József Attila - Flóra

1

Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,

erényeidből épül-e szerencse,

hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,

hű szeretőd munkáján elfelejtse?

Tudnál-e engem uj világra hozni,

iparkodván szerelmes türelemmel,

hogy legyen erőm ismét adakozni

s eltölteni a gonoszt félelemmel?

Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?

Fontold meg jól, szived mily terhet vállal.

Én, aki vele mind csak hadakoztam,

kibékülnék a haragvó halállal.

2

Félek, nem tudod megbocsájtani

eltékozolt, ostoba, könnyü multam

és majd ezerszeresen fáj, ami

ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.

Félek, nem ér majd annyit életem,

törekvésem és vágyam, testem, lelkem,

hogy megbecsülj, ha el nem érhetem

önnön jóságom útján győzedelmem.

Nehéz a szivem, hiszen bút fogan:

örömöm tán a büntetések hozzák,

hogy sírva nézem majd ha boldogan

sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.

1937. márc.

Sötét én

Nem bírom már. Csikorgatom a fogam a gyönyörbe zárt fogságban, ahol a saját érzelmeim fűtik fel a szobát.

Kicsit mintha pár csodásan csillogó értéknek megkopott volna a szépsége. Időnként nem hiszek a szerelemben, a barátokban, a családban…
Sokan talán nem értik, hogy miért szerettem ennyire a középiskolát… s most mégis miért vágyom ennyire az egyetemi életre. Úgy tűnhet el akarom vágni az összes gyökeremet a múltból, mindent, ami valaha fájdalmat okozott.

Önálló akarok lenni. Tanulni akarok, célokat kitűzni. Nekem nem megy a céltalan lebegés –legalábbis a nem-érzelmi jellegű lebegés. Csak akkor nem gondolok a kudarcaimra, és nem rettegek, ha dolgozhatok, alkothatok. Enélkül képtelen lennék élni.

Ha majd odajutok, hogy egy csapat új emberrel találkozom, sokkal nyitottabb szemmel fogok járni. S most tényleg hallgatok Anyám szavára… okosan építek. Nem a kétszínűség a fegyver ahhoz, hogy előretörhessünk, és kapcsolatokat építhessünk. Nem hiszek már abban, hogy valóban mindenkivel jóban kell lenni. Inkább csak okosan kell szólásra emelni a szánkat…

Talán legbelül lakik bennem még mindig valami apró, sötét és cinikus szellem. Ő mindig összehúzott szemmel fogja nézni a világ hamis gyönyöreit, és erkölcsi mércéje túl magasan lesz. Szorongani fog olykor, és előtörni, megmérgezni a magányos perceket. Ennek a lélekszilánknak a szavait olvashatod. Ő akar bennem annyira menekülni… ő az, akire olykor azt mondják, hogy engedetlen és tiszteletlen, megy a saját feje után. persze, hisz küzd, mert szeret és őrült is. Ő kér nehezen bocsánatot, és olyan nagyon önző. Féltékeny is, ha nem ő az egyetlen a másik számára, ha bármi elé kerül… sokat vár el, mert még annál is többet megtesz a másikért.
Talán soha sem fog már megváltozni… ő ilyen, vad és magányos, valami mindig szorítja a szívét. Hol az otthon hiánya, hol a szeretett fél hiánya, hol a barátok eltűnése…

Kisgyerek

Tegnap, mikor hazaérkeztem a nagymamáméktól újra átváltoztam érzékeny gyerekké. Szívem megsajdult, hogy ott kell hagynom a „Mamit”… mintha már kiskori tudatban is élne, hogy a nagyszülők idősek, és önzetlen szeretetük túl hamar fogja elhagyni ezt a világot…
Emlékszem, mikor a szüleim oda vittek a panelház kis lakásába, akkor őutánuk bömböltem. Aztán „Mamival” egy teljesen másik világot teremtettünk ketten. Játszótársam, barátom, bajtársam lett. Mindig megállapodtunk, hogy „na ez köztünk marad, lakat a számon”! Rendkívüli ember az életemben… egyszer, ha majd felnövök más perspektívából, de még mindig a dacos gyerek szemén keresztül, csodálva akarom leírni az élményeimet.
Még velem van és ugyanolyan, mint mikor én még beszélni sem tudtam. Ő is az, akiért hálát adok, akit Isten rendelt mellém… hogy ne legyek olyan egyedül…

Felébredt bennem a dacos gyerek. Önző, hisztis és dacos. Mintha csak egy felnőtt-gyerek képében léteznék mostanában.
Kérted, hogy írjak arról az egy hétről, amelyet együtt töltöttünk kettesben. Ismersz, az ilyen élményeket azonnal papírra vetem, jogos hát a kérdés, hol marad most?
Talán bele sem merek gondolni, mennyire csodás lehet egy élet veled. Félek, a valóság túlzottan kínzó lenne eme gondolat után. Minden csak tompa árnyéka lenne annak a világnak, amelyben élhetnék veled. Olykor csak hagyom, hadd csapongjanak a gondolataim, hadd tervezzék meg a leendő élet apróságait. A konyha színét, a gardrób méretét, a háztartás vezetését. Lehet, hogy túl korai erre gondolni, és csak újabb –és jól ismert- hibát követek el azzal, ha „túlzottan ragaszkodom”. De nem tehetek róla. Biztos benne van a jellememben, hogy nagyon tudok szeretni és valóban hiszek az örökkévalóságban, a közös életben, ezért szinte odaláncolom magam a másik szívéhez.
Ezt tudom csak írni, ilyen szűkszavúan, és finoman… nehogy szétroppantsam a távoli jövő egy bizonytalan szépség-molekuláját. Bármennyire is késznek érzem magam a továbblépésre, itt szökik szembe, hogy szerencsére az én életem sem túl szép, hogy igaz legyen…  Türelem. 

Türelem

Hiányzol. Emésztőbben, mint valaha. Eddig azt hittem, hogy a szerelem egy idő után fellazul és két ember már egyre könnyebben veszi az életet… nem lesz rapszódikusan drámai a világ minding.
Nem, ez nem a Szerelem.
A szerelem jelenség. Délibáb… álom… drog. Megfoghatatlan, de mégis mindent átitat, magába szív, szintetizál. Gúzsba kötnek a nagy gondolataim. Csak monoton robotként élem a hétköznapjaimat, és várom a megváltást. Mikor már épp megfojt a szürkeség, elérkezik végre a nap, mikor láthatlak. Pár óra, pár éjszaka mikor az a „különleges” magányom feloldódik, elillan.
Félek saját magammal szembenézni olykor. Félek, hogy rossz kedvemben hamis jelzőket ragasztok saját magamra. Talán egy dologban mégsem tévedek. Szememre vetették már sokan, sokszor… én olyan ember voltam, aki nem félt a magánytól. Néha már engem is majdnem megölt, de éppen sikerült elmenekülnöm előle. Aki egyedül nő fel, vagy sokat küzd az életben, az tudja, miről beszélek. A legközelebbi barátaim megküzdöttek ezzel… ezért tartanak ki máig mellettem talán.
Vádlón, saját keserűségemben rád süthetném, hogy könnyű életed volt. Lehetnék dacos, mint mindig, de ideje változni –ami mostanában fontos jelmondatom.
Erre nincsenek szavaim. Hiányzol. Te vagy a szín a szürkeségben, a fény a régi sötétben. Ez szerelem… nem múlik, nem halványodik… ugyanúgy elszorul a szívem, mikor megnyitod a lelkem nekem. Most is meg-megállok venni egy mély levegőt, elcsendesítem könnyeim.
Nagyon sokat vártam erre az érzésre, s most igazán szerencsés vagyok, hogy még mindig az enyém. Napról napra erősebb és teljesebb. Most nem a keserűségemmel kell küzdenem, hanem a türelmemmel. Türelem. Türelem. Az örökkévalóságra időnként várni kell…