomba…

Tél

Régóta vallom, hogy az írás az én terápiám. Most is ez segít feldolgozni azt a millió érzelmet, amely majd’ szétvet ebben a pillanatban is.
Muszáj írnom, ez létszükséglet… ez ment meg a sötét félelmektől, amik olykor rám telepednek és fojtogatni próbálnak.

Alig merek leírni valamit, mert félek, hogy ha szavakká formálom ezt a boldogságot, akkor véget ér a csoda, az álom és egyszercsak kénytelen leszek felébredni.
Mert ez igenis olyan, mint egy tündérmese. Nincsenek véletlenek, és ezt én tudom a legjobban. Valami irányította akkor a kezem, és megnyomta „Tetszik” gombot. Nem tudok régimódi és szép, szecessziós képet festeni a virtuális térben történt találkozásunkról, de pont ettől nagyon igazi és valós számomra a mi kapcsolatunk.

Nem, én nem akartam őt. Féltem. El sem tudtam képzelni, hogyan fogok új kapcsolatot kezdeni egy teljesen ismeretlennel. "Leszek valaha megint szerelmes?" Folyton csak erre tudtam gondolni… azt hittem, minden kihalt belőlem, mert bezárkóztam.
A saját komfortzónámban töltött hónapok megviseltek, még most is szorongok, és néha felerősödnek a félelmeim. Mivel már nincs fájdalom az életemben, és az agyam sem tudja elfogadni, hogy igenis lehet érzelmi katasztrófák nélkül élni, ezért a saját, belső démonjaimmal kell megküzdenem időről-időre.
Nincs olyan, hogy tökéletes. Az én életem sem az, szerencsére. De rengeteg dolog van benne, amiért mérhetetlenül hálás vagyok.

****

Minden sejtembe beleivódott az, ahogyan rám emeli barna szemeit. Őbenne lakik a szenvedély minden mozzanata… az érintéseiben, az ajkaiban, a szemében. Nem kell szólnia, hogy tudjam, ő mit érez. Mellette nem félek… szembenézek bármivel, mert tudom, hogy ott lesz és elkap, ha zuhanok. De nem bukom. Erős vagyok és kiegyensúlyozott, ami soha sem voltam. Még senkitől sem kaptam ennyi energiát, ennyi pozitív szót, bátorítást. Megsemmisített minden régi, berögződött fájdalmat.
Most is emlékszem, régen milyennek írtam le az igazi férfit. Erős, okos, méltósággal szereti magát és a másikat.

Ha most kívánhatnék valamit, akkor az lenne, hogy a gyönyörű, erős és szenvedélyes szerelmünk soha se érjen véget.
Erős vagyok Nélküled is, tudod jól, hisz olyan sokáig voltam egyedül. De már nem akarok nélküled élni…

Mert mi olyanok vagyunk, mint a Tél. Miközben úgy tűnik, hogy a természet alszik, millió életfolyamat zajlik a mélyben. Minket beterít a fehér végtelenség, és a köd elrejt a világ fájdalmai elől. Nem fázunk, mert a lelkünk ébren van, és siet a másikhoz. Fáradt, lusta a reggel és forró, élettel teli az éjszaka. Nekünk világítanak a csillagok, mosolyogva világítanak be az ablakon, hogy adjanak nekünk egy kis fényt.
Mert mi olyanok vagyunk, mint a Tél. A Tél, amely a szerelmes lélek számára sokkal izzóbb, mint a tikkasztó Nyár...

Hangaszál a szélben

Nagyon szeretlek. Ennél többet nem tudok írni. Remélem kitartunk… én vágyom veled egyre messzebbre. Tudom, hogy az idővel nem tudok szembeszállni… most nem is akarok. Boldog vagyok, hogy ennyi sok szépség jutott nekünk. Élvezem, hogy minden a maga útján halad. Soha nem volt még ilyen jó megmászni az összes lépcsőfokot… most felfedeztem az ebben rejlő szépséget, és hogy ezáltal mennyi emlékünk lett.
Mennyi hangos nevetés, mennyi humoros szó…
Mennyi lopott pillantás…
Mennyi forró csók… finom érintés…
Milyen igazi szenvedély.
Elképzeltem már milliószor a harmonikus szerelmet, de most már tudom, hogy olykor a valóság sokkal kreatívabb tud lenni, mint én magam.

Nem féltél átmászni a magas, vad falakon… nem adtad fel.
Összeragasztottad az apró darabokra hulló szívem, nem érdekelt, hogy téged is megsebezhet.
Nem akarok túl nagyon szavakat írni, mert azzal csak patetikussá válnék, és beleesnék a régi hibáimba, amit nem szeretnék. Így most megkapaszkodom a jelenbe, a rengeteg lélekmelegítő pillanatba, és a szívembe zárom ezt a boldogságot. 

Kőszikla

Az idő nem kíméli a szerelmeseket sem. Ugyanúgy robog előre, hiába próbálják meg minden édes, forró, szenvedélyes pillanatukat belevésni az örökkévalóságba.

Hiányzol… te raktad össze újra a darabokra hullott szívemet, és most érted dobog. Csak érted, aki áttörtél minden kőfalon, mert hitted és érezted, hogy legbelül én is csak egy érző ember vagyok, aki képes újra szeretni.
Vannak pillanatok az életünkben, amiket legszívesebben milliószor visszajátszanék, olyan módon, hogy ugyanazt a pillanatnyi érzelemhullámot is újra átélhessük. Ilyen volt az, amikor azt mondtad, „Hiányozni fogsz…” –ekkor nyert értelmet számomra minden… megváltoztam, önmagam lettem, és ezzel érdemes lettem a végtelen szeretetedre, ami a legnagyobb kincsem, éltetőm.

Olyan régen nem sírtam már… olyan sokáig kellett erősnek lennem… egyedül. És most végre felszabadultak az érzelmeim, és nem kell azt éreznem, hogy ez a gyengeség jele. Én is azt állítottam, hogy túlbecsülik az érzelmeket, de ez nem igaz. A szerelem szabaddá tesz, erőt és energiát ad, még akkor is, amikor elmész, és látlak elhajtani a ház előtt… mert tudom, hogy majd visszajössz hozzám, és ugyanúgy rám vágysz, ahogyan én rád.

Nem hittem volna, hogy valaha képes leszek megint ilyen mély érzelmeket produkálni, de ebben a pillanatban azt érzem, hogy minden sejtemet kitölti a boldogság, a teljességérzet, a megbecsülés, a szerelem, és a szenvedély.
Azt akarom, hogy a szenvedés soha se térjen vissza az életembe, az életünkbe. Minden erőmmel azon leszek, hogy ezek a mondataim ne elkiabált fogadkozások legyenek, hanem valami hosszantartó csoda előjelei.

Az életünk, a szerelmünk nem olyan, mint a sprint a futóknak. Nem kell fejvesztve rohannunk az emberek őrült világában, hogy a célt gyorsan teljesítsük, és végigjárjuk a szinteket.
Ez maraton. Kitartunk, haladunk egymás mellett, amíg csak tudunk, és amíg a szeretetünk kitart.
Ezt mind tőled tanultam… 

Levél egy régi barátnak

Nehogy azt hidd, hogy nem lenne mit mesélnem. Megváltoztam én is, és a környezetem is, amiben élek. Nem győzök hálát adni a Jóisten végtelen kegyességért, amiért segített nekem kilépni a múltból.

Ha igazán tehetséges író lennék, pontosan szavakba tudnám önteni, hogy mit érzek. De életemben először nem tudom ezt megtenni, mert annyira valódi, szép és értékes, hogy a szavak képtelen lefedni és összesűríteni ezt a csodát. A fájdalomról oldalakat tudtam írni, mert közeli, megszokott társ volt. Végeláthatatlannak tetszettek a szenvedések, és a fény nélküli állapotok.

Most pedig szeretek egy férfit, akinek minden jóságát érzem a porcikáimban, és akinek egyetlen érintésére megdobbant halottnak hitt szívem… összeragasztotta a szilánkokat, bátor volt és nem rettent meg, hogy megsebzem őt, még akkor sem, amikor inkább eltaszítottam, mert féltem.
 Szeretem őt! Végre le tudom írni! El sem hiszem, hogy végre mindent megkaphattam, amire vágytam. S most félek, olykor szorongok, hogy mikor borul fel a harmónia.
Nem kell elmenekülnöm a „szerelemnek” hitt állapotba azzal a meggyőződéssel, hogy amúgy sincsenek igaz barátaim, akik mellettem állnának minden bajban.

Remélem érzed, mit akarok mondani. Utólag visszatekintve, számomra mesterséges önkívület volt a középiskola utolsó pár éve. Egyszerűen nem én voltam… minden párkapcsolatom tönkre ment, aztán az úgynevezett barátaim sem maradtak mellettem, mikor úgy tűnt, összeomlik a világ. Kiléptem ebből a magamnak teremtett álcából, amit azért vettem fel, hogy megmaradhassak a középiskola fura világában. Mindent kitöröltem, elvágtam és lezártam, mert nem maradt más választásom. Fel kellett vennem végre a kapcsolatot a bennem élő legerősebb énnel, akinek vezérelnie KELL az életemet. Célt keres, halad előre, és nem gondolkodik, nem elemezgeti az élet, az érzelmek minden apró szegmensét.
Szenvedésekkel úgyis fogunk találkozni még, és nekünk kell megtalálni a céljukat, és azt, hogy mire akarnak minket megtanítani.. Életemben először, ennek a szenvedéshullámnak nagyon komoly célja volt. Hihetetlen sok mindenre megtanított önmagammal kapcsolatban, és ami a legfontosabb, hogy közben én önmagammá válhattam. Soha sem éreztem jól magam a bőrömben, kerestem magamban a problémát, olyan dolgokba kötöttem bele, amikkel nem is kellett volna foglalkoznom. Kifordultam önmagamból és teljesen odavetettem magam „szeretőknek”, barátoknak, akik nem érdemeltek meg –mégis miattuk éreztem magam segítőkésznek és teljesnek.

Tudom, hogy mindig azt mondod, hogy úgysem lehet megtagadni a múltat, és nem utálhatom magam. Tévedsz, ha most ezt érzed. Nem tagadok, és nem utálkozom. Most leírom neked azt a folyamatot, amin keresztülmentem az elmúlt egy évben, hogy érthesd, hogy miért nem vagyunk már barátok, és miért vagyok képtelen arra, hogy újra felvegyem a fonalat.

Körbevettem magam őszinte, megbízható és lojális emberekkel, akik mellett nem kell azt éreznem, hogy mindent nekem kell egyedül megoldanom, és akikre nyugodt szívvel támaszkodhatok. Valójában nem vagyok labilis ember, nem akarom ezt képzelni magamról. A szerelemtől nem kell, sőt nem szabad szenvedni, mert akkor az nem szerelem. Akik nekem segítenek most, tudatos és értelmes gondolatokat alkotnak a világról. Nem hagynak a buta meggyőződéseimben vergődni.
Most találtam meg igazán a hozzám illő barátokat és párt. Eddig nagyon rossz helyeken kerestem a boldogságot, és a tanácsok, amiket kaptam, az én életemben nem voltak célra vezetőek…

Ha most hallanál engem beszélni, meglátnád milyen vagyok, rám sem ismernél. Nem vesztettem semmit a humoromból, ezt tanúsíthatják, nem erről van szó J
Talán az sem igaz rám, hogy kiégtem vagy meghasonlottam… inkább irányt változtattam. Megvizsgáltam a dolgokat az életemben, megnéztem, hogy boldoggá tesznek-e vagy szorongást okoznak… jó nekem vagy csak rombol engem, és ennek fényében mindenkit –barátot, szeretőt-, kizártam a világomból. Nekem ez egy folyamat volt, ami így első olvasatra spártainak és nagyon pszichológus által vezéreltnek tűrhet, de nem ez történt… ez egy nagyszerű, büszkeséggel eltöltő megújulás, amiért hálás vagyok a Jóistennek. Most váltam érző, gondolkodó és igazi emberré. Minden egyes percért hálát adok, mert most, hogy itt állok a célvonalban, tényleg vallom az elvemet, hogy nem a cél, hanem az odavezető út számít.

Álmodok még az elfeledett emberekről, érzésekről, de egyre homályosabban. Megéreztem napokkal korábban, hogy elveszítettél egy számodra hűséges állatot, s most is érzem a távolból, hogy valami nem stimmel. Bizonyos dolgokban még mindig hiszek. Például abban, hogy akit szerettünk, és aki közel állt hozzánk, annak érezzük a rezgéseit… a fájdalmait még inkább.
De nem tudok közeledni. Nincs már bennem az a türelem, tolerancia, mint régen. A sok felismerés közül az egyik az volt, hogy számomra ez a kapcsolat az utolsó stádiumban nem hozott jó érzéseket, biztonságot. Felfedeztem olyan különbségeket, amik az emberek különböző személyiségjegyeiből adódóak, és amik erkölcsi, lelki és szellemi különbségek miatt számomra áthidalhatatlanná váltak.
Soha nem gyűlölködtem, soha nem néztem le a barátságunkat, és téged, mint embert sem. Most sem fogok megfogalmazni semmilyen kritikát, mert nem akarok erről az egészről vitát nyitni, mert döntöttem. Nem tudtam és nem tudom már folytatni. Nekem így most jobb és könnyebb.

Nagyon sokszor és sokáig fogalmaztam magamban ezt a vallomást, s sokáig nem is akartam leírni. De most megértem rá, mert magamra és a múltra is másként tudok tekinteni. Nekem nem szivárognak fájdalmas vagy keserű gondolatok a régi időkből, mert feldolgoztam mindent, és teljesen másként állok hozzá a történtekhez.
Mert más vagyok. Én, én vagyok.

Ez most egy valakinek szól, akiről és akinek régen nem írtam. Olvastam a blogodon a gondolataid, és úgy éreztem, tartozom ezzel.
Nem változtatnék meg semmit a múltban, emberek vagyunk, nem véletlen nincsen meg ez a képességünk, de jövőnket teljes felelősséggel mi formáljuk. Azt kell igazán jól csinálnunk...

Tükör

Hiába menekülnék, nincs értelme. Lát, érez. Pedig nem akartam, harcoltam az érzéssel... de most már tudom, hogy végre miért olyan más minden. 
Mert igazi. És belelát a legösszetörtebb, legkuszább, legbutább gondolatokba is...
Mert...
 "Tudom, hogy úgy hát rád, mint egy áramlás. 
Hiába küzdesz, magaddal ránt, és messze sodor a valóságtól,  kimozdít az utóbbi egy évedből..."

Hála

Lassan itt a születésnapom. Megint. Régen kitörő örömmel fogadtam, ahogyan ez a nap kitűnt a többi szürkesége közül, és végig olyan szép és teljes volt.
Valahogy nem sikerült rátalálnom a belső örömre és békére az elmúlt 3 évben. 18 éves korom óta nem alakultak jól a születésnapjaim. Az életem ezen szakasza felett minden egyes évben ugyanolyan káosz uralkodott. Az ünnepem alkalmával folyton összeomlott a világ, és keserédes volt az ünneplés.

Tavaly úgy éreztem, hogy mindent elveszítettem, és csak a szeretteim tartják bennem a maradék, parányi lelket.

365 varázslatos nap. Ami egy év alatt megváltozhat, az mind belezsúfolódott ebbe a párszáz napba. Mérhetetlen büszkeséggel, sőt… gőggel tölt el a tudat, hogy nem ácsingózom ugyanott, mint egy évvel ezelőtt. Én előre léptem… nem is kis mértékben.

Tavaly november 6-án a nagyszüleimhez menekültem, mert már nem bírtam a magányt. Most majd felszállok egy vonatra, belevetem magam az újdonságokba, a külföldi lehetőség sokaságába. Régen lehetetlennek tűnt az ilyesfajta fajta rugalmasság előttem… de mára már nem bánom, hogy utaznom kell.
S ha hazajövök, tudom, várnak rám. Ő vár rám, akire most is vágyakozom… azt akarom, hogy ünnepeljen velem, és én őt ünnepelhessem, mert boldoggá tesz.
Megígértem neki, hogy kevesebbet beszélek, és többet érzek. Millió gondolat árasztotta el a szívemet, miután az együtt töltött órák után elment… de nem írhatom le mindent. Bizonyos csodákat meg kell tartanunk magunknak, és hagynunk kell, hogy pislákoljon, melegítse bennünk az életet, hogy soha se fáradjunk el.

Minden megváltozott körülöttem. De leginkább legbelül én változtam meg. Még önmagammal is ismerkednem kell, ezért is vagyok ilyen bizonytalan.
Emlékeztek még mit írtam az igaz szerelemről, egy igazi férfival? Ehhez kell most felnőnöm… nem akarom elrontani…

Ezt a születésnapi posztot a legkedvesebb szeretteimnek szeretném ajánlani, akik az én szikláim, akik engedik, hogy megpihenhessek szívükben, és akikről tudom, hogy nagyon szeretnek engem, mert lelkesedéssel és őszinte szeretettel ünnepelnek velem.
Adri, P., Nektek.

Hálával tartozom az Úristennek, amiért ilyen szerencsés vagyok.
Uram, köszönöm ezt a rengeteg gyönyörű élményt, barátot, szerető embert! Köszönöm, hogy soha meg nem szűnő áldással viseltetsz életem iránt!
Hálát adok mindenért és mindenkiért ma. 

Idő

Napok óta egy álom kísért. Nincsenek arcok, nincsenek színek… sötétség borul rám… csupán egyetlen érzés ordítozik bennem. Majd’ beleőrülök, úgy kínoz ez a gondolat.
Vele akarok lenni, mert senki mást nem tudok úgy szeretni, mint őt… azt várom, hogy megkeressen és újra szeressen.

Hiszek a tudatalattiban, de nem adok alapot ennek az álomnak. Nincs értelme… nevetséges. De kínoz, mert nem hagy nyugodni, nem hagy ellazulni álmaimban.
Egy éve szentül megfogadtam, hogy mindent megváltoztatok az életemben. Soha többé nem engedem, hogy az érzelmek és a körülmények tönkretegyenek.

Amikor úgy döntöttem, hogy megírom ezt a vallomást, az motivált, hogy hangot adok a kétségbeesésemnek. Mert félek. Félek a jövőtől… hosszú idő óta először engedek valakit igazán közel magamhoz… és nem tudom, hogy mit is kellene éreznem most. Van egy borzasztó erős emlékem a múltból, ami elvileg maga volt a forró és szenvedélyes szerelem… apró darabokra tört, vágyakozásra sarkallt, függővé változtatott. Semmi sem működött rendesen, de mégis minden pillanatot belengett valamiféle tömény szerelem.
Akaratlanul is összehasonlítom a két élethelyzetet. Igaz, ma már egyáltalán nem vagyok ugyanaz az ember. Saját, önálló életem van, elkezdtem a jövőmért komolyan dolgozni, és már a külföldi álmok is közelebb kerültek.

Az, hogy valaki összetörte a szívem egy éve, hozzásegített ahhoz, hogy megbékéljek mostanra önmagammal és sikeres lehessek. Olykor még el-elhiszem ezeknek az álmoknak a jelzéseit, de ma már csak mosolygok. Annyira irreális volt az összes pillanata ennek a kapcsolatnak, hogy fel sem merül bennem a gondolat, hogy ez igaz szerelem volt…

Újra akarok érezni, azt akarom, hogy valaki fontos legyen számomra, és szeretni tudjam. Nem akarom elhinni, hogy kitéptek belőlem egy érző darabot, ami már soha többé nem fejlődik ki… nem lehet, hogy örökké darabokra szakadt szívvel éljek, és visszahúzódjak a magányba…
Azért mégiscsak úgy tűnik, hogy pár dolog elkísér engem.
Másoknak mindig könnyebb. Ezt régen is elhittem. Régen is hasonlítgattam, régen is mérlegeltem, de minek…?

Ha nem is borít el a rózsaszín köd, életemben először nyugodt boldogság szállt meg. Jó helyen vagyok, jó időben, jó emberrel.
Én ilyen vagyok… rám szóltak, hogy ne legyen olyan sötét a lelkem, de nekem ez nem megy egyszerűen. Egyébként egészen egészséges kezdek lenni, már nem csak a fájdalomról tudok írni.

Soha sem térnék vissza oda, ahol 365 nappal ezelőtt voltam. Hiába suhannak át fura gondolatok a fejemen, mindig józan a kimenetele ennek a rövid hallucinációnak. Így volt megírva, nekem most valami egészen más érzelmet kell megélnem, egy olyan emberrel, akiben régebben lehet nem is vettem volna észre az egyébként óriási értéket… mert olyan csőlátással vonultam a világban.
Kicsit visszafele is kell programozni az agyam. Eddig csak én voltam, a terveim, a túlélés, most pedig egyre inkább a „mi”-ben is gondolkodnom kell. Képtelen vagyok az arany középúton járni… eddig csak a másik létezett, most pedig alig tudom igazán közel engedni magamhoz, mert rögtön mérlegelni kezdek, hogy akkor most ez már szerelem? Mit csináljak, mit érezzek, mi a következő lépés?

Kicsit úgy érzem, hogy akkora sokk ért, hogy amnéziát kaptam az egésztől. Ne kérdezzétek, mi az a szerelem, mert erre a kérdésre tényleg nem tudok válaszolni, pedig ezer éve írok már. Megannyi formában létezik ebben a világban, és az irodalomban is. Régen fellobbantam könnyen, az egész életem odaadtam volna a másikért, de… most már felnőtt vagyok. Józan és különleges… már nem nyitok olyan könnyen, mert egészen más igényeim vannak.
Így van ez. Minden életszakaszban mást kapunk a Jóistentől… mindig azt, amit szerinte megérdemlünk, és amire szükségünk van – még ha mi nem is tudunk róla.

Famous Last Words

Ha valamit ide leírok, az az én személyes gondolatom, amit mindenki úgy értelmez, ahogyan a befogadói képességei önkényesen akarják.
De mégiscsak illene a gondolataim után legalább egy tisztességes forrást feltüntetni... és nem egyetlen gondolatba, vagy mondatba belekapaszkodni, ami kontextusból kivéve teljesen máshogyan hat.

A szellemi lopás is bűn. Ha már az ember képtelen annyira eredeti lenni, hogy saját, személyes jelképet találjon magának, akkor legalább a gondolataimat ne használja önkényes kapaszkodónak.
Ilyen az élet. A kreativitás kincs, kevesen rendelkezünk vele ebben a világban... mindenhol leselkednek sekélyes emberek, akik nem méltó módon merítkeznek meg eme tehetségből, ami csak a szerencséseknek adatott meg.

Geisterfahrer.

Sziklarajzok

Régen azt hittem, hogy bizonyos dolgokról nehéz írni. Most azt érzem, hogy bizonyos eseményekről majdnem lehetetlen...
 Annyit gondolkodom, hogy lehetnék még körmönfontabb, hogyan szórhatnék oda még izgalmasabb, még titokzatosabb morzsákat a valóságnak, a pletykálkodóknak...

 Olykor egyszerűen csak megváltozik egy apró komponens. Iszonyat hosszú folyamat lezárásaként, minden összeomlik - fizikális értelemben is összeroskadok-, de aztán… mintha egy teljesen másik fejezetben ébrednék fel.

A saját falaimon mászom egyre feljebb. A méteres, vastag falakat le kell döntenem magamban, mert a külvilágból, ami ezeken a bástyákon kívül esik, megragadta valami a figyelmem… és már nem akarok többé védekezni, elbújni.
Elsőre talán úgy tűnhet, szembe megyek az elveimmel… de most mégis azt érzem, hogy pont azokat a szabályokat követem, amelyeket megkövetelek másoktól és magamtól is.
Kimerészkedtem a finom kis kastélyomból, és ráléptem egy olyan ösvényre, amely az erdőbe visz, be a végtelen természetbe... ahol ugyan sokszor jártam már, de... az emberi kapcsolatok mégiscsak olyanok, mint maga a vadon. Ugyanaz a lényegük, s mégis ezer arcban, színben, formában léteznek.

Nem tudom, mi leng most körbe, de egészen más az illata, a színe. Józan vagyok, élesen látok, és életemben először azt érzem, hogy nem vagyok egyedül. Elpárolgott a fojtogató sötétség, amelybe bezárkóztam, és amelyik állandóan azt suttogta a fülembe, hogy úgyis mindent egyedül kell megoldanom, és senki nem segít.
Soha sem felejtem a keserű perceket, amikor majdnem kiszakadt a lelkem ebből a jelenből, annyira szüksége lett volna segítségre…

A szerelem őszinte, tiszta és felnőtt érzés. Hófehér és simogató. Nem szennyezheti be az evilági intrika. Egy férfi legyen társ, szerető, legjobb barát és a szikla, amire támaszkodhatok. Ezt már akkor tudtam, amikor elkezdtem megváltozni. Hiszem, hogy a jó dolgokat bevonzzuk, és megtaláljuk a megfelelő utakat az életünkben.

A Jóisten a legkeményebb harcait a legerősebb katonáinak adja. A hozzám legközelebb álló barátok, társak, mind-mind ilyen rendíthetetlen, erős emberek, akiket tiszta szívemből tisztelek, és minden nap hálát adok értük. Köszönöm, hogy vagytok nekem!

Használati utasítás

Millió dolgot tudnék javasolni, mielőtt elkezdesz olvasni. Először is, ne ijedj meg, nem vagyok annyira komoly, mint amennyire a sötét szavaim mutatnak.
Már a magam szemében is soknak tűnik az a 6 év, amit itt dokumentáltam. Nem telik el úgy nap, hogy ne jelenne meg a fejemben egy szép mondat, amely lefesti az életem adott szakaszát. Nekem az írás terápia… annyi mindent elmondtam már a papírnak, hogy a segítségével fel tudtam dolgozni a fájdalmakat az életben.

Látod? Ha szerelmes vagyok, csak úgy folyik belőlem a szép szó. Ha gyűlölök, ordítanak a szavaim. Van, hogy sokáig néma vagyok… ilyenkor tiltakozom vagy kurtán és szigorúan fogalmazok.
Tudom, hogy depresszív vagyok. De ezt senki sem láthatja… csak a papír. Amióta csak az eszemet tudom, írok, ha valami bajom van. Nekem ez a fegyverem, a mondataimba beleszövöm az állandó kritikáimat.
Kicsit néha olyan, mintha csupaszra kéne vetkőznöm… levennem a bőröm, a csontjaim, és végül aztán mindenki megláthat mindent. A lelkemet, a gondolataimat… amit egyébként olyan nagy becsben tartok elzárva mások elől.

Szeretem, hogy az emberek, akik körülöttem élnek, olykor képesek inspirálni. Velem ez történik, ha beleszippantok a friss, eső utáni levegőbe:

„Ha hiányzom, szagolj bele a friss esőbe, érezd az érintésem a cseppek simogatásában.
Mint a vad, friss levegő tüdődben, úgy töltöm ki tested szellememmel…”

Inspiration

Goodbye

Sokáig úgy tekintettem magamra, mint négyünk közül a legerősebbre. Abban a látszatban éltem, hogy én tartok össze mindent, hozzám bárki fordulhat, majd én mindent elsimítok.

Az előbb rengeteg emlékkép tolult az agyamba, és hirtelen nehezemre esett a jóra emlékezni. Ezek az élmények mind-mind alátámasztották azt a keserűen megállapított feltevésem, hogy a barátságok nem is szóltak semmiről. Csak az aktuális pasikról, és egymás túl-licitálásáról. Ki-mit kapott, mennyi virágot, milyen ékszert, és ki lehet olyan szerencsés, hogy a legtöbb időt töltheti a kedvesével.

Bele sem bírok gondolni, hogy lehetettem ennyire felszínes… hogyan érdekelhettek a pletykák az iskolában, és hogyan lehettem annyira buta, hogy magam másokhoz mérjem, és emiatt legyek letört vagy feldúlt.
Az élet úgyis elválaszt azoktól, akikkel nincsen jövője az embernek. Jótékony is tud lenni a távolság, és egy közeg elhagyása. Azt hittem másfél évvel a középiskola után már semmire sem emlékszem… sajnos nem így van. Elemei erővel rám zúdult a sok keserűség, és régi berögzött reflexek, amiktől nem sikerült teljes mértékben megszabadulnom. Végigvittem az összes kitűzött napirendi pontot, amivel jobbá tettem magam. De a végén a mérget is ki kell eresztenem magamból… a rengeteg felgyülemlett keserűséget, haragot és gyűlöletet… mert még mindig kísértenek a fájdalom hullámai… még mindig befészkelik magam a gyomromba, és ott szorongatnak.

Az írás az én igazi terápiám. Nem hazudhatok a papírnak. Szemrehányóan fehérlik előttem, és megköveteli tőlem az őszinteséget. A sok szorongást kiteríthetem itt, és mindenki –még a múltból is-, mindent megláthat. Valahol azt olvastam, hogy nagy bátorság kell az íráshoz… az ember csupaszra vetkőzik a sorai között, és mindent megmutat a lelkéből, még a legsötétebb zugokat is.

Most van egy titkom. Egy mosolyra fakasztó titkom… van még egy támaszom, akit elrejtek a soraim között. Senki sem tud róla… némán állok a világgal szemben, aki rám zúdítja a hamis képeit, hamis szerelmeit. Közben tanulom az új embereket egészen új mérce szerint megítélni, amiben nincsenek felszínes, szorongó, gyerekes kritériumok…

Adrus… mostanában nélkülözhetetlen számomra, hogy úgy zárjak le egy gondolatot, hogy Te nem vagy ott a végén. Mert Te vagy az, aki végül mindig összekapar engem. Sokszor úgy voltam vele, hogy én csak cipelem a többieket a hátamon, és nekem senki nem segít. Olyan mérhetetlenül szétfeszített ez a keserű gondolat, hogy sírni tudtam volna. De ma már nem kell… erős és tisztalelkű emberek vesznek körbe, akik szívében bármikor megpihenhetek. Köszönöm az erődet, és az őszinteségedet… azt, hogy Te is én is sziklák vagyunk ebben a bizarr világban. Egymást támasztjuk a viharban, és hagyjuk a lassan csordogáló pataknak, hogy formáljon minket…

Engi, Niki, Mama,
Nektek, szívem összes szeretetével

U.I.: Lassú víz, partot most…

Martyr - censored

{...}

Nagyon keserűek a szavaim, és nem hagyhatom, hogy így érjen véget ez a bejegyzés.

Az életemben pislákol egy apró gyertya fénye, ami olykor bevilágítja az egész sötétséget, ami ráborul a lelkemre. Ő a testvérem, a társam a bajban és a szórakozásban egyaránt. Ebben a pillanatban is csak Őbenne bízom, az életem is rábíznám. Hihetetlen, hogy a csalódások és a keserűség ellenére, mégis mennyire nyitott vagyok és merek önmagam lenni.
Adrus, nagyon szeretlek. Őszintén nem értem, miért ró ki ránk a sors ilyen nehéz feladatokat, de hiszem, hogy Isten azokat teszi próbára, akiket legjobban szeret. Bárcsak lenne varázserőm, hogy elvegyem tőled az összes fájó gondolatot. Bárcsak látnám már most, hogy valaha tényleg megleljük azt, ami majd teljessé teszi az életünket…
Te tartasz egyben, a te barátságod fűti a bennem megmaradt apró szeretet lángocskákat.
De addig is –és örökre-, itt leszünk egymásnak.

Őszinte szeretettel <3

Árnyak és béke

Nem mindig tudjuk olyan könnyen odaadni a szabadságunkat. Egy idő után nem is a falakról és a gátlásokról van szó… inkább a kényelemről.
Halott Pénzt idézve, „maradok a szívemmel kómában”. Habár ez nekem nem tűnik már kómának. Most jó… végre nyugalom van… végre minden vihar elült, és minden felesleges harc véget ért. Úgy érzem, mintha lebegnék a jelenben akaratlanul is arra várva, hogy valami lerántson, újra lefegyverezzen. Mi jön most? Szerelem, Berlin, munka, tanulás? Talán ez a nagyon szép ebben az időszakban, hogy bármi jöhet. Most tényleg elengedtem mindent, hogy valami más következhessen. Sikerült.

Robog a vonat, süvít a metró. Ezek lettek a hétköznap zajai… ami nemrég idegen volt, mostanra az életemmé vált. A változás áldás, még akkor is, ha az elején csapásnak éljük meg.
A régi emberek tükrében látom magam a leginkább másnak. Szerintem már rám sem ismernének régi emberek, a múltamból. Ennek a csodálatos átalakulásnak köszönhetően sok furcsa, régi dolog elzárva lakik bennem, sötét zugokban.
Olykor elképzelem, mi lenne, ha valóban találkoznék az árnyakkal. Tele vagyok visszatérő álmokkal… ugyanaz a fájó érzés bukkan fel, de megkopottan. Ugyanúgy elhalványul az érzés, mint az arcok, amiket már nem tudok teljesen felidézni. Arcok nélküli, tompa érzelmekkel tűzdelt éjszakai árnyak. A német „Traum”-nak nevezi az álmot, ami láthatóan magában hordozza a trauma kifejezést. Hisz, ha sokáig hordunk valakit a szívünkben, nehéz maradéktalanul felégetni, elpusztítani, kisöpörni mindent. Az én elengedési technikáim eléggé spártai jellegűek, de legalább hatásosak… de azért a szívbe vésett gondolatok olykor felcsillannak az álmok útjain.

Ez az írásom teljesen más, mint pár hónappal ezelőtt. Már végigküzdöttem magam a gyász összes fázisán, most már nyugodt szívvel, amolyan írói bölcsességgel viszonyulok a múlthoz.
Nem mindig a szerelmet a legnehezebb elengedni. Barátok, korszakok, emlékek… megannyi dolog alkotja a múlt szövevényes hálóját…

Még mindig ki szoktam tekinteni az ablakon az előttünk elterülő üres kocsibejáróra. Mennyi autó állt már ott… (még a szomszédok is megjegyezték…) nem tudom, hogy mi visz még mindig oda az ablakhoz. Remény? Megszokás? Most már csak mosolygok, oldalra tekintek, és látom a régi énem lerohanni a lépcsőn, érzelmekkel fűtve beülni a kocsiba…

Minden nehézség és fájdalom után már mást gondolok egy olyan állapotról, amikor az ember azt mondja: "minden oké". Lehet, hogy ebben nincs benne a mindent elsöprő szerelem, vagy az álommunka, de hatalmas előrelépés egy végigszenvedett korszak után. Mintha csak kiléptem volna a "tinikor" kapuján, és az igazi, megfogható világba léptem volna be, ahol minden élesebben látszik és minden lépés komolyabb.
A béke nem egyfajta ingerszegény környezet -ahogy régen hittem-, hanem egy sérülékeny átmenet. Végre megfoghattam egy kicsit... végre magamra találhattam a csendben. Én írok, és nem a fájdalmaim és a panaszaim. Látok, érzek, és nem tévelygek az érzelmek labirintusában.

Ajánlanám mindenkinek, aki ismeri ezt a nosztalgikus, könnyű, szép érzést :)

G.

The Heart Get No Sleep

Emlékszem, régen úgy tartottam, hogy az őszben és a télben élek igazán. A hűvös időjárás hozta a forró érzelmeket. Aztán minden egyes szürke hónappal egyre boldogtalanabbnak éreztem magam. Azt hittem már soha sem lesz nyár… megváltásként vártam a simogató napsütésre, a gondtalan, csendes, nyári napokra.
Hosszú volt, tüzes és eseménydús… mintha egy évvel ezelőtt ez a három hónap egy másik bolygón zajlott volna.

Nem hagytam, hogy gúzsba kössenek a régi emlékek, megszokások. Soha sem voltam még ennyire szárnyaló, ennyire rugalmas. Nem tudok megállni, a szívem nem tud elaludni. Most nem szerelmes szenvedélyek fűtik, inkább a világ hatalmasságának és változatosságának csodája tartja ébren.
Oly sok minden vár még arra, hogy rácsodálkozzam, hogy erőt és inspirációt merítsek belőle.
Mikor elutazom, igyekszem a lehető legjobban azonosulni az idegen tájjal, az emberek gondolkodásával. Önkéntelenül is másként kezdem látni a világot – s nekem ezt eddig csak a kirándulás élménye nyújtotta.
Átlendültem az érzelmi mélyponton, már nem foglalkoztatnak a múlt eseménysorozatai és nem érdekelnek a magyarázatok.

Álltam a kicsiny teraszon, és bámultam a kopár hegyekre, amelyek a buja mediterrán növényzet felett tornyosultak, mintha egy tévesen elhelyezett díszlet elemei volnának. Jóleső nyugalom szállt meg. Most, hogy itthonról nézem ugyanazt az eget, naplementét és csillagokat, mégsem bánom, hogy itt kell élnem és alkotnom. Istennek megvan erre a maga koncepciója, és bármennyire is izgalmas lenne megtalálni a választ, hogy miért pont itt, nekem mással kell töltenem az életem.

Annyi minden van, amiért hálás vagyok, hogy átélhettem… néha úgy érzem, hogy megállt az élet, és nem tudom merre sodródom, aztán hirtelen eszembe jut egy csomó minden, amit megtapasztaltam az elmúlt egy év során. Sokkal messzebb juthattam, mert nem láncoltam le a lelkem… megélhettem az igazi fesztiválélményt, amelyre már oly régen vágytam… eljuthattam a leggyönyörűbb mediterrán helyekre.

Búcsúzom a hosszú és forró nyártól, amely megmutatta nekem igazi hangulatát és nem hagyta, hogy elrejtezzem az elvadult gondolataimba.
Most pedig jön a rejtélyes ősz, amely mindig magával hoz valami botrányosat, szépet vagy épp izgalmasat. Rábízom magam a lehulló levelekre, hogy mutassák, merre kell járnom. Mert mostanra minden megváltozott. S ami a jövőben vár, az lesz az én igazi utam.

G.

The Island of Freedom

Eddigi életemben vártam arra az élményre, amely azonnal válaszként szolgál a kérdésre: „Mi volt az eddigi legnagyobb élményed?”
Együtt éltem a zenével, együtt mozogtam a tömeggel… a külvilág teljesen szertefoszlott… ez az élmény megváltoztatott.
Az életben nem kell kényszeresen mindig mindenre megtalálni a választ. Néha csak hagyni kell a dolgokat, hogy a saját ütemükben történjenek meg. Nem kell annyit foglalkozni a sok szomorú „már nemmel” és a zsákutcákkal.

Hiszek abban, hogy bizonyos találkozások megváltoztatják az életünket.
Adrus, te vagy a testvérem, a családom. Nem lehetek eléggé hálás azért, amiért mindig mellettem állsz, és a legnehezebb percekben sem futamodsz meg. Semmit sem tudtam annál biztosabban, minthogy ezt az élményt így, kettesben kellett átélnünk. Évek múlva majd csak mosolygunk a könnyeken, nevetünk a hibákon, és ugyanolyan erővel újraéljük az összes feledhetetlen élményt.
Még millió dolog vár arra, hogy átéljük. S még ennél is több, hogy együtt leküzdjük…
Nagyon szeretlek.

Már kezdtem azt hinni, hogy kihalt belőlem a bátorság, az erő és a vágy. Rögtön a Sziget első napján sikerült beleesnem egy eléggé sunyi csapdába… egy nagyon édes, holland csapdába.
Eddigi érzelmi életem során soha nem élt külön a testem és a szívem. Veszélyes, ha ez a kettő ennyire összefonódva él valakiben… veszélyes vagyok magamra nézve is.
Pár napja áttörtem a saját falaimat, és ráléptem egy szabadabb útra. Idéznék egy hajnali 4-kor íródott gondolatsorból:

„Megtört az átok. Feltört az érzelem… a pillangók befészkelték magukat a gyomromba.
Erős karja engem ölelt, lágy csókjai beterítettek. Idegen nyelven is éppolyan pontosan és sunyin tudta bevenni a szívem. Kese haja hosszú volt, szeme a bárányfelhőkére hasonlított. Úriembert akartam… amolyan divatos, modern formába öltözött különlegességet. Tetszett… elvarázsolt… egy teljesen más ország, más kultúra férfija hosszú ideje a legnagyobb hatást gyakorolta rám. Nyitottsága, szavai feloldották az összes gátat. Ott hagytam magamból egy kis darabot ennél a szép idegennél.
Minden megváltozott… minden árny elsuhant… csak a pillanat fényei érintenek. Nem maradnak sokáig, megsimogatnak, lágy csókot váltanak velem, és tovalibbennek.”

Ezek a dolgok rövidek, mint egy szempillantás, de mégis képesek lavinát elindítani. Egy külföldi férfi jelenléte hirtelen millió kérdést vetett fel bennem… csupán ennyi volt benne a veszélyes…
Van jövőm a szülőhazámban?
Hozzám talán egy „idegen” illik, egy másik világ szülötte…
Mennem kell… muszáj… nincs már itt maradásom. Aznap este megfogalmazódott bennem egy új, kristálytiszta cél. Tapasztalni, tapasztalni, menni, látni, érezni és megtalálni az utam.

A legjobb barátomnak, testvérem Adrusnak.

P.S.: Timnek – üdvözlettel Magyarországról. 

A Balatonon

Van egy szerelmem. Egy el nem múló, lágy, simogató érzés, amely –bár messze van-, időről-időre mégis visszatérek hozzá.
Lassan lépdelek a vízben, figyelem, ahogyan a napsugarak megcsillannak a felszínen. Körbeölelnek a smaragd hullámok, finoman simogatnak… emlékeztetnek a régi időkre, hogy gyerekként mennyire vártam, hogy újra a Balatonban fürödhetek. Engem inspirál a tiszta víz látványa és érzete. Sok fájdalmat lemos rólam, és rögzíti bennem a tudatot, hogy bármikor visszatérhetek ide megnyugodni.

***

Adrus, köszönöm neked ezt a túrát. Sokszor gondolok arra, hogy milyen kevés idő alatt mennyi mindent éltünk át. Láthattad, hogyan változom… hogyan szenvedek, és aztán hogyan engedem el a sok rosszat. Ha rád gondoltam, mindig felébredt bennem tudat, hogy muszáj egyedül (is) boldognak lennem, és nem érezhetem magam magányosnak, hisz nem vagyok az. Annyi szép dolog vesz körül… olyan sokan segítettek nekem!
Fontos megélni az életünkben egy ilyen időszakot is. Erre te tanítottál meg :)

Tudod, sokszor gondolok arra, hogy igenis a legszebb boldogságot érdemeljük, mert jó emberek vagyunk, tiszta lélekkel. Azt kívánom neked, hogy ha majd megszeretsz valakit, az pontosan úgy lássa a bensődet, ahogyan én. Tiszteljen az erődért, és szeressen a különleges személyiséged miatt.
Egy részem sohasem változik meg. Még mindig álmodom arról, hogy milyen jó lenne igazi férfit, párt találni, és eközben a legszebb barátságot is megőrizni. Szeretnék néha belelátni a jövőbe, hogy kicsit megnyugodhassak a jelenben, hogy igen, biztosan meg fogjuk majd találni a saját boldogságunkat, és nem veszítjük el a baráti egységünket sem.
Minden erőmmel azon leszek, hogy megtarthassam a csodákat és a kincseket az életben.

The Dreams Of Dorothy

Inspirálódjatok! Kövessetek itt is :)

Sail Away

Újra a vízen. A szél belekap a hatalmas vitorlába, és csak szállok. Semmi és senki nem számít. Nem érdekből szeretek hajózni. Azt érzem, a lelkem egy darabja összekapcsolódik a természettel, és megszűnik a valóság. Minden más, ha a hajóról tekintek rá. Legyen az a part, vagy az életem…

Csendesen ringat a víz… mintha csak egy visszatérő, kellemes álomban lennék. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezt is megtapasztalhattam és volt bátorságom ahhoz, hogy újra a fellépjek a fedélzetre.

Az életben néha felbukkannak ősrégi kapcsolatok, amiket könnyedén beleszuszakoltunk egy kicsiny fiókba az agyunkban, mondván –úgysem számított, nem is volt szerelem… nem volt semmi sem. Na az én szívemben ilyen nincsen.

Felszakadtak a sebeim, könnyeket csaltak a szemembe… pedig nem akartam én már soha többé tönkrement kapcsolatokon sírni. Aztán hirtelen keresgélni kezdtem a valódi okot, hogy mi bánt engem most?

Megpróbáltam a Kapitánynak szívet adni… magamból is kitéptem egy darabot, csak hogy az ő lelke megszülethessen. Tegnap döbbentem rá, hogy nekem nem sikerült az, ami most egy másik nőnek (látszólagosan) igen. Soha sem lehetettem elég jó… én kudarcot vallottam. Ez a gonosz és féltékeny kis gondolatfoszlány beékelte magát a fejembe, és nem hagyott elaludni.
Akinek a legjobban küzdöttem a szerelméért, annak én soha sem kellettem teljes „szépségemben”.
Szinte ijesztően őszinte volt a beszélgetésem a Kapitánnyal. Egy futó, sötét pillanat erejéig úgy éreztem, hogy a lelkeink helyet cseréltek… ürességet éreztem, most először (!) életemben. Neki volt valaki a szívében -aki nem én voltam-,  és aki semennyit sem ér valójában, de attól még ő birtokolja azt a helyet…
Milyen helyet? Ugyan mennyire lenne méltó hozzám ez a hely?
 Mielőtt elkezdenénk valamin naaaagyon nagy erőkkel szenvedni, egy kicsit hagyni kell az agynak, hadd ítélje meg, hogy érdemes-e belecsúszni egy ilyen önsajnálat hullámba.

Mint a Kapitány pszichológusa, elmondhatom, hogy a „sérült” szó teljesen új értelmezést nyert számomra.
Miért nem vagyunk elég jók valakinek? Miért kell mindig más, ha én egyértelműen jobb vagyok?
Egészen egoista módon ki merem jelenteni, hogy egészséges vagyok, és néhány pici trauma ellenére is egészen jól kezelem a szerelmi életem.
Ha a lélek eredendően, gyermekkori veszteségek miatt, szülői figyelem hiánya miatt nem tudott normálisan kifejlődni, akkor két választása van: vagy tudja a saját fogyatékosságát, és igyekszik egy szép és ép társat keresni magának, vagy megtalálja a szintén sérült párját… két ilyen fél nem tesz ki egy egészet… ez az opció nem hoz termést, nem hoz boldog szerelmet.
Szerettem volna én lenni az egyetlen, a megmentő, a Nő… ezek közül egyik sem lehettem az Ő szemében, valószínűleg nem véletlen. Talán én ennél többet érdemlek –és most ezt nem önimádó okok miatt vallom. Az emberek mást és mást tartanak értéknek. Vannak férfiak, akik egyenesen félnek az okos nőktől, mások az anyjukat keresik a másikban… valaki pedig csak boldog akar lenni.

Aki nem tud engem értékelni a saját kis kincseimmel, gyengeségeimmel, annak a kedvéért nem fogok megváltozni. Nem lehetek butább, de szebb sem. Ez egy nagyon egyszerű eszmefuttatás, de mégis le kell írni, hogy tudatosodjon bennem, hogy ne vágyjak még véletlen sem olyanra, aki nem tud megbecsülni. Örök szabály ez, neked is Kapitány.
Ha két ember megalázza, megbántja, sőt megcsalja egymást, az egy földi poklot eredményez… a legborzasztóbb szenvedést rója ki a két félre. Ez nem emberi dolog. Ez egy lelki nyomorultság.

Tudni kell, mikor kell változni, és elengedni a rosszat. Kívülről okosnak lenni nagyon könnyű, tudom én. A harcok megtanítottak sok mindenre, és bátran vállalom a véleményem, még akkor is, ha disznók elé vetem a gyöngyöt – segítek, mert a szívem ezt súgja most… ez is csak egy próba. Ezzel is szeretnék jobbá válni.

Ajánlás: Soha nem hittem volna, hogy egy összetört szívű férfinak is címezhetem a soraimat, ráadásul pont a Kapitánynak.
Tiszta szívemből kívánom Neked, hogy találd meg az igazi boldogságot, és a hozzád legmegfelelőbb lányt. Sok mindent nem mertem még Neked kimondani, pedig jó lenne... talán valahol egy másik világban Te és én összeillünk, nagy dolgokat hozunk létre, és boldogok vagyunk. Ebben a valóságban nem ez a mi sorsunk... hidd el, most is igyekszem elfogadni, hogy a kép, ami fejemben él Rólad, az nem az igazi Te...

"Pay me what you owe me"

Nincsen semmi baj. Általános iskolában az egyik tanárom azt mondta, ez a 3 szó egymás mellett a világ legszomorúbb mondata, tele van negatívummal.

Szerintem pedig a „már nem”.

Már nem vagyunk együtt…
Már nem szeretlek…
Már nem hiányzol…
Már nem érdekel…
Már nem is fáj.

*

Amikor a dolgok kívülről egészen egyszerűnek tűnnek, akkor van igazán nagy gubanc a szívben. Mindenféle kavarodás létezhet szerelem nélkül is, természetesen. Sőt, a nagy érzelmek hiánya okozza a legnagyobb harcot az agynak.

Nem szeretek és nem is tudok erről beszélni… úgy látszik, írni sem. Az agyam azonnal blokkolja az összes gyengéd érzelmet, amint azok kimerészkednek a szívemből. Amolyan spártai módba léptek az érzelmeim. Katonás sorban állnak és az agyam parancsaira hallgatva, és mechanikusan cselekednek. Lépdelnek cél nélkül előre, de csak óvatosan… ma már egy katona sem sérülhet meg. Túl sok volt a harc… túl sok volt a veszteség.

A Sors fintoraként fogom fel, hogy régen megtehette velem bárki, hogy csak úgy „kitegyen” az életéből. Mostanra ezek az „emberek” visszatértek. Mindegyik mást akar, de ugyanúgy egy kis darabot belőlem… egy olyan darabot, ami nekik éppen megfelel. Felosztottak részekre, valaki vett magának egy „szenvedélyeset”, valakinek a „szórakoztató” jutott. Apró darabokra szaggatnak szét, miközben folyton csak azon igyekszem, hogy ne emésszen fel a tudat, hogy a súlyos ajtók mögé bezárt démonok mindjárt felzabálnak.
Vannak percek, amikor a múlt nem tűnik szépnek és elfogadhatónak. Néha csak súlyos tapasztalatokat és figyelmeztetéseket látok csak, amik azt jelzik, hogy a világ tele van sérült emberekkel. Egészségesek, fiatalok, élnek és alkotnak… de közben nincsen lelkük, nincsen fejlett tudatuk… egyszerűen nem látom az értéket, nem látom az értelem csillogását. Nem látok már semmit sem. Csupán a sok traumától megbénult embert, azaz „fiút”, akik kuncsorognak a szépnek és értékesnek vélt javakért.

Remélem, létezik még egy, az én igazi Férfim, aki valami olyan örök és feledhetetlen Jót képvisel, ami megment majd minket a földi rothadástól.

U.I.: Nektek. A képen látható nemzetközi kézjelet is küldeném nektek.

Sleeping With The Enemy

Geisterfahrer mesél…

„Hajónkat egymás mellé sodorta az élet. A tenger, azaz maga a sors így adta alánk a hullámokat, hogy furcsa és rögös utak keresztezésében találkozhassunk.
Feküdtem mellette az ágyban. Köztünk az alig félméternyi távolság hirtelen szakadékká mélyült. Éreztem a belőle áradó feszültséget és szorongást. Tudtam, hogy kire gondol… tudtam, hogy fáj a szíve, még akkor is, ha azt mutatja az egész világnak, hogy nincs neki. Különös módon mindketten ugyanazzal küzdöttünk… egy érzést akartunk elnyomni, hogy az még véletlenül se befolyásolja határozott és büszke lényünket… nehogy bármi is megpróbáljon elpusztítani minket. Azon kezdtem el hirtelen tűnődni, hogy vajon azért nem érintjük meg egymást, mert félünk, hogy akkor valami megmagyarázhatatlan gyengédség kezdene kialakulni köztünk?

Nem kedvelem a felszínességét… sem a kapzsiságát. Közönségesen beszél és arrogáns. Mégis megnevetett a tettetett butaságaival… óriási badarságokat hord össze, de nem tudom már felhúzni magam ezeken. Imádom köszörülni rajtam a nyelvem… úgy érzem, milliószor belerúghatok, ő akkor is kibírja.
Nekem megmutatta, hogyan is küzd a hatalmával, ami lassan összeroppantja… ettől hirtelen nagyon emberivé és vonzóvá vált. Érzem, ahogyan árad belőle a felnőttes nehéz élet árnyéka. Azt hiszem, valahol mélyen engem tekint az egyetlen igazi, megbízható barátjának, akinek nem kell semmit sem bebizonyítani… s aki még mindig nem vár el semmit cserébe.

Egy ágyban az ellenséggel. Fogalmam sincs, miért hozok mostanában ennyire rossz döntéseket. Én nem vagyok szerelmes és nem is akarok az lenni… mégis folyton azon kapom magam, hogy küzdöm az érzelmeimmel. A múlt velünk él, és arra vár folyton, hogy összezavarja a jelent.

Nem lehet csak úgy odaadni a testünket valakinek. A lelkünk ott lakik benne, tehát egy részét a fizikai létünkkel együtt odaajándékozzuk. Az érzelmi világ nem fekete-fehér. A szerelem az, vagyis az inkább lángoló vörös. Most egyik színt sem látom… most köd szállt a szívemre, ami elborít mindent… a határozott, komoly érzelmek megfoghatóak, kezelhetőek és csak jól érinthetik meg az ember lényét. De most sorra találkozom a zavarosabbnál zavarosabb kapcsolatokkal, és nem tudok velük megküzdeni. Szeretnék nagyon messzire elfutni és soha többé visszanézni.

Egyetlenegy nagy és igazi Szerelem létezik. Aki szerencsés, az hamar megtalálja, és boldog házassággá alakulva egész életét beragyogja. Szeretnék egy nap majd készen állni arra, hogy ilyen nagy áldásban lehessen részem. Az igazi szerelem egy gyönyörű, tiszta kincs, amihez nem méltóak a zavaros próbálkozások, és az egyoldalú vonzalmak. Mindenki tudja, mikor találja szembe magát egy darabbal a tökéletes boldogságból..."

Wicked Games

Mi marad egy ősrégi, szinte már meg sem történtnek tűnő szerelemből? Mi marad a gyerekkor eme tiszta, nyugodt és kellemes darabjából?

Erről nagyon keveset írtam… méltatlanul keveset… pedig számított. Nem szenvedtem, nem kaptam sebeket, túl sok minden mást sem kaptam… akkor a tapasztalat helyett csak azt láttam meg, hogy mi jár nekem, és hogy a modern világban akaratlanul is kasztokba soroljuk magunkat. Még én sem vagyok képes kilépni a saját gondolataim és önzőségem szorításából.
Az első szerelem mindig véget ér, de soha sem múlik el igazán. Igaz lenne a közhely? Miért térnek vissza férfiak a múltból… és mit is akarnak egészen pontosan? Évek telnek el, míg újra visszamerészkednek… kuncsorognak egy kicsit bizonyos örömökért, és némi szórakoztatásért.
Érdekes most ezt konstatálni, főleg, hogy a blogom tele van hol szívet tépően szomorú, hol a boldogságtól átitatott írásokkal.
Ha egy jó és értékes ember szívét összetörik, felesleges bosszú állnia, vagy túl hosszúra nyújtania a gyász fázisait. A karma nevezetű dolog szerintem igenis valószerű, és erősen dolgozik. Észre kell venni a legapróbb jeleket is, amik jelzik, hogy fejlődés kezdődött, és a dolgok változása mindent előre mozdított. Némely férfi, aki megbántott egy nőt, olykor visszatér… talán lelkiismeret furdalásból, talán csak a felismeréstől vezérelve, hogy habár a szerelem elmúlt, csak arra az egy személyre tudott csak számítani eddigi életében…

Olyan tükröt állított nekem az élet, amibe –hosszú idő után- nagyon jó érzés volt belenézni. Megbíztak bennem, szerettek, és visszatérnek, mert tudják, hogy a segítőkészségem és a türelmem még mindig él (irányukba is)… az elmúlt szerelmek nyoma nem jéghideg, elhagyatott vagy gazos… ez inkább egy teljesen irreális, de szép hely a két ember lelkében, ahová akkor menekülünk, amikor a világunk omladozóban van. Bármi történt is, nekem nyert a büszkeségem, mert képes voltam a jelenben megvetni a lábam, miközben olykor erőszakosan, de mindig a jövő felé fordítottam az arcom. Elmentek, hogy aztán visszatérhessenek, és ugyanúgy kapaszkodhassanak belém.

Ilyen a szerelem. Van, hogy egyszerűen csak elmúlik, van, hogy az érzelmek vadsága és forrósága feléget mindent. Ahogy visszatekintek, már látom, hogy a nagy és lobogó érzelmek még nem feltétlenül képeznek két ember között igazi boldogságot és egészséges köteléket. Az idő és a régi tapasztalatok átértékelték bennem a "jó" szerelem, párkapcsolat fogalmát.

Mi marad belőlünk? Pár szomorú dal… néhány kopott fénykép… esetleg a mélyen magunka zárt szenvedély a másik iránt, amelynek meleget adó apró fénye néha elűzi a nagy magányt…

Pipacs

Igenis kell az ember életébe legalább egy sziget, ahol megbújhat… ahol megnyugodhat. Csak egy pillanatra szabad lehorgonyoznunk, egy hosszú villanásra, mialatt a menedéket adó nyugalom átjárja az összes porcikánkat.
Szerencsés vagyok, mert megadatott nekem, hogy találhattam magamnak egy zugot a nagyvilágban, ahol szívesen látnak, és ahol nem ér el a múlt keze. Ez a „sziget” nem menekülési célpontként szolgál, és nem is egy fojtogató, önző érzelem.
Aki igazán szeretünk –akár szeretettel akár szerelemmel-, annak igenis élmény látni a helyet, ahol felnőtt. Nekem fontos, hogy lássam honnan indult a családom, a barátaim, így megtudhatom, milyen környezet formálta őket, és kapok belőlük, a másik otthonából egy darabot, ami aztán összeköt minket a későbbiekben.

Szeretek utazni. Szeretek hidakat képezni a saját otthonom és a világ másik pontjai között. Látni kell mindent, amire csak lehetőségünk van.
Adrus, köszönöm, hogy megmutattad nekem, honnan indultál, és hogy miért szereted annyira ezt a tájat. Hiszem, hogy minden utazásom után kicsit más emberként, még teljesebben, még színesebben térek haza. Magammal hoztam egy darabot a Szigetközből. Egy egészen értékes darabot, amely emlékeztet arra, hogy van egy barátom, aki mindig mellettem áll és elkísér az életem végéig bárhova, lélekben mindig ott lesz. A tüdőmben érzem a friss levegőt, a szívemben az új taktusokat, amik újult erővel lüktetnek. Köszönöm Neked, hogy kikapcsolódhattam, boldog lehettem, és elengedhettem magam.

Az élet során talán nem is veszítünk el semmit, csak minden életszakaszban más és más értéket adományoz nekünk a Sors. A mi feladatunk, hogy felismerjük, hogy igazából mennyi gyönyörű dolog a mienk.

Szétárad a testemben a jóleső, nyugodt érzés. Felálltam, megcsináltam. Boldog vagyok. Hosszú idő után újra van miért őszintén mosolyognom. Mindent csak saját magunkért érdemes tenni… célok, küzdelmek és szerelmek állandó forgataga az emberi élet… s számomra most az igaz barátok szeretete az a szegletkő, amely igazán egyben tartja az életem.

Changes

A legnagyobb változások az életben általában valamilyen külső nyomás hatására indulnak el. Az én esetemben mégsem a szívfájdalom a lényeg. A fájdalom időleges… lassú, fullasztó, de aztán elpárolog.
Minden eltűnt és megszűnt létezni, ami addig a hétköznapok alapjait alkotta. Az összes részletet megragadtam, és átdolgoztam. Én akartam így, csakis magam miatt. Útközben már elfelejti az ember, hogy mennyire nehéz volt elkezdeni. Jót tett nekem, hogy magammal foglalkozhattam, hisz most olyan emberré válhattam, aki valóban hű önmagához, és a döntései, reakció nem egy szeszélyes kislány viselkedését tükrözik. Soha többé nem fognak megkörnyékezni olyan fullasztó érzelmek és olyan elvakult harag és idegesség, mint régen.

Muszáj volt tekintetem a valóság felé fordítani, nem volt hová menekülnöm. Szembesültem olyan helyzetekkel és kapcsolatokkal, amelyeket muszáj voltam megoldani… nekem már nem volt senkim, akihez menekülhettem volna a befuccsolt barátságok elől. Az új életemben kötelezően szükségem volt segítőkész, igazi barátokra, különben nem tudtam volna elűzni magamtól a sötétséget. Életemben először rátámaszkodhattam a leghűségesebb segítőimre… én választottam meg, hogy kiket engedek be az épülő világomba.

Kívülről kritizálni mindig nagyon könnyű. Nehéz úgy írni egy bejegyzést, hogy ne legyen benne utalás a valóságra. Valójában minden szavam a történések feldolgozása. Azonban az elmúlt időszakban már nem dacosan és sértődötten formálom a szavaim… nem akarok már igazságot tenni.
Pontosan a velem megtörténtek hatására hasított belém a felismerés, hogy megvan a jogunk ahhoz, hogy elengedjünk embereket az életünkből. Velem számtalanszor megtették, és a nagy fejlődésben soha sem sikerült eljutnom oda, hogy felismerjem ennek a cselekedetnek a lényegét és az értelmét. Nem gyűlöletből és haragból kell valakire rácsapni az ajtót. Soha sem volt bátorságom elengedni valakit, mert kényszeresen bizonygattam magamnak, hogy jó embernek és türelmesnek kell maradnom. Hiszem, hogy ha a lelket el is tudjuk némítani, a test reakciói úgyis jelzik, hogy az képtelen befogadni a fennálló helyzetet. Széles skáláját tudnám felrajzolni a testi tüneteknek ebben a kategóriában, és máig, ha erről beszélek, még mindig előtör bennem a kellemetlen szorongás… ilyenkor nagyon messze akarok menekülni ebből a városból, és hátra sem nézni…

Egy olyan lány voltam, aki kapcsolatból kapcsolatba zuhant át, és a legkülönbözőbb fiúkkal akadt össze, akik mindig az élet éppen aktuális értelmét jelentették a számára. Függő voltam, és meg voltam róla győződve, hogy csak a szerelem és annak legkülönbözőbb szenvedési formái tehetik teljessé és boldoggá az embert. Nem akartam enélkül a drog nélkül élni. Sikerült háromszor is elkövetni ugyanazt a gyerekes hibát, csakhogy harmadszorra nagyon csúnyán összetörtem.
A szerelem ezerarcú. De csak egy igazi, élő, lüktető és forró Szerelem létezik, amely most csak nevet ezeken a gyerekes próbálkozásokon. Silány utánzatok ezek Őhozzá képest. Függőség, rajongás, látszat… ideig-óráig megbújhatnak ezek között is komoly érzelmek, de én nem hiszek abban, hogy tizenéves gyerekek, tudják, hogy miből születhet egy életre szóló kötelék.
Én még mindig gyerek vagyok ebben a tekintetben. De ezt egyáltalán nem bánom. Csak akkor érdemlek igazi Férfit, ha majd belőlem is igazi Nő válik. Méltóságteljes, szenvedélyes, kiegyensúlyozott, burjánzó kapcsolat, amely ezer színben pompázik, és a közös boldogság forrásából élteti a két embert.

Látjátok, érzitek a különbséget az első mondataim és eme szerelmi-credo között? Csupán ennyi történt fél év alatt.
Az én támaszom a családom, és a barátaim. Mindent nekik köszönhetek, és ezért nem lehetek elég hálás nekik. Ezért nem tudok azonosulni a múltban lakó kapcsolatokkal, emberekkel, mert az én támaszaim és az én hitem most nem egy emberben lakoznak… nem egy ember köré építem az életem. Nem definiál engem többé a szerelem… Csak „én” vagyok, és nem élek többé a „mi” személyes névmás alatt.

Ezt a bejegyzést azoknak ajánlom, akik elfogadnak ilyennek és tudnak azonosulni velem. Ti, akik voltatok elég bátrak, hogy kiálljatok mellettem a legnehezebb időszakokban is. Nem fordultatok el tőlem, akkor sem ha egyedül voltam, akkor sem, ha éppen megőrültem a szerelemtől. Köszönöm!
Adri, Engie, Niki, Zsófi <3

"Mindenkinek csak annyi boldogság jut részül, amennyit viselni méltó." //Kant//