Kőszikla

Az idő nem kíméli a szerelmeseket sem. Ugyanúgy robog előre, hiába próbálják meg minden édes, forró, szenvedélyes pillanatukat belevésni az örökkévalóságba.

Hiányzol… te raktad össze újra a darabokra hullott szívemet, és most érted dobog. Csak érted, aki áttörtél minden kőfalon, mert hitted és érezted, hogy legbelül én is csak egy érző ember vagyok, aki képes újra szeretni.
Vannak pillanatok az életünkben, amiket legszívesebben milliószor visszajátszanék, olyan módon, hogy ugyanazt a pillanatnyi érzelemhullámot is újra átélhessük. Ilyen volt az, amikor azt mondtad, „Hiányozni fogsz…” –ekkor nyert értelmet számomra minden… megváltoztam, önmagam lettem, és ezzel érdemes lettem a végtelen szeretetedre, ami a legnagyobb kincsem, éltetőm.

Olyan régen nem sírtam már… olyan sokáig kellett erősnek lennem… egyedül. És most végre felszabadultak az érzelmeim, és nem kell azt éreznem, hogy ez a gyengeség jele. Én is azt állítottam, hogy túlbecsülik az érzelmeket, de ez nem igaz. A szerelem szabaddá tesz, erőt és energiát ad, még akkor is, amikor elmész, és látlak elhajtani a ház előtt… mert tudom, hogy majd visszajössz hozzám, és ugyanúgy rám vágysz, ahogyan én rád.

Nem hittem volna, hogy valaha képes leszek megint ilyen mély érzelmeket produkálni, de ebben a pillanatban azt érzem, hogy minden sejtemet kitölti a boldogság, a teljességérzet, a megbecsülés, a szerelem, és a szenvedély.
Azt akarom, hogy a szenvedés soha se térjen vissza az életembe, az életünkbe. Minden erőmmel azon leszek, hogy ezek a mondataim ne elkiabált fogadkozások legyenek, hanem valami hosszantartó csoda előjelei.

Az életünk, a szerelmünk nem olyan, mint a sprint a futóknak. Nem kell fejvesztve rohannunk az emberek őrült világában, hogy a célt gyorsan teljesítsük, és végigjárjuk a szinteket.
Ez maraton. Kitartunk, haladunk egymás mellett, amíg csak tudunk, és amíg a szeretetünk kitart.
Ezt mind tőled tanultam…