Levél egy régi barátnak

Nehogy azt hidd, hogy nem lenne mit mesélnem. Megváltoztam én is, és a környezetem is, amiben élek. Nem győzök hálát adni a Jóisten végtelen kegyességért, amiért segített nekem kilépni a múltból.

Ha igazán tehetséges író lennék, pontosan szavakba tudnám önteni, hogy mit érzek. De életemben először nem tudom ezt megtenni, mert annyira valódi, szép és értékes, hogy a szavak képtelen lefedni és összesűríteni ezt a csodát. A fájdalomról oldalakat tudtam írni, mert közeli, megszokott társ volt. Végeláthatatlannak tetszettek a szenvedések, és a fény nélküli állapotok.

Most pedig szeretek egy férfit, akinek minden jóságát érzem a porcikáimban, és akinek egyetlen érintésére megdobbant halottnak hitt szívem… összeragasztotta a szilánkokat, bátor volt és nem rettent meg, hogy megsebzem őt, még akkor sem, amikor inkább eltaszítottam, mert féltem.
 Szeretem őt! Végre le tudom írni! El sem hiszem, hogy végre mindent megkaphattam, amire vágytam. S most félek, olykor szorongok, hogy mikor borul fel a harmónia.
Nem kell elmenekülnöm a „szerelemnek” hitt állapotba azzal a meggyőződéssel, hogy amúgy sincsenek igaz barátaim, akik mellettem állnának minden bajban.

Remélem érzed, mit akarok mondani. Utólag visszatekintve, számomra mesterséges önkívület volt a középiskola utolsó pár éve. Egyszerűen nem én voltam… minden párkapcsolatom tönkre ment, aztán az úgynevezett barátaim sem maradtak mellettem, mikor úgy tűnt, összeomlik a világ. Kiléptem ebből a magamnak teremtett álcából, amit azért vettem fel, hogy megmaradhassak a középiskola fura világában. Mindent kitöröltem, elvágtam és lezártam, mert nem maradt más választásom. Fel kellett vennem végre a kapcsolatot a bennem élő legerősebb énnel, akinek vezérelnie KELL az életemet. Célt keres, halad előre, és nem gondolkodik, nem elemezgeti az élet, az érzelmek minden apró szegmensét.
Szenvedésekkel úgyis fogunk találkozni még, és nekünk kell megtalálni a céljukat, és azt, hogy mire akarnak minket megtanítani.. Életemben először, ennek a szenvedéshullámnak nagyon komoly célja volt. Hihetetlen sok mindenre megtanított önmagammal kapcsolatban, és ami a legfontosabb, hogy közben én önmagammá válhattam. Soha sem éreztem jól magam a bőrömben, kerestem magamban a problémát, olyan dolgokba kötöttem bele, amikkel nem is kellett volna foglalkoznom. Kifordultam önmagamból és teljesen odavetettem magam „szeretőknek”, barátoknak, akik nem érdemeltek meg –mégis miattuk éreztem magam segítőkésznek és teljesnek.

Tudom, hogy mindig azt mondod, hogy úgysem lehet megtagadni a múltat, és nem utálhatom magam. Tévedsz, ha most ezt érzed. Nem tagadok, és nem utálkozom. Most leírom neked azt a folyamatot, amin keresztülmentem az elmúlt egy évben, hogy érthesd, hogy miért nem vagyunk már barátok, és miért vagyok képtelen arra, hogy újra felvegyem a fonalat.

Körbevettem magam őszinte, megbízható és lojális emberekkel, akik mellett nem kell azt éreznem, hogy mindent nekem kell egyedül megoldanom, és akikre nyugodt szívvel támaszkodhatok. Valójában nem vagyok labilis ember, nem akarom ezt képzelni magamról. A szerelemtől nem kell, sőt nem szabad szenvedni, mert akkor az nem szerelem. Akik nekem segítenek most, tudatos és értelmes gondolatokat alkotnak a világról. Nem hagynak a buta meggyőződéseimben vergődni.
Most találtam meg igazán a hozzám illő barátokat és párt. Eddig nagyon rossz helyeken kerestem a boldogságot, és a tanácsok, amiket kaptam, az én életemben nem voltak célra vezetőek…

Ha most hallanál engem beszélni, meglátnád milyen vagyok, rám sem ismernél. Nem vesztettem semmit a humoromból, ezt tanúsíthatják, nem erről van szó J
Talán az sem igaz rám, hogy kiégtem vagy meghasonlottam… inkább irányt változtattam. Megvizsgáltam a dolgokat az életemben, megnéztem, hogy boldoggá tesznek-e vagy szorongást okoznak… jó nekem vagy csak rombol engem, és ennek fényében mindenkit –barátot, szeretőt-, kizártam a világomból. Nekem ez egy folyamat volt, ami így első olvasatra spártainak és nagyon pszichológus által vezéreltnek tűrhet, de nem ez történt… ez egy nagyszerű, büszkeséggel eltöltő megújulás, amiért hálás vagyok a Jóistennek. Most váltam érző, gondolkodó és igazi emberré. Minden egyes percért hálát adok, mert most, hogy itt állok a célvonalban, tényleg vallom az elvemet, hogy nem a cél, hanem az odavezető út számít.

Álmodok még az elfeledett emberekről, érzésekről, de egyre homályosabban. Megéreztem napokkal korábban, hogy elveszítettél egy számodra hűséges állatot, s most is érzem a távolból, hogy valami nem stimmel. Bizonyos dolgokban még mindig hiszek. Például abban, hogy akit szerettünk, és aki közel állt hozzánk, annak érezzük a rezgéseit… a fájdalmait még inkább.
De nem tudok közeledni. Nincs már bennem az a türelem, tolerancia, mint régen. A sok felismerés közül az egyik az volt, hogy számomra ez a kapcsolat az utolsó stádiumban nem hozott jó érzéseket, biztonságot. Felfedeztem olyan különbségeket, amik az emberek különböző személyiségjegyeiből adódóak, és amik erkölcsi, lelki és szellemi különbségek miatt számomra áthidalhatatlanná váltak.
Soha nem gyűlölködtem, soha nem néztem le a barátságunkat, és téged, mint embert sem. Most sem fogok megfogalmazni semmilyen kritikát, mert nem akarok erről az egészről vitát nyitni, mert döntöttem. Nem tudtam és nem tudom már folytatni. Nekem így most jobb és könnyebb.

Nagyon sokszor és sokáig fogalmaztam magamban ezt a vallomást, s sokáig nem is akartam leírni. De most megértem rá, mert magamra és a múltra is másként tudok tekinteni. Nekem nem szivárognak fájdalmas vagy keserű gondolatok a régi időkből, mert feldolgoztam mindent, és teljesen másként állok hozzá a történtekhez.
Mert más vagyok. Én, én vagyok.

Ez most egy valakinek szól, akiről és akinek régen nem írtam. Olvastam a blogodon a gondolataid, és úgy éreztem, tartozom ezzel.
Nem változtatnék meg semmit a múltban, emberek vagyunk, nem véletlen nincsen meg ez a képességünk, de jövőnket teljes felelősséggel mi formáljuk. Azt kell igazán jól csinálnunk...