Nincsen semmi baj. Általános iskolában
az egyik tanárom azt mondta, ez a 3 szó egymás mellett a világ legszomorúbb
mondata, tele van negatívummal.
Szerintem pedig a „már nem”.
Már nem vagyunk együtt…
Már nem szeretlek…
Már nem hiányzol…
Már nem érdekel…
Már nem is fáj.
Már nem szeretlek…
Már nem hiányzol…
Már nem érdekel…
Már nem is fáj.
*
Amikor a dolgok kívülről egészen
egyszerűnek tűnnek, akkor van igazán nagy gubanc a szívben. Mindenféle
kavarodás létezhet szerelem nélkül is, természetesen. Sőt, a nagy érzelmek hiánya
okozza a legnagyobb harcot az agynak.
Nem szeretek és nem is tudok erről
beszélni… úgy látszik, írni sem. Az agyam azonnal blokkolja az összes gyengéd
érzelmet, amint azok kimerészkednek a szívemből. Amolyan spártai módba léptek
az érzelmeim. Katonás sorban állnak és az agyam parancsaira hallgatva, és
mechanikusan cselekednek. Lépdelnek cél nélkül előre, de csak óvatosan… ma már
egy katona sem sérülhet meg. Túl sok volt a harc… túl sok volt a veszteség.
A Sors fintoraként fogom fel, hogy
régen megtehette velem bárki, hogy csak úgy „kitegyen” az életéből. Mostanra
ezek az „emberek” visszatértek. Mindegyik mást akar, de ugyanúgy egy kis
darabot belőlem… egy olyan darabot, ami nekik éppen megfelel. Felosztottak
részekre, valaki vett magának egy „szenvedélyeset”, valakinek a „szórakoztató”
jutott. Apró darabokra szaggatnak szét, miközben folyton csak azon igyekszem,
hogy ne emésszen fel a tudat, hogy a súlyos ajtók mögé bezárt démonok mindjárt
felzabálnak.
Vannak percek, amikor a múlt nem tűnik szépnek és elfogadhatónak. Néha csak súlyos tapasztalatokat és figyelmeztetéseket látok csak, amik azt jelzik, hogy a világ tele van sérült emberekkel. Egészségesek, fiatalok, élnek és alkotnak… de közben nincsen lelkük, nincsen fejlett tudatuk… egyszerűen nem látom az értéket, nem látom az értelem csillogását. Nem látok már semmit sem. Csupán a sok traumától megbénult embert, azaz „fiút”, akik kuncsorognak a szépnek és értékesnek vélt javakért.
Vannak percek, amikor a múlt nem tűnik szépnek és elfogadhatónak. Néha csak súlyos tapasztalatokat és figyelmeztetéseket látok csak, amik azt jelzik, hogy a világ tele van sérült emberekkel. Egészségesek, fiatalok, élnek és alkotnak… de közben nincsen lelkük, nincsen fejlett tudatuk… egyszerűen nem látom az értéket, nem látom az értelem csillogását. Nem látok már semmit sem. Csupán a sok traumától megbénult embert, azaz „fiút”, akik kuncsorognak a szépnek és értékesnek vélt javakért.
Remélem, létezik még egy, az én
igazi Férfim, aki valami olyan örök és feledhetetlen Jót képvisel, ami megment
majd minket a földi rothadástól.
U.I.: Nektek. A képen látható nemzetközi kézjelet is küldeném nektek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése