Geisterfahrer

Azt hiszem jelenleg senki sem érti igazán, min megyek keresztül. Ezért is kezdtem el újra írni. Mikor megint fojtogattak az árnyak, eldöntöttem, hogy írni fogok újra, hátha ez felszabadít.

Hányszor, meg hányszor történt, hogy ordított a zene, közben zokogtam, és cikáztak a szavak a fehér képernyőn. Terápia. Az én terápiám.

Amikor 19 éves voltam nem tudtam, mihez akarok kezdeni az életemmel. Egymást követték a tartalom nélküli, de azért kedves emlékekkel teli kapcsolatok. Ennek fényében nem is gondolkodtam a jövőmön, hogy mi is érdekel igazán. Remélem egyszer lesz gyermekem, és leülhetek vele megbeszélni a következő kérdéseket:

Ki akarsz lenni igazán? Mit akarsz elérni az életben? Miben vagy jó, és mit tudnál megtanulni? Mi vár a diploma után?

Én nem tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket. Most 3 évvel később próbálom kibogozni a képességeim összekuszált gyökereit.

Mindent feltettem egy lapra, és megint megváltoztattam az egész életem, az irányvonalam, és ismét elhagyok egy „zónát“. Ezt nem nevezném komfort zónának, mert én lényegesen azon kívül élem a kusza életem. 2 éve jelentkeztek az első tünetek. Sok évnyi sötétben tapogatózás után eléggé sokkoló a fény… vakító. Az ember akkor szorong, ha megbomlik a harmónia és megválaszolatlan kérdések fojtogatják. Ki vagyok én? Szerettek engem valaha? Mit akarok az élettől?
Persze megtanulhatnánk már, hogy a Jóisten természetesen kegyes marad hozzánk a végsőkig. Mikir minden összeomlani látszott, megérkezett a sziklaszilárd útmutatás, életem összetartó eleme, A FÉRFI. Igen, ebben talán van némi irónia. Ő tényleg tökéletes. Legalább annyira, mint amennyire én nagyon nem vagyok az. Kicsit ironikus, hogy nekem máig „csak” érzelmi vonalon vannak hatásaim. Felszabadítottam benne a lelket, a szerelmet, a törődést. Ő pedig kezembe adta azt a kulcsot, ami hihetetlen mélységeket nyitott meg. Olyan rétegek nyíltak meg bennem, amikben soha sem hittem. Olyan dolgokat tettem meg, amikről csak álmodtam, szó szerint. Ő hisz bennem, még akkor is, ha én már nem.

Nagyon nehéz felismerni, hogy az út, amin járunk, nincs ránk jó hatással. Sok idő eltelt, amióta az volt a legnagyobb problémánk, hogy nem szeret vissza a menő, feketére festett hajú srác. Már nem üldözök démonokat… legalábbis nem ilyen jellegűeket. Elfelejtettem magamra koncentrálni, és ezeket a borzasztó fontos kérdéseket feltenni magamnak. Mit akarok ÉN? Mit tehetnék még MAGAMÉRT? Hiszek a feminizmusban és a nők erejében, de nem nyomom el a férfiakat és az ő önmegvalósításra való törekvéseiket sem. Csak azt mondom, ez nekünk is ugyanúgy kijár, ugyanannyi pénzért cserébe, ugyanolyan tisztelettel. Elfeledkeztem arról, hogy nekem nem csak annyi a dolgom, hogy szeressek és kutassam az élet értelmét. Elég későn érő típus vagyok, és kicsit elsodortak az érzelmeim. Milliónyi sor szól arról ezen a blogon, hogy nem vagyok racionális, blabla… hát ennek most meg is iszom a levét.

Azért kezdtem el újra írni, hogy meg tudjak magamnak bocsájtani a sok zsákutca miatt. Ezt a diplomát már nem tudom átnevezni, és nem tudok visszamenni az időben, hogy a kirántsam magam a rossz kapcsolatokból. Egy ponton túl muszáj elengedni a semmibe torkolló utakat, bármennyire is bosszantanak és frusztrálnak.

Minden egyes szegmensét meg akarom változtatni az életemnek szeptembertől. Eddig csak jót hoztak az eltökélt változások, ebben bízom most is. Nincs más választásom, és nem maradt vesztenivalóm. Szeretnék visszatérni önmagamhoz, ahhoz a lányhoz, aki nem félt irracionális dolgoktól. Tette a dolgát, és mindig a szívére hallgatott… azt akarom, hogy a görcs eltűnjön a gyomromból és újra minden idegszálam felszabadultan örülhessen.

Geisterfahrer annyit tesz, mint ámokfutó. Valaki, aki nem áll be a sorba, és ösztönösen szembe megy a forgalommal. Ez a név sok mindenre megtanított, és sokat köszönhetek az alteregónak, amely lehetővé tette, hogy sok-sok leírt gondolat után az életben is ugyanolyan magabiztos, határozott és sziporkázó lehessek…

G.

Vallomások

Hogy miért csinálom mégis? Egyszerű a válasz.

Mert több akarok lenni. Alkotni akarok. Másokat szeretnék előresegíteni az életben, és ezt azzal az önző érzéssel megkoronázni, hogy igen, én segítettem valakit hozzá a sikerhez.

Nem csak pénzt keresek a tanítással, de magamat is építem… sokan nem így látják, de a fáradtságon felül léteznek még olyan szférák, amelyek komoly energiákat rejtenek maguknak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem csak a szerelem miatt teszem… azért is, és a függetlenségem kivívásáért is.

Más akarok lenni, mint aminek engem szántak, és emiatt sokat küzdök. Amikor írok, végülis mindig ugyanoda lyukadok ki, hogy úgysem leszek hajlandó beállni a sorba, és úgyis lesz valami, ami miatt vagy amiért küzdhetek. Az én szememben nem érték az a fényes karrier, ami mellett nincsen gyakorlatig semmi. Se boldogság, se család… inkább maradjak szegény, állástalan, de legyenek csodák és csodálatos emberek az életemben.
Mostanában rengeteg fajta emberrel találkoztam, és rájöttem arra legalább, hogy mi nem akarok lenni. Olyan változások mozdították elő az életemet, amikor leginkább a gondolkodásomra hatottak. 2 éve a személyiségem változott, ma már inkább csak a véleményem és a látásmódom különbözik. Szeretnék nagyon sok minden elmondani, kimondani, tehát ezáltal feldolgozni, de mostanában nem megy. Könnyebb csendben maradni, mint elmagyarázni, mi a baj.

***

Most neked írok, Szerelmem. Régen nem csináltam ilyen, kicsit zavarban is vagyok...

 Azt szeretem a kapcsolatunkban, hogy a legmélyebb alapokban egyezünk, mégis máshogyan nőttünk fel. Irigyellek téged… a legfontosabb ember az életemben. Nehéz kimondani, de így érzek, mert habár nagyon sok nehéz dolgon mentél keresztül, soha sem féltél megküzdeni ezekkel és szembeszállni a tragédiákkal. Most már te vagy az egyetlen, akihez hasonlítom magam… s mindig szembesülök azzal, hogy még mindig nem értem elég sok mindent. 

Egyik oldalon áll egy lány, én, aki mindent megkapott, bőségben nőhetett fel. Aztán ott vagy te, aki mindent a saját kezével keresett meg. Nézd meg, mégis te vagy előrébb az életben.
Tudod, én úgy gondolom, hogy hatalmas áldás van rajtad a Jóisten részéről. Ő csak a legerősebb katonáinak adja a nehéz harcokat. Egyet soha se feledj. Neked mindig lesz az életedben egy szikla, aki összetartja az egész életed, lelked. Ismerlek, nagyon hálás ember vagy, ezt mindig megköszönöd az édesanyádnak. Azt hiszem vagyunk egy páran, akik szerettek volna ennyi tiszta és szép szeretetet kapni. Amikor rátok nézek, nem látok rózsaszín felhőket, vagy patetikus nagy szavakat, de még felesleges színjátékot sem. Csak összetartást, őszinteséget, türelmet, szeretet. Mindent, amit az ember az édesanyjától kaphat. Én csupán azért írok erről, mert nagyon megihletett eme fajtája a szeretetnek. Sok emberen, köztük magamon is látom a sérüléseket… hogyan képes a nevelés megnyomorítani egy gyermeket. 

Lehet megint csak a szerelem beszél belőlem óriási hülyeségeket, de te más vagy. Vállalom a jövőbeli énemmel szemben a felelősséget, hogy majd azt suttogom, hogyan lehettem ennyire bolond, hogy megint piedesztálra emeltem egy férfit… de most ezt teszem. Mert nincs másom, akibe kapaszkodhatnék… előttem nincs más minta, amely megmutathatná, mennyire szép is lehet a nevelés.
Talán életemben először szerelmesen, de mégis racionálisan ítélek meg embereket, akik valóban jók, és nem csak én emelem fel őket.

Sokszor szeretnék innen elmenni, és más környezetben mindent újrakezdeni. Megfogadtam magamnak, ha egyszer a dolgok vakvágányra futnak, akkor elmegyek… és itt hagyok mindent. Mert akkor eltörölhetetlenül megjelenik a jel, hogy valamit rosszul csináltam, és nincs itt keresnivalóm. Sok emberben erős a kötelezettségérzet a családjuk felé… bennem már egyre kevésbé.  

Levél egy régi barátnak

Nehogy azt hidd, hogy nem lenne mit mesélnem. Megváltoztam én is, és a környezetem is, amiben élek. Nem győzök hálát adni a Jóisten végtelen kegyességért, amiért segített nekem kilépni a múltból.

Ha igazán tehetséges író lennék, pontosan szavakba tudnám önteni, hogy mit érzek. De életemben először nem tudom ezt megtenni, mert annyira valódi, szép és értékes, hogy a szavak képtelen lefedni és összesűríteni ezt a csodát. A fájdalomról oldalakat tudtam írni, mert közeli, megszokott társ volt. Végeláthatatlannak tetszettek a szenvedések, és a fény nélküli állapotok.

Most pedig szeretek egy férfit, akinek minden jóságát érzem a porcikáimban, és akinek egyetlen érintésére megdobbant halottnak hitt szívem… összeragasztotta a szilánkokat, bátor volt és nem rettent meg, hogy megsebzem őt, még akkor sem, amikor inkább eltaszítottam, mert féltem.
 Szeretem őt! Végre le tudom írni! El sem hiszem, hogy végre mindent megkaphattam, amire vágytam. S most félek, olykor szorongok, hogy mikor borul fel a harmónia.
Nem kell elmenekülnöm a „szerelemnek” hitt állapotba azzal a meggyőződéssel, hogy amúgy sincsenek igaz barátaim, akik mellettem állnának minden bajban.

Remélem érzed, mit akarok mondani. Utólag visszatekintve, számomra mesterséges önkívület volt a középiskola utolsó pár éve. Egyszerűen nem én voltam… minden párkapcsolatom tönkre ment, aztán az úgynevezett barátaim sem maradtak mellettem, mikor úgy tűnt, összeomlik a világ. Kiléptem ebből a magamnak teremtett álcából, amit azért vettem fel, hogy megmaradhassak a középiskola fura világában. Mindent kitöröltem, elvágtam és lezártam, mert nem maradt más választásom. Fel kellett vennem végre a kapcsolatot a bennem élő legerősebb énnel, akinek vezérelnie KELL az életemet. Célt keres, halad előre, és nem gondolkodik, nem elemezgeti az élet, az érzelmek minden apró szegmensét.
Szenvedésekkel úgyis fogunk találkozni még, és nekünk kell megtalálni a céljukat, és azt, hogy mire akarnak minket megtanítani.. Életemben először, ennek a szenvedéshullámnak nagyon komoly célja volt. Hihetetlen sok mindenre megtanított önmagammal kapcsolatban, és ami a legfontosabb, hogy közben én önmagammá válhattam. Soha sem éreztem jól magam a bőrömben, kerestem magamban a problémát, olyan dolgokba kötöttem bele, amikkel nem is kellett volna foglalkoznom. Kifordultam önmagamból és teljesen odavetettem magam „szeretőknek”, barátoknak, akik nem érdemeltek meg –mégis miattuk éreztem magam segítőkésznek és teljesnek.

Tudom, hogy mindig azt mondod, hogy úgysem lehet megtagadni a múltat, és nem utálhatom magam. Tévedsz, ha most ezt érzed. Nem tagadok, és nem utálkozom. Most leírom neked azt a folyamatot, amin keresztülmentem az elmúlt egy évben, hogy érthesd, hogy miért nem vagyunk már barátok, és miért vagyok képtelen arra, hogy újra felvegyem a fonalat.

Körbevettem magam őszinte, megbízható és lojális emberekkel, akik mellett nem kell azt éreznem, hogy mindent nekem kell egyedül megoldanom, és akikre nyugodt szívvel támaszkodhatok. Valójában nem vagyok labilis ember, nem akarom ezt képzelni magamról. A szerelemtől nem kell, sőt nem szabad szenvedni, mert akkor az nem szerelem. Akik nekem segítenek most, tudatos és értelmes gondolatokat alkotnak a világról. Nem hagynak a buta meggyőződéseimben vergődni.
Most találtam meg igazán a hozzám illő barátokat és párt. Eddig nagyon rossz helyeken kerestem a boldogságot, és a tanácsok, amiket kaptam, az én életemben nem voltak célra vezetőek…

Ha most hallanál engem beszélni, meglátnád milyen vagyok, rám sem ismernél. Nem vesztettem semmit a humoromból, ezt tanúsíthatják, nem erről van szó J
Talán az sem igaz rám, hogy kiégtem vagy meghasonlottam… inkább irányt változtattam. Megvizsgáltam a dolgokat az életemben, megnéztem, hogy boldoggá tesznek-e vagy szorongást okoznak… jó nekem vagy csak rombol engem, és ennek fényében mindenkit –barátot, szeretőt-, kizártam a világomból. Nekem ez egy folyamat volt, ami így első olvasatra spártainak és nagyon pszichológus által vezéreltnek tűrhet, de nem ez történt… ez egy nagyszerű, büszkeséggel eltöltő megújulás, amiért hálás vagyok a Jóistennek. Most váltam érző, gondolkodó és igazi emberré. Minden egyes percért hálát adok, mert most, hogy itt állok a célvonalban, tényleg vallom az elvemet, hogy nem a cél, hanem az odavezető út számít.

Álmodok még az elfeledett emberekről, érzésekről, de egyre homályosabban. Megéreztem napokkal korábban, hogy elveszítettél egy számodra hűséges állatot, s most is érzem a távolból, hogy valami nem stimmel. Bizonyos dolgokban még mindig hiszek. Például abban, hogy akit szerettünk, és aki közel állt hozzánk, annak érezzük a rezgéseit… a fájdalmait még inkább.
De nem tudok közeledni. Nincs már bennem az a türelem, tolerancia, mint régen. A sok felismerés közül az egyik az volt, hogy számomra ez a kapcsolat az utolsó stádiumban nem hozott jó érzéseket, biztonságot. Felfedeztem olyan különbségeket, amik az emberek különböző személyiségjegyeiből adódóak, és amik erkölcsi, lelki és szellemi különbségek miatt számomra áthidalhatatlanná váltak.
Soha nem gyűlölködtem, soha nem néztem le a barátságunkat, és téged, mint embert sem. Most sem fogok megfogalmazni semmilyen kritikát, mert nem akarok erről az egészről vitát nyitni, mert döntöttem. Nem tudtam és nem tudom már folytatni. Nekem így most jobb és könnyebb.

Nagyon sokszor és sokáig fogalmaztam magamban ezt a vallomást, s sokáig nem is akartam leírni. De most megértem rá, mert magamra és a múltra is másként tudok tekinteni. Nekem nem szivárognak fájdalmas vagy keserű gondolatok a régi időkből, mert feldolgoztam mindent, és teljesen másként állok hozzá a történtekhez.
Mert más vagyok. Én, én vagyok.

Ez most egy valakinek szól, akiről és akinek régen nem írtam. Olvastam a blogodon a gondolataid, és úgy éreztem, tartozom ezzel.
Nem változtatnék meg semmit a múltban, emberek vagyunk, nem véletlen nincsen meg ez a képességünk, de jövőnket teljes felelősséggel mi formáljuk. Azt kell igazán jól csinálnunk...

Sail Away

Újra a vízen. A szél belekap a hatalmas vitorlába, és csak szállok. Semmi és senki nem számít. Nem érdekből szeretek hajózni. Azt érzem, a lelkem egy darabja összekapcsolódik a természettel, és megszűnik a valóság. Minden más, ha a hajóról tekintek rá. Legyen az a part, vagy az életem…

Csendesen ringat a víz… mintha csak egy visszatérő, kellemes álomban lennék. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezt is megtapasztalhattam és volt bátorságom ahhoz, hogy újra a fellépjek a fedélzetre.

Az életben néha felbukkannak ősrégi kapcsolatok, amiket könnyedén beleszuszakoltunk egy kicsiny fiókba az agyunkban, mondván –úgysem számított, nem is volt szerelem… nem volt semmi sem. Na az én szívemben ilyen nincsen.

Felszakadtak a sebeim, könnyeket csaltak a szemembe… pedig nem akartam én már soha többé tönkrement kapcsolatokon sírni. Aztán hirtelen keresgélni kezdtem a valódi okot, hogy mi bánt engem most?

Megpróbáltam a Kapitánynak szívet adni… magamból is kitéptem egy darabot, csak hogy az ő lelke megszülethessen. Tegnap döbbentem rá, hogy nekem nem sikerült az, ami most egy másik nőnek (látszólagosan) igen. Soha sem lehetettem elég jó… én kudarcot vallottam. Ez a gonosz és féltékeny kis gondolatfoszlány beékelte magát a fejembe, és nem hagyott elaludni.
Akinek a legjobban küzdöttem a szerelméért, annak én soha sem kellettem teljes „szépségemben”.
Szinte ijesztően őszinte volt a beszélgetésem a Kapitánnyal. Egy futó, sötét pillanat erejéig úgy éreztem, hogy a lelkeink helyet cseréltek… ürességet éreztem, most először (!) életemben. Neki volt valaki a szívében -aki nem én voltam-,  és aki semennyit sem ér valójában, de attól még ő birtokolja azt a helyet…
Milyen helyet? Ugyan mennyire lenne méltó hozzám ez a hely?
 Mielőtt elkezdenénk valamin naaaagyon nagy erőkkel szenvedni, egy kicsit hagyni kell az agynak, hadd ítélje meg, hogy érdemes-e belecsúszni egy ilyen önsajnálat hullámba.

Mint a Kapitány pszichológusa, elmondhatom, hogy a „sérült” szó teljesen új értelmezést nyert számomra.
Miért nem vagyunk elég jók valakinek? Miért kell mindig más, ha én egyértelműen jobb vagyok?
Egészen egoista módon ki merem jelenteni, hogy egészséges vagyok, és néhány pici trauma ellenére is egészen jól kezelem a szerelmi életem.
Ha a lélek eredendően, gyermekkori veszteségek miatt, szülői figyelem hiánya miatt nem tudott normálisan kifejlődni, akkor két választása van: vagy tudja a saját fogyatékosságát, és igyekszik egy szép és ép társat keresni magának, vagy megtalálja a szintén sérült párját… két ilyen fél nem tesz ki egy egészet… ez az opció nem hoz termést, nem hoz boldog szerelmet.
Szerettem volna én lenni az egyetlen, a megmentő, a Nő… ezek közül egyik sem lehettem az Ő szemében, valószínűleg nem véletlen. Talán én ennél többet érdemlek –és most ezt nem önimádó okok miatt vallom. Az emberek mást és mást tartanak értéknek. Vannak férfiak, akik egyenesen félnek az okos nőktől, mások az anyjukat keresik a másikban… valaki pedig csak boldog akar lenni.

Aki nem tud engem értékelni a saját kis kincseimmel, gyengeségeimmel, annak a kedvéért nem fogok megváltozni. Nem lehetek butább, de szebb sem. Ez egy nagyon egyszerű eszmefuttatás, de mégis le kell írni, hogy tudatosodjon bennem, hogy ne vágyjak még véletlen sem olyanra, aki nem tud megbecsülni. Örök szabály ez, neked is Kapitány.
Ha két ember megalázza, megbántja, sőt megcsalja egymást, az egy földi poklot eredményez… a legborzasztóbb szenvedést rója ki a két félre. Ez nem emberi dolog. Ez egy lelki nyomorultság.

Tudni kell, mikor kell változni, és elengedni a rosszat. Kívülről okosnak lenni nagyon könnyű, tudom én. A harcok megtanítottak sok mindenre, és bátran vállalom a véleményem, még akkor is, ha disznók elé vetem a gyöngyöt – segítek, mert a szívem ezt súgja most… ez is csak egy próba. Ezzel is szeretnék jobbá válni.

Ajánlás: Soha nem hittem volna, hogy egy összetört szívű férfinak is címezhetem a soraimat, ráadásul pont a Kapitánynak.
Tiszta szívemből kívánom Neked, hogy találd meg az igazi boldogságot, és a hozzád legmegfelelőbb lányt. Sok mindent nem mertem még Neked kimondani, pedig jó lenne... talán valahol egy másik világban Te és én összeillünk, nagy dolgokat hozunk létre, és boldogok vagyunk. Ebben a valóságban nem ez a mi sorsunk... hidd el, most is igyekszem elfogadni, hogy a kép, ami fejemben él Rólad, az nem az igazi Te...

"Pay me what you owe me"

Nincsen semmi baj. Általános iskolában az egyik tanárom azt mondta, ez a 3 szó egymás mellett a világ legszomorúbb mondata, tele van negatívummal.

Szerintem pedig a „már nem”.

Már nem vagyunk együtt…
Már nem szeretlek…
Már nem hiányzol…
Már nem érdekel…
Már nem is fáj.

*

Amikor a dolgok kívülről egészen egyszerűnek tűnnek, akkor van igazán nagy gubanc a szívben. Mindenféle kavarodás létezhet szerelem nélkül is, természetesen. Sőt, a nagy érzelmek hiánya okozza a legnagyobb harcot az agynak.

Nem szeretek és nem is tudok erről beszélni… úgy látszik, írni sem. Az agyam azonnal blokkolja az összes gyengéd érzelmet, amint azok kimerészkednek a szívemből. Amolyan spártai módba léptek az érzelmeim. Katonás sorban állnak és az agyam parancsaira hallgatva, és mechanikusan cselekednek. Lépdelnek cél nélkül előre, de csak óvatosan… ma már egy katona sem sérülhet meg. Túl sok volt a harc… túl sok volt a veszteség.

A Sors fintoraként fogom fel, hogy régen megtehette velem bárki, hogy csak úgy „kitegyen” az életéből. Mostanra ezek az „emberek” visszatértek. Mindegyik mást akar, de ugyanúgy egy kis darabot belőlem… egy olyan darabot, ami nekik éppen megfelel. Felosztottak részekre, valaki vett magának egy „szenvedélyeset”, valakinek a „szórakoztató” jutott. Apró darabokra szaggatnak szét, miközben folyton csak azon igyekszem, hogy ne emésszen fel a tudat, hogy a súlyos ajtók mögé bezárt démonok mindjárt felzabálnak.
Vannak percek, amikor a múlt nem tűnik szépnek és elfogadhatónak. Néha csak súlyos tapasztalatokat és figyelmeztetéseket látok csak, amik azt jelzik, hogy a világ tele van sérült emberekkel. Egészségesek, fiatalok, élnek és alkotnak… de közben nincsen lelkük, nincsen fejlett tudatuk… egyszerűen nem látom az értéket, nem látom az értelem csillogását. Nem látok már semmit sem. Csupán a sok traumától megbénult embert, azaz „fiút”, akik kuncsorognak a szépnek és értékesnek vélt javakért.

Remélem, létezik még egy, az én igazi Férfim, aki valami olyan örök és feledhetetlen Jót képvisel, ami megment majd minket a földi rothadástól.

U.I.: Nektek. A képen látható nemzetközi kézjelet is küldeném nektek.

Sleeping With The Enemy

Geisterfahrer mesél…

„Hajónkat egymás mellé sodorta az élet. A tenger, azaz maga a sors így adta alánk a hullámokat, hogy furcsa és rögös utak keresztezésében találkozhassunk.
Feküdtem mellette az ágyban. Köztünk az alig félméternyi távolság hirtelen szakadékká mélyült. Éreztem a belőle áradó feszültséget és szorongást. Tudtam, hogy kire gondol… tudtam, hogy fáj a szíve, még akkor is, ha azt mutatja az egész világnak, hogy nincs neki. Különös módon mindketten ugyanazzal küzdöttünk… egy érzést akartunk elnyomni, hogy az még véletlenül se befolyásolja határozott és büszke lényünket… nehogy bármi is megpróbáljon elpusztítani minket. Azon kezdtem el hirtelen tűnődni, hogy vajon azért nem érintjük meg egymást, mert félünk, hogy akkor valami megmagyarázhatatlan gyengédség kezdene kialakulni köztünk?

Nem kedvelem a felszínességét… sem a kapzsiságát. Közönségesen beszél és arrogáns. Mégis megnevetett a tettetett butaságaival… óriási badarságokat hord össze, de nem tudom már felhúzni magam ezeken. Imádom köszörülni rajtam a nyelvem… úgy érzem, milliószor belerúghatok, ő akkor is kibírja.
Nekem megmutatta, hogyan is küzd a hatalmával, ami lassan összeroppantja… ettől hirtelen nagyon emberivé és vonzóvá vált. Érzem, ahogyan árad belőle a felnőttes nehéz élet árnyéka. Azt hiszem, valahol mélyen engem tekint az egyetlen igazi, megbízható barátjának, akinek nem kell semmit sem bebizonyítani… s aki még mindig nem vár el semmit cserébe.

Egy ágyban az ellenséggel. Fogalmam sincs, miért hozok mostanában ennyire rossz döntéseket. Én nem vagyok szerelmes és nem is akarok az lenni… mégis folyton azon kapom magam, hogy küzdöm az érzelmeimmel. A múlt velünk él, és arra vár folyton, hogy összezavarja a jelent.

Nem lehet csak úgy odaadni a testünket valakinek. A lelkünk ott lakik benne, tehát egy részét a fizikai létünkkel együtt odaajándékozzuk. Az érzelmi világ nem fekete-fehér. A szerelem az, vagyis az inkább lángoló vörös. Most egyik színt sem látom… most köd szállt a szívemre, ami elborít mindent… a határozott, komoly érzelmek megfoghatóak, kezelhetőek és csak jól érinthetik meg az ember lényét. De most sorra találkozom a zavarosabbnál zavarosabb kapcsolatokkal, és nem tudok velük megküzdeni. Szeretnék nagyon messzire elfutni és soha többé visszanézni.

Egyetlenegy nagy és igazi Szerelem létezik. Aki szerencsés, az hamar megtalálja, és boldog házassággá alakulva egész életét beragyogja. Szeretnék egy nap majd készen állni arra, hogy ilyen nagy áldásban lehessen részem. Az igazi szerelem egy gyönyörű, tiszta kincs, amihez nem méltóak a zavaros próbálkozások, és az egyoldalú vonzalmak. Mindenki tudja, mikor találja szembe magát egy darabbal a tökéletes boldogságból..."

Wicked Games

Mi marad egy ősrégi, szinte már meg sem történtnek tűnő szerelemből? Mi marad a gyerekkor eme tiszta, nyugodt és kellemes darabjából?

Erről nagyon keveset írtam… méltatlanul keveset… pedig számított. Nem szenvedtem, nem kaptam sebeket, túl sok minden mást sem kaptam… akkor a tapasztalat helyett csak azt láttam meg, hogy mi jár nekem, és hogy a modern világban akaratlanul is kasztokba soroljuk magunkat. Még én sem vagyok képes kilépni a saját gondolataim és önzőségem szorításából.
Az első szerelem mindig véget ér, de soha sem múlik el igazán. Igaz lenne a közhely? Miért térnek vissza férfiak a múltból… és mit is akarnak egészen pontosan? Évek telnek el, míg újra visszamerészkednek… kuncsorognak egy kicsit bizonyos örömökért, és némi szórakoztatásért.
Érdekes most ezt konstatálni, főleg, hogy a blogom tele van hol szívet tépően szomorú, hol a boldogságtól átitatott írásokkal.
Ha egy jó és értékes ember szívét összetörik, felesleges bosszú állnia, vagy túl hosszúra nyújtania a gyász fázisait. A karma nevezetű dolog szerintem igenis valószerű, és erősen dolgozik. Észre kell venni a legapróbb jeleket is, amik jelzik, hogy fejlődés kezdődött, és a dolgok változása mindent előre mozdított. Némely férfi, aki megbántott egy nőt, olykor visszatér… talán lelkiismeret furdalásból, talán csak a felismeréstől vezérelve, hogy habár a szerelem elmúlt, csak arra az egy személyre tudott csak számítani eddigi életében…

Olyan tükröt állított nekem az élet, amibe –hosszú idő után- nagyon jó érzés volt belenézni. Megbíztak bennem, szerettek, és visszatérnek, mert tudják, hogy a segítőkészségem és a türelmem még mindig él (irányukba is)… az elmúlt szerelmek nyoma nem jéghideg, elhagyatott vagy gazos… ez inkább egy teljesen irreális, de szép hely a két ember lelkében, ahová akkor menekülünk, amikor a világunk omladozóban van. Bármi történt is, nekem nyert a büszkeségem, mert képes voltam a jelenben megvetni a lábam, miközben olykor erőszakosan, de mindig a jövő felé fordítottam az arcom. Elmentek, hogy aztán visszatérhessenek, és ugyanúgy kapaszkodhassanak belém.

Ilyen a szerelem. Van, hogy egyszerűen csak elmúlik, van, hogy az érzelmek vadsága és forrósága feléget mindent. Ahogy visszatekintek, már látom, hogy a nagy és lobogó érzelmek még nem feltétlenül képeznek két ember között igazi boldogságot és egészséges köteléket. Az idő és a régi tapasztalatok átértékelték bennem a "jó" szerelem, párkapcsolat fogalmát.

Mi marad belőlünk? Pár szomorú dal… néhány kopott fénykép… esetleg a mélyen magunka zárt szenvedély a másik iránt, amelynek meleget adó apró fénye néha elűzi a nagy magányt…

Changes

A legnagyobb változások az életben általában valamilyen külső nyomás hatására indulnak el. Az én esetemben mégsem a szívfájdalom a lényeg. A fájdalom időleges… lassú, fullasztó, de aztán elpárolog.
Minden eltűnt és megszűnt létezni, ami addig a hétköznapok alapjait alkotta. Az összes részletet megragadtam, és átdolgoztam. Én akartam így, csakis magam miatt. Útközben már elfelejti az ember, hogy mennyire nehéz volt elkezdeni. Jót tett nekem, hogy magammal foglalkozhattam, hisz most olyan emberré válhattam, aki valóban hű önmagához, és a döntései, reakció nem egy szeszélyes kislány viselkedését tükrözik. Soha többé nem fognak megkörnyékezni olyan fullasztó érzelmek és olyan elvakult harag és idegesség, mint régen.

Muszáj volt tekintetem a valóság felé fordítani, nem volt hová menekülnöm. Szembesültem olyan helyzetekkel és kapcsolatokkal, amelyeket muszáj voltam megoldani… nekem már nem volt senkim, akihez menekülhettem volna a befuccsolt barátságok elől. Az új életemben kötelezően szükségem volt segítőkész, igazi barátokra, különben nem tudtam volna elűzni magamtól a sötétséget. Életemben először rátámaszkodhattam a leghűségesebb segítőimre… én választottam meg, hogy kiket engedek be az épülő világomba.

Kívülről kritizálni mindig nagyon könnyű. Nehéz úgy írni egy bejegyzést, hogy ne legyen benne utalás a valóságra. Valójában minden szavam a történések feldolgozása. Azonban az elmúlt időszakban már nem dacosan és sértődötten formálom a szavaim… nem akarok már igazságot tenni.
Pontosan a velem megtörténtek hatására hasított belém a felismerés, hogy megvan a jogunk ahhoz, hogy elengedjünk embereket az életünkből. Velem számtalanszor megtették, és a nagy fejlődésben soha sem sikerült eljutnom oda, hogy felismerjem ennek a cselekedetnek a lényegét és az értelmét. Nem gyűlöletből és haragból kell valakire rácsapni az ajtót. Soha sem volt bátorságom elengedni valakit, mert kényszeresen bizonygattam magamnak, hogy jó embernek és türelmesnek kell maradnom. Hiszem, hogy ha a lelket el is tudjuk némítani, a test reakciói úgyis jelzik, hogy az képtelen befogadni a fennálló helyzetet. Széles skáláját tudnám felrajzolni a testi tüneteknek ebben a kategóriában, és máig, ha erről beszélek, még mindig előtör bennem a kellemetlen szorongás… ilyenkor nagyon messze akarok menekülni ebből a városból, és hátra sem nézni…

Egy olyan lány voltam, aki kapcsolatból kapcsolatba zuhant át, és a legkülönbözőbb fiúkkal akadt össze, akik mindig az élet éppen aktuális értelmét jelentették a számára. Függő voltam, és meg voltam róla győződve, hogy csak a szerelem és annak legkülönbözőbb szenvedési formái tehetik teljessé és boldoggá az embert. Nem akartam enélkül a drog nélkül élni. Sikerült háromszor is elkövetni ugyanazt a gyerekes hibát, csakhogy harmadszorra nagyon csúnyán összetörtem.
A szerelem ezerarcú. De csak egy igazi, élő, lüktető és forró Szerelem létezik, amely most csak nevet ezeken a gyerekes próbálkozásokon. Silány utánzatok ezek Őhozzá képest. Függőség, rajongás, látszat… ideig-óráig megbújhatnak ezek között is komoly érzelmek, de én nem hiszek abban, hogy tizenéves gyerekek, tudják, hogy miből születhet egy életre szóló kötelék.
Én még mindig gyerek vagyok ebben a tekintetben. De ezt egyáltalán nem bánom. Csak akkor érdemlek igazi Férfit, ha majd belőlem is igazi Nő válik. Méltóságteljes, szenvedélyes, kiegyensúlyozott, burjánzó kapcsolat, amely ezer színben pompázik, és a közös boldogság forrásából élteti a két embert.

Látjátok, érzitek a különbséget az első mondataim és eme szerelmi-credo között? Csupán ennyi történt fél év alatt.
Az én támaszom a családom, és a barátaim. Mindent nekik köszönhetek, és ezért nem lehetek elég hálás nekik. Ezért nem tudok azonosulni a múltban lakó kapcsolatokkal, emberekkel, mert az én támaszaim és az én hitem most nem egy emberben lakoznak… nem egy ember köré építem az életem. Nem definiál engem többé a szerelem… Csak „én” vagyok, és nem élek többé a „mi” személyes névmás alatt.

Ezt a bejegyzést azoknak ajánlom, akik elfogadnak ilyennek és tudnak azonosulni velem. Ti, akik voltatok elég bátrak, hogy kiálljatok mellettem a legnehezebb időszakokban is. Nem fordultatok el tőlem, akkor sem ha egyedül voltam, akkor sem, ha éppen megőrültem a szerelemtől. Köszönöm!
Adri, Engie, Niki, Zsófi <3

"Mindenkinek csak annyi boldogság jut részül, amennyit viselni méltó." //Kant//

Intouchables

Abban a pillanatban azt hittem, hogy itt a vég. Biztos, hogy elvisz a szorongás, és elájulok. Anyám azt suttogta, hogy nyugodjak meg. „Gondolhatok valami szépre?” –kérdeztem elhaló hangom. Halkan mosolygott, én pedig lehunytam a szemem.

Az első, ami eszembe jutott, a hullámzó Balaton volt. Smaragd vizével engem simogatott. Majd hirtelen feltörtek a könnyek belőlem. Már nem a fájdalom mart belém. Pedig ő is ott volt az emlékképben. De most arra gondoltam, hogy megtettem az utat. Megcsináltam. Felálltam. Összeszorítottam a fogam, és ma végre elmentem vizsgázni. Amikor összetörték a szívem, megfogadtam, hogy mindent megteszek, hogy ujjá születhessek apró szilánkjaimból, és valami maradandót alkossak. Fél éven keresztül minden egyes nap megküzdöttem a félelmeimmel, a kötelezettségeimmel, és ma elértem a célom. Mégsem ez számít most, nem érdekel az eredmény… csak az út a fontos, amin keresztül eljutottam idáig.

Szinte nem evilági volt a pillanat, amikor lehunytam a szemem, és azonnal összekapcsoltam a veszteségemet a hihetetlen eltökéltséggel. Groteszk módon inspirált, szinte előre nyomott az átélt fájdalom emléke.
Egy szempillantás alatt eltűnt belőlem a szorongás, és mérhetetlen erő, forróság öntött el, aminek segítségével megvetettem a lábam a valóságban, és sziklaként álltam a viharban.

Egy igazi nő szívét össze lehet törni, össze is fogják. Az a nem mindegy, hogy kinek és milyen mértékben hagyjuk ezt megtenni… és ami még ennél is fontosabb, hogyan vagyunk képesek felállni ebből a veszteségből… valamint a méltóság, amellyel kezeljük a helyzetet, és amellyel önmagunkhoz is viszonyulunk.

Annyira az útra koncentráltam, hogy az elmúlt pár napban el is felejtettem, hogy elterveztem még régen azt, hogy belenézek majd a tükörbe ezen a napon, és megpróbálom megkeresni a régi énemnek a darabjait a visszatekintő szemekben. Akkoriban segélykiáltást akartam küldeni magamnak a távoli jövőbe, és türelmetlenül vártam már, hogy mi is lesz belőlem majd hónapokkal később.
Minden reményem a saját jövő képembe fektettem, és meg akartam mutatni, hogy mire is vagyok képes. Alig vártam, hogy eljöjjön ez a pillanat, amikor minden csak kósza emlék lesz, én pedig majd büszke leszek arra, amit elértem.

Azt hiszem ez a legjobb orvosság arra, amikor azt érezzük, hogy mindent elveszítettünk, és fuldoklunk a fájdalomtól.
Néha az életben a legabszurdabb dolgok adnak nekünk hatalmas inspirációt, motivációt. A fájdalmakban meg kell látni a lehetőséget, hogy min is lehet változtatni, és hogy valójában mivel is kéne foglalkozni… hogy milyen is az igazi énünk…

Az én túlélőimnek.

G.

Egy Szikla vallomása

„Szikla vagy”…
Visszhangzik fülemben ez a mondat. Hosszú-hosszú időbe telt, míg megalkottam a saját kis pajzsomat, amit óvatosan magamra öltöttem, hogy minden egyes rossz szót kizárhassak, és hogy leperegjenek a bántások.
Különös, hogy amit „fontos” férfiak mondanak nekem, azok nagyon mélyen bele tudnak szúrni a szívembe. Most gondolkodtam el rajta, hogy sokkal jobban tud fájni az, amikor egy férfi alkot rólam véleményt, és ő mondja meg ezt szemtől-szemben. Hiszek abba, hogy a férfiak tudják hordozni a mélyebb és összetettebb igazságokat, amiket a nők nem mernek kimondani, vagy egyszerűen kedvükre kiszínezik.

Igen, lehet, hogy szikla vagyok. Huncut, büszke mosolyra húzódik a szám eme mondat alapján. Automatikusan bekapcsol a fejemben a védőháló, ami a legpozitívabb dolgokat igyekszek meglátni. Inkább legyek szikla, mint hajlítható, gyarló ember. Ha szikla vagyok, nem török el… keményen állok a viharban és nem könnyű elmozdítani a helyemről. Aki most végigpillant az én életemen látja, hogy hasonló, erős és különlegesen emberek vesznek körül. Erre pedig még büszkébb vagyok, hogy egytől-egyig értékes barátaim vannak, akik mindenben támogatnak, és már azzal boldogabbá tesznek, hogy eljönnek hozzám.

Nekem van egy olyan „rossz” tapasztalatom, hogy az ember számára a „Megvan mindenem” mondat mégiscsak hiányos legbelül. Korszakaink vannak, amikor bizonyos érzések, kötődések felerősödnek… soha sem lehetünk teljesen boldogak vagy elégedettek. Minden egyes fázisban meg kell látni a maga szépséget, és a saját értékeinket meglelni benne.

Hálás vagyok, amiért a Teremtő adott nekem egy ilyen szakaszt. Össze kellett gyűjtenem a legmélyebben nyugvó, legerősebb foszlányaimat, és ezek segítségével berendezkedni egy új életre, ahol helyet kaptak különleges emberek, akik szerepét (ami addig üresen állt) fel sem tudtam mérni, hogy igazából milyen fontos.
Most válhattam igazán azzá, akiről a pubertás válságos szakaszaiban lenni akartam. Én szeretek szikla lenni. Másképp rosszul is érezném magam.
Csak van egy nagyon fontos komponens, amit eme mondat megfogalmazója nem lát. Az én szívembe mindenki belefér. A múltból, a jövőből érkezők is, és a jelenben menedéket kérők is. Nem tudnék nem megbocsájtani. Azt hiszem, ez az egyik legjobb képességem, és teljesen mindegy, hogy hány nyelven beszélek, vagy hogy hol tanulok, én ezt szeretem legjobban magamban. Önmagamnak is képes vagyok bizonyítani, és a szívem soha sem hűl ki. Újra és újra felállok, ha már rossz kedvem van, és a testem is kezd belefáradni a harcokba.
Szerintem hasonlítok Édesanyámra. Jobban, mint azt ő valaha is sejteni fogja. Benne léteznek ezek a képességek, és ma, Anyák Napján rá vagyok a legbüszkébb, amiért ezeket a különleges látásmódokat, ezt a bölcsességet át tudta nekem adni.

Hiszek Isten ama erejében, hogy ha elvesz tőlünk valamit, talán még nagyobb ajándékot rejt el az életünkben. Az én ajándékom egy hűséges, igaz barát, akinek beszélnie sem kell, csupán már a jelenlétével jelzi nekem, hogy nem vagyok egyedül. Sokszor éreztem azt, hogy nekem senki sem segít, és senkinek sem tudok igazán megnyílni. Szerencsés vagyok, mert ez az érzés eltűnt az életemből… egyke gyerek lévén itt van mellettem a nővérem, akiről tudom, hogy nem fog eltűnni… mert máshogyan segít nekem, és együtt más útra léphettünk.
Köszönöm, hogy vagy nekem Adrus. Szükségem van rád, tudod jól. Nagyon szeretlek <4

U.I.: Kedves Olvasóim! Bocsássátok meg nekem, ilyen az életem. Szerelmek és barátságok különlegese szövevénye. Remélem a jövőben ez a két hihetetlenül fontos élet-komponens egészséges egységben összefonódik… szerintem ez lesz majd az igazi felnőtté válás.

"Jeden plägt sein Demon"

Ez egy olyan dolog, amiről nagyon nehéz írni. Beszélni meg még annál is inkább… amikor az ember folyton szembenéz magával, és rendre inti magát, hogy ne halmozzon hibát hibára, akkor ebben a nagy fegyelmezésben kicsit megkopik. Minden rendben. Jól vagyok. Ez igaz, hisz „meggyógyultam”… csak érzem, hogy nehéz kilépni ebből a szépen berendezett világból. Itt nem bánt senki, nincsen szívfájdalom… nincs virrasztás hajnalig, nincs remegő zokogás… csak olykor éjszaka különös álmok kísérnek. Feltűnnek a rég elfeledett és az elfeledésre váró emberek… elkísérnek engem egy másik világba, mikor nem érzek semmit. Ilyenkor utazom le a legsötétebb helyekre a lelkemben.
Mindenkit kínoznak a démonjai… kegyetlenül kísérnek minket, ott vannak a nyomunkban… s létük akkor a legelviselhetetlenebb, amikor az élet hosszú, nyomorúságos idő után valami különlegesen új élményt tár elénk. Bénítanak a múlt kötelékei… minden gondolatomba belesuttogják gonosz átkukat…
Félek… hiába tesz kiegyensúlyozottá a gondolat, hogy már nem csak egy „hibás” termék a szívem, és magabiztos vagyok, meg erős… félek, hogy a múlt megismétli önmagát. Boldogság, szerelem, szenvedély, veszekedés, hiány, boldogtalanság… az örök körforgás, amiben eddig éltem… nem kell ebből több. Megkopott a remény fénye, emiatt az ördögi kör miatt. Inkább visszalépek, kedves mosollyal elutasítom a közeledést.

Hiszem, hogy valaki át tud törni majd ezen. Akarom hinni, hogy egyszer eltűnik a felhő a fejem fölül… nem határozhat meg örökké egy kis szívfájdalom.
Egyszer azt mondta valaki, hogy én nem csak színt viszek az emberek életébe, én képes vagyok meglátni mindenkiben a saját színét… és hozzátenni a másikhoz valami újat, valami jobbat. Jól esik tudni, hogy tudok még jót teremteni a sok rossz után…

G.

U.I.: A fájdalomnak törvényszerűen múlnia kell az idővel. De a következmények, a tüskék veszélyesen mélyre képesek befúródni... lehet, hogy nincs már bennem se szerelem, se harag, csak rengeteg szilánk...

Elballag a Tél

Amikor átlépjük a komfort-zónánk határát, érdekes folyamatok indulnak le bennünk vagy éppen zárulnak le. Kristálytisztává válik a kép, hogy az új kezdetkor, kire van szükség és ki az, akit a múlt jótékony feledésében kell hagyni.
Most, ahogyan írom ezeket a sorokat, egyszerűen hagyom elszállni a múlt árnyait.
Mert még mindig, az álmaim szintjének legalján ott lakik alak, test, hang, arc nélkül egyfajta fájdalom és elutasítás. Mikor alszom és álmodom, megjelenik ez az alaktalan fájdalom, nagy sötétséggel körbevéve. Senki és semmi nem szerepel az érzésen kívül az álomban, csupán a szenvedés maga. Még mindig cipelem ezt a terhet, hónapokkal később is… még mindig érzem a traumát a lelkemben és a testemben is. Bármennyire is elbizonytalanodom néha, pontosan tudom, hogy nekem csak a kellemes érzés hiányzik az életemből, a szenvedély, a törődés maga. Az én emlékezetemben ezekhez a finom érzésekhez, többé már nem kötődik arc, nem kötődnek ajkak, érintések… Nincs a szívemben senki. Elengedtem az elmúlt szerelmet.

Nem fogok soha többé gyűlöletből írni, és nem fogom részletezni, hogy ki milyen hibát követett el ellenem. Mostanában egyre kevesebb dologról tudok „csak úgy” általánosságban írni… minden túl személyessé vált körülöttem, rengeteg érzelem, behatás ér nap mint nap.
A mai nap után valami nagyon megváltozott bennem. Elengedek bizonyos dolgokat… a középiskola véget ért, és ezzel együtt sok dolog is. Egy korszak vége magával ragadja a kapcsolatokat is. Egyszerűen megrekeszti a szerelmeket és a barátságokat. S még mielőtt bármilyen vita vagy küzdelem kezdődhetne, megelőzve a sok bántó szót és felesleges viaskodást, jobb csak kilépni az olyan helyzetekből, amik nem tesznek már boldoggá. Egy gazdag szerető, akinek még mindig nem tudok lelket teremteni… barátságok, amelyek funkciójukat vesztették, és… a nagy szerelem, amely lezárása volt a gyermekkornak.
Itt nincs többé helye a reménynek és a várakozásnak. Ezek súlyos dolgok, amik súlyos fájdalmat okoztak… ezek olyan lezárt utak, amelyekre soha többé nem akarok újra rálépni.

Lezárásképp szeretnék egy nagyon pozitív dolgot is megemlíteni a sok veszteség után.

Adrus, nem lehetek neked elég hálás azért, amit értem tettél. Miattad nem érzem magam magányosnak, mellettem álltál életem legnehezebb változásakor. Soha sem hittem, hogy a barátság betölthet egy olyan nagy űrt, amit a szerelem hiánya okoz. S én még mégis nap mint nap boldogan tudatosítom magamban, hogy az életem része vagy, és boldogan megyek be az egyetemre, mert tudom, hogy találtam egy olyan embert, aki hasonló hozzám… egy olyan embert, aki tudja, hol a morális határ, tudja, milyen egy igazi nő, és akivel igazán egy irányba haladunk. Hálát adok érted! Kincset találtam… Nem tudom, mihez kezdenék nélküled :)
Az élet egyszerűen kegyetlen és van, hogy úgy tűnik, elvesz tőlünk mindent. S mégis a nagy szerencsétlenségben egy életre szóló barátságra leltem. Szinte felfoghatatlan, hogy milyen kifürkészhetetlenek Isten útjait… megfosztott a szerelemtől, de hatalmas ajándékot adott cserébe. Nekem most ez a kapcsolat jelenti az igazi biztonságot és a megmaradást. A te barátságod nem engedi, hogy kiboruljak… idegeskedjek… hogy butaságot csináljak… s emellett betölti a mindennapjaim boldogsággal és örömmel.
Az igaz szerelmet még nem ismerem, de az igaz barátságot már igen.

Közelebb

Mikor is vagyunk képesek igazán meglátni és megítélni a másikat? Mikor egészen közel megyünk hozzá. Odaengedjük a lelkünk forrásához… ezen a helyen nem csak az eredendő szépséget, hanem a karcolásokat, töréseket is láthatjuk a másikon.
Most végiglépdelek az életemen, és egészen közel megyek bizonyos bennem élő képekhez.

Látom a hatalommal, pénzzel rendelkező férfit, akinek nincs semmi a lelkében. Dermesztő a sötétség és a hideg, amely akkor fogad, ha gondolataim hozzá térnek meg. Ha igazán közel megyek hozzá, nem fogad biztonság… vagy melegség…

S ott vannak mások, jó páran, akik cselekedeteit a múltbéli keserűségek vagy az azoktól való folytonos menekvés határozza meg… senkit nem bírálok többé, és nem török pálcát felette. Megtanultam nem egy baráti-, vagy párkapcsolatban, hogy nem helyes ítélkezni. Mindannyiunkat vezérelnek néha a traumák, amelyek körbeszorítják a testünket. Ha közelebb megyek, látom, hogy ki mi elől menekül és hol keresi a boldogságot. Látom magam, amint értetlenül állok a cselekedetek előtt, mert képtelen vagyok megérteni a vezérlőelvet. Még tanulom a mások megértését és elfogadását.
Nem szégyen a gyengeség. Attól, hogy boldogok, elégedettek és a helyes úton járók vagyunk, még mindig megtorpanhatunk… közelebb megyek a szeretteimhez, és látom a céljaikat, látom a fájdalmaikat. Talán most lettem ahhoz eléggé felnőtt, hogy megérthessek és elfogadhassak mindenkit, gyűlölet és ellenállás nélkül. Többé nem fogom rosszul érezni magam mások döntése miatt, és nem vállalom át a fájdalmaikat. Csak osztozom… boldogságban és szomorúságban egyaránt. De nem fogom kevesebbnek érezni magam semmi miatt… attól, hogy nincs párom, én nem érzem rosszul magam, még magányos sem vagyok. Annyi csoda, annyi jó barát vesz körül… nincs okom panaszra.

Nem másokkal küzdök többé, hanem magamra koncentrálok… arra, hogy mit súg folyton a bensőm… hogy mire is van szüksége.
Paradox módon félek a szerelemtől. Nekem ezt borzasztó nehéz bevallani, és leírni, mert még mindig nagyon büszke ember vagyok, aki rejtegeti a félelmeit. Nem tudom elképzelni, hogy bármi is eltérítsen a céljaimhoz vezető útról… nem tudom, képes lenne-e erre valaki mostanában… nem tudom, hogy a szívem megnyerhető-e újra. Úgy érzem, hogy csak akkor vagyok hajlandó kitárni újra a lelkem, ha valaki nagyon biztonságos és meggyőző képet mutat nekem magáról. Amolyan felnőttes félelem ez… megrettenek kicsit, hogy hová tűnt belőlem a szenvedélyes gyerek, hova bújt el, és ki fogja egyáltalán előcsalogatni.

Én egyfajta szerelemben hiszek csak. Ami olyan, mint a villámcsapás. Nem gondolkodsz, nem mérlegelsz, csak sodródsz, kellemes puhaságban élvezed az ébredező szerelem finom melegségét… óhatatlanul is itt lebeg a szemem előtt 3 nagyon meghatározó pillanat. 3 komoly, szenvedélyes pillantás, ami mostanra már csak egy „példaként” szolgál, hogy milyen is a szerelem…

Ez vagyok én közelebbről. A láthatatlan törésvonalaim.

A "Kapitány" memoárja

Visszapörgetem az ezeréves bejegyzéseket. A kíváncsiság hajt…
A „Szentháromságnak” csúfolt 3 kudarcba fulladt kapcsolatom olykor-olykor elgondolkodtat. Most visszafordulok az egyikhez… ki fogjátok találni, ki az.

„Ő csak egyszerűen besétált az életembe. Hozta kisfiús mosolyát, és a biztonság valamilyen megfejthetetlen, de ambivalens érzését.
Megláttam őt. Tudtam, hogy ő kell nekem. Ránéztem, ő pedig mosolygott. Elsütött egy csúnya viccet… s elkezdődött a múlt és a jövő harca…

Ezzel kezdődött. Ezt éreztem. Most is érzem a pillanatot. Ülök a száraz levegővel teli teremben, nézem, ahogyan oktat. Megfordul a fejemben a gondolat, hogy milyen magas… és helyes. De a pulcsija és a telefontokja fura. Miért lila? Elengedem a gondolatot… tovább csodálom az oktatóm. Észreveszi, hogy mosolygok rá… visszamosolyog. A többi már történelem.
Azt hiszem ebben a korszakban hittem a szerelem első látásra mondásban. Fogalmam sem volt, hogy a kedves, nyitott felszín mögött nincsen semmi. A szó legszorosabb értelmében, nem lakott érzelem a manír mögött.
Most, mikor visszanézek, megvizsgálom a reakcióm is. Nem veszekedtünk… nem voltam frusztrált vagy ideges, pedig Ő nem szeretett engem… de erre nem tudtam rájönni időközben.
Olyan nagyon gyűlöltem magam mostanában a gyerekes reakcióim miatt… de a második kapcsolatomban, soha sem csináltam botrányt. Érdekes, hogyan tudtam annyira nyugodt maradni egy olyan férfi mellett, aki nem volt képes szerelmet adni. Engem nem az hajtott, hogy suhanhattam a vitorláson a szélben… de még a nagy és hangos motoron ülve sem éreztem, hogy feltétlen meg kell tartanom ezt az életmódot. Azt hiszem, a lehetetlent akartam elérni, és beképzeltem, hogy lesz annyi erőm, hogy a saját szívemből a másiknak is jusson. Életet, lelket, szeretetet akartam neki adni, hogy jóvá változtathassam őt.
Mint mindegyik, ez is különleges volt a maga nevében. Kicsit beleszerettem egy olyan férfiba, aki képes irányítani és hatalma van. Vonzott az, hogy okos, nagy ember, aki profin végzi a munkáját és bármit képes megadni nekem, és emellett még független is. De ez nem elég… az élet nem (csak) erről szól… nincs értelme ezen a világon semminek, ha nincs benne szeretet, szenvedély és megtartóerő.

Zseniális az érzelmi hullámvasút, aminek pályáját a bejegyzésem szavai formálják. Látom a folyamatot, a dátumokat, hogy mikor is estem szerelembe, és hogy mindig éreztem valahol mélyen, hogy Ő erre nem képes.

Olyan fura, hogy már képes vagyok erről nyugodtan, puszta emlékezetből írni. Van az a pillanat, közvetlen a szakítás után, mikor azt érzed, soha sem fog véget érni a kínzó fájdalom. S aztán elkezd rohanni az idő, és eszedbe jut, hogy valaha meg azt hitted, hogy örökké fog tartani. Az idő elvégzi a munkáját. Őszintén várom a percet, amikor a becses, szenvedélyes harmadikról is tudok majd ilyen bejegyzést írni. Kíváncsian várom a lelkem jövőbeli reflektálását… erős a remény bennem, hogy ugyanilyen kristálytisztán látom majd az utolsó tragédiám is, és nagyon okos és velős következtetéseket tudok belőle levonni.

De ez a bejegyzés most kizárólag, a Kapitánynak szól. Ez most csak az övé… hogy a lelkemből is kaphasson egy kis darabot.
Most újra megmutatom magamból azt a régi-régi darabot, amely szerette a „Kapitányt”… amikor az nem csak a testet birtokolta. 

„Bátortalanul törtek át a napsugarak a felhőlepedőn, ami szürkén takarta a végtelen eget. Alig nyitottam ki a szemem, a ragyogás máris a hatalmába kerített. Felemeltem a fejem, miközben bekúszott a fülembe az egyenletes, puffogó szuszogása. Nyugodtan, háborítatlanul aludt a reggeli napsugarak tüzében. Mellkasán fekve én is kaphattam a fényárból. Hiába voltam álmos, a gondolataim már javában a korai táncukat járták a fejemben. Keresték a nagy szerelem okát a mellettem szuszogó arcán… de nem leltek semmi különöset, sőt, még szépet sem. Markáns, férfias arcélek, feketéllő borosta, csupán ennyi látható elsőre. Aztán… ránéztem az óriási, ívelt szempilláira… olyan mintha a tekintete állandóan mosolyogna, mintha állandóan boldog volna… most komolyan rebegtek, éppen álmodtak, de a hihetetlen erő, ami benne lakott, még hajnalban is körbeölelt… olyannyira, hogy elvette az összes kételyem… visszakaptam az önbizalmam, a hitem és a reményem. Elég csak a szemébe nézem, azokba a szemekbe, amik mindig mosolyognak rám, a szempillák melyek szinte megsimogatnak. Ő úgy különleges, hogy szinte nem is tud róla, engem pedig végre nem nyel a szeretet és a csodálat, amit neki adok. Szeretem felróni a hibáit néha, akkor megnyugszom, hogy azért annyira mégsem tökéletes.
Olyan jó a mellkasán álmodozni… órákig csak fekszem, néha elalszom, néha megfordulunk… ő álmodik, én pedig alkotok.
Mozgolódni kezdett, széles vállaival körbeölelt gyorsan. Mintha csak mindenáron a másik testébe akarnánk jutni, egészen közel húzódtunk egymáshoz. Elbújtam a nyakában, hangosan szuszogva öleltem, közben pedig bűvöltem az időt, hogy vánszorogjon kicsit, ne siessen annyira… az ébresztőóra éles hangja lassan megtöri a ragyogást…”

"I found freedom in the ugly truth"

Ma szembejött velem egy Dodge Charger SRT az úton. Messziről észrevettem… mosolyra fakadtam, s eszembe jutott, hogy valami nagyon fontosat le kell hogy írjak.

1 hét kell ahhoz, hogy ne sírva aludj el minden nap.
2 hét múlva már nem csak azért eszel, hogy ne légy rosszul, hanem újra érezed az ízeket, a színeket, kívánod a friss, éltető ételt.
3 hét után már nem érzed annyira emésztőnek az űrt, ami betolakodott a szívedbe.
5 hét múlva már képes leszel a szemébe nézni, és megmutatni, hogy nélküle is nagyon jól elvagy az életben.
7 hét után már nem is emlékszel az arcára… a csókjára… az érintésére. Az intim pillanatok emléke elfelhősödik, és nem maradnak meg a legszebb emlékképek sem a forró pillanatokból.
12 hét múlva beléd csap az érzés, hogy igenis jobb így az élet. S ez már a meggyőződés erejével hat rád. Felvillan egy nagyon negatív emlék, ami még mindig keserű érzést vált ki, s ennek hatására teljesen megszűnik a varázs, a kapcsolat, a kötelék, ami azelőtt 10 hónapig tartott.

Február 9. Úgy vártam ezt a napot, mint a megváltást. Rengeteg itthon töltött idő után, ami olykor kínzóan telt a sok emlékkép és unalom miatt, most véget ért. Véget ért egy nehéz időszak, amiről azt hittem, soha nem fog lezárulni.
Egy-egy fáradt vagy rossz nap után, hihetetlen súllyal nehezedik rám a tudat, hogy most sokkal kevésbé lennék leterhelt, ha fél évvel ezelőtt elkezdek ténylegesen készülni erre a nyelvvizsgára. Meg kellett bocsájtanom magamnak emiatt a rossz döntés miatt, aminek most viselnem kell a következményeit. Tudom, hogy én hibáztam, és csakis én tehetek róla, hogy nem álltam neki követni a céljaim, és ehelyett mást segítettem előrébb az életben… de most mégis újjáépítek mindent, és ez a nyelvvizsga egy szimbólum lesz az életemben. Soha semmit nem akartam még így megszerezni, mint ezt a papírt. Egy nagyon egyszerű okból kifolyólag… meg akarom mutatni, hogy képes vagyok győzedelmeskedni a múlt felett, és soha többé nem hátrálok meg az álmaim elől, csak azért, mert „szerelmes” vagyok. Aki igazi társ az életben, az nem csak a saját céljaira koncentrál, hanem segíti előre a másikat, és minden erejével ösztönzi a legjobbra. Ez csak úgy működik, ha mindkét fél eléggé felnőtt ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni a másikért. Ilyen férfit keresek.

Erre vágytam… hogy végre ne egyoldalú legyen az életem, a hétvégéim ne ugyanabban a szokásos ritmusban teljesen. Soha eddig még nem foglalkoztam ennyi dologgal… egyszerre vagyok nyelvész, 3 nyelv kavarodik bennem, éneklem, táncolok, sütök, olvasok, múzeumba járok. Elkezdődött egy korszak, ami nagyon termékenynek ígérkezik, és végre tényleg azzá válhatok, akivé mindigis akartam. Ezer dolog, ami kitölti az életem, ami színessé teszi a hétköznapjaim, és aminek segítségével majd igazán emberi lehetek, mesélhetek majd valaki másnak, hogy mennyi mindent elértem, és hogy mennyi minden érdekel. Nem akarok több olyan szenvedélyt, amit „örököltem” egy szerelemből… inkább közös szenvedélyt akarok valakivel majd, aki szintén képes kitárni a szívet a sokszínűség felé, és türelemmel képes felnőni a feladathoz, milyen is lehet egy igazi, közös kapcsolatot, életet, világot kialakítani…

Napi vers

Újabb levél

Elutazni. Csak erre vágyom már. Minden apró sejtem ordít és elvágyódik. Vajon tényleg menne nekem, hogy elhagyjam az otthon, a családom, a barátaim… csak azért mert nem vagyok már földhözragadtan szerelmes?

Most úgy teszek, mintha búcsúlevelet írnék, mielőtt elhagyom a szülőhazám. S miközben írom, rájövök, hogy kik miatt érdemes még maradnom…

Életem legnehezebb időszakán vagyok túl… s úgy érzem, ezt csak nagyon kevesen értik meg. Kikerültem a gimnáziumból, a nagy, felnőtt, vonattal és metróval utazó, szürke világba, miután 13 évig a kisvárosi iskolákat látogattam. S emellett véget ért a gyerekkorom, az ezt megpecsételő nagy szerelemmel is.
Újra kellett gondolom az egész életem és a felépített kapcsolatrendszereim. Mit hagyok itthon, mikor bemegyek a „városba”, az életem színterére. Itt csak a gimi, a gyerekkor, a család marad, a legmélyebb gyökerek… s ekkor eszembe jut az a barátnőm, akivel lassan 14 éve ismerjük egymást, aki még mindig megőrizte magában azt a képességet, hogy vételen türelemmel tud hallgatni és figyelni rám. Engie, ha a legmélyebb gyökereim és a megtartó erőm után kutatok, te jutsz eszembe. A kitartásod, a lojalitásod, s igen, a te türelmed veszem példaként, hogy kivártad a számodra megfelelő embert, míg ő elérkezett hozzád, a szívedhez :)

S ha a gyökereimhez nyúlok vissza, egy erős és fontos személy mindig elkísért az utamon. Betti, együtt nőttünk fel és együtt éltünk át mindent a gyerekkorunkban... most is emlékezem még mindkettőnk életében azokra az eseményekre, amik felnőttekké formáltak minket. Végignéztük, hogy a másik milyen fejlődésem ment keresztül, elengedtünk, elvesztettünk embereket, de önmagunkat és a barátságunkat nem. Ez mindig is emlékeztetni fog arra, hogy én ki is vagyok valójában. Ez a támpont az életemben, hogy most is a jó úton járok és mindig tudom, honnan indultam :)

Egy új világban, még inkább szükség van egy olyan társra, aki képes más dimenziókban is élni, mint a szerelem, a párkapcsolatok. Mikor „egyedül” maradtam, „páromat vesztettem”, rögtön bele tudtam kapaszkodni egy őszinte és nyitott emberbe. Adri, megmentettél attól, hogy elnyeljen az önsajnálat és a „magány”. Azt hiszem talán eddig még nem találkoztam olyan emberrel, akivel ennyire széles érzelemskálán mozoghattam… akivel nevetek, sírhatok, hülyéskedhetek, lelkizhetek vagy akivel beülök egy moziba, akivel korizhatok. Én a fiúknak mindig kiemelt szerepet adtam az életemben, szinte erőltettem, hogy ők legyenek azok, akikkel minden programot át kell élni… s közben megfeledkeztem arról, hogy az ember akár a barátaival is szerezhet életre szóló élményeket. Olyan közegben éltem, ahol mindenki a saját párjához fordult, és a barátság csak egy kiegészítő funkciót töltött be.
Adrus, miattad érthettem meg azt, hogy az ember nem magányos és nincs egyedül, ha éppen nincsen párkapcsolatban. Rengeteg mindent át lehet, sőt át kell élni a barátokkal, és még hangosabban, még színesebben meg kell élni az életet. Látom magunkat, hogy egyszer majd célba érünk, mosolygunk boldogan egymásra, hisz meg fogjuk találni a helyünket az életben. Először önmagunkkal békültünk meg, megteremtettük a világunkat, tisztán, érdekek és gátak nélkül. S erre építhetjük fel majd a szerelmet, ami egyszer beköszönt az életünkbe… de addig is egy erős vár az, ami igazi biztonságot nyújt… s ez az erős vár csakis az igazi barátság lehet.

Hogy miért akarok mégis elmenni néha? Mert úgy érzem, megnémulok. Ugyanúgy, mint hónapokkal ezelőtt. Nem véletlen nem nyitottam szólásra a számat sehol. Már nincs mit mondanom… nincs mit közölnöm. Régen sem volt, nem véletlen maradtam néma. Ha én néma vagyok, annak nyomós indoka van, és nem az elfojtás az én esetemben...
Nem akarok a múltról beszélni, mert nem látom értelmét… nem akarok a véget ért kapcsolataimban vájkálni és ujjal mutogatni a volt szerelmeimre, hogy mi volt bennük a hiba. Tisztelem őket és az emléküket. Az emléküket, ami máig megmosolyogtat.
Én a jövő felé fordítom az arcom, és a csalódás, amin keresztülmentem nagyon sok dologra rávilágított, nem csak a családommal vagy a „volt családommal” kapcsolatban. Az összes felesleges, fájdalmat okozó emberi kapcsolatomra is emlékeztet. Nemcsak egy elmúló szerelem vesz ki belőlünk rengeteg energiát, de az elmúló barátságok is. Mikor az ember arra ébred, hogy nincs már türelme, nem akar, sőt nem is tud már mit mondani… amikor idegennek érzi magát, s a másikat is.

Törésvonalak-ciklus

Egy új ciklust szeretnék nyitni. Minden nagy érzelmi esemény után vállalkozom valami projektre… most úgy döntöttem, hogy egy darabig nem írok senkinek, és nem írok semmi konkrétról.
Alteregók és kitalált szereplők, személyiségek mögé fogom bebújtani a tapasztalataim… nem a magánéletem apró részleteit fogom kivesézni, hanem képzeletbeli helyzetekbe ültetem bele a megélt érzelmeket, konfliktusokat, dilemmákat.
A szerelmi ciklus lezárult. Most szeretnék a maroknyi olvasómnak valami újat és izgalmasat nyújtani… s emellett bebújtatni szavaim mögé az elhallgatott gondolataim is.
Eddig nem vállalkoztam még hasonlóra sem. Nem vagyok író, sem művész, csak próbálkozom… remélem el tudom juttatni nektek az üzenetem…
Ne gondolkodjatok és ne keressetek mögöttes tartalmat, ne kutassátok a múltam ezekben a töredékekben. Csak a leírt érzésekre, hangulatokra figyeljetek és önmagatokat és a vigaszt találjátok meg benne.

"Geisterfahrer útra kelt a végtelen, kéklő tengeren. Kibontotta vitorláit és szállt a víz felett. Elvágta a láncait és repült. Végre összeszedte a bátorságát, hogy ott hagyja a keserűséget, és valóban meglelje önmagát. Egyértelmű volt, hogy merre indul. Segítségére volt a lágy szél… a feneketlen kékség, amely kísérte… és hófehér vitorlái, amiket gondosan beállított.
Széttárt karokkal élvezte a finom, sós levegőt és a szabadság végtelennek tűnő érzését, amely kitöltötte a testét. Hirtelen és váratlanul beleütközött valami nagyon kemény és hideg tárgyba. Mikor meglepetten felnézett, rájött, hogy nem falnak ütközött. Csak „H” volt az. Egy férfi, aki hatalmasabb volt mindenkinél és erősebb. Határozott, olykor különös humorral rendelkező ember volt, akinek nem ismerhette ember a múltját, jövőjét pedig gondosan kiszámítgatta. Jéghideg volt a bőre. Mindene fagyos, mintha még a vér is csak jeges vízként folydogálna benne.
Meglepetten, és titkolt boldogsággal nézett G-re. „Hát megint itt van” –gondolta. G. nem fél már tőle… nem félt hideg, ördögi lététől. Tudta, hogy olykor felbukkan… talán azért, hogy figyelmeztesse arra, hogy a múlt valamilyen kiszámíthatatlan formában úgyis visszatér.
G. kincsként tekintett H. vörösen izzó, dobogó szívére. Hamis kincs volt ez, amely elveszett a jeges tengerben. H. rótta a kékséget naphosszat, ebből állt élete… magának sem vallotta be, de kutatott az egyetlen emberi maradványa után. A szíve után. G. kísérte őt, feláldozta neki még a saját létét is, de neki sem sikerült megtalálnia ezt a  „hamis” kincset. Aztán mikor G. rájött, hogy képtelen magából átültetni a férfiba az élő és érző részt, elhajózott. Szomorúan, kudarcként megélve a keresést elfordult H.-tól… azonban mégiscsak ugyanazon a tengeren vitorláztak. Mindkettejük lelke ugyanazt a vágyat kísértette… megtalálni ezt az élő részt."

-Olyan ez, mint az állandó párkeresés az életben. Keressük megszállottan egymásban a szívet, a szerelmet. Legjobb oldalunkat mutatjuk a másiknak, hogy belénk szeressen. Kapcsolatok születnek, és ki is hunynak hamarosan. Folyton csak váltogatjuk a vidám, szerelembeesős zenét és a szakítós balladákat…
Szerelembe esünk olyannal is, aki arra még nem áll készen. Mi az, hogy valakinek nincsen szíve vagy nem akar, sőt rosszabb, nem tud érezni? Nem volt anyja, ki megölelje? Előfordulhat. Ezt a részt nem lehet szerelemmel pótolni… ahogyan kell intelligencia a tanuláshoz, úgy az érzelmi világhoz is kell egyfajta velünk született intuíció. -

"G. nem is tudta, hogy a vörösen izzó, dobogó kincs, ott lapul őbenne. H. nem kaphatott szívet… Isten G.-nek adta a keresztet, hogy egyszerre két szívet cipeljen, hisz tudta másik teremtménye képtelen erre. Áldást és átkoz szórt rájuk… összekötötte őket egy örökre, hogy életük során kerülgessék egymást, és keressék hiányzó darabjaikat… egészen addig, míg rá nem jönnek, hogy a másikban tudják csak meglelni ezt, s akkor lehet éltük nyugodt végre."

Hisz ezt hívja a modern ember szerelemnek, nem?