Sail Away

Újra a vízen. A szél belekap a hatalmas vitorlába, és csak szállok. Semmi és senki nem számít. Nem érdekből szeretek hajózni. Azt érzem, a lelkem egy darabja összekapcsolódik a természettel, és megszűnik a valóság. Minden más, ha a hajóról tekintek rá. Legyen az a part, vagy az életem…

Csendesen ringat a víz… mintha csak egy visszatérő, kellemes álomban lennék. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezt is megtapasztalhattam és volt bátorságom ahhoz, hogy újra a fellépjek a fedélzetre.

Az életben néha felbukkannak ősrégi kapcsolatok, amiket könnyedén beleszuszakoltunk egy kicsiny fiókba az agyunkban, mondván –úgysem számított, nem is volt szerelem… nem volt semmi sem. Na az én szívemben ilyen nincsen.

Felszakadtak a sebeim, könnyeket csaltak a szemembe… pedig nem akartam én már soha többé tönkrement kapcsolatokon sírni. Aztán hirtelen keresgélni kezdtem a valódi okot, hogy mi bánt engem most?

Megpróbáltam a Kapitánynak szívet adni… magamból is kitéptem egy darabot, csak hogy az ő lelke megszülethessen. Tegnap döbbentem rá, hogy nekem nem sikerült az, ami most egy másik nőnek (látszólagosan) igen. Soha sem lehetettem elég jó… én kudarcot vallottam. Ez a gonosz és féltékeny kis gondolatfoszlány beékelte magát a fejembe, és nem hagyott elaludni.
Akinek a legjobban küzdöttem a szerelméért, annak én soha sem kellettem teljes „szépségemben”.
Szinte ijesztően őszinte volt a beszélgetésem a Kapitánnyal. Egy futó, sötét pillanat erejéig úgy éreztem, hogy a lelkeink helyet cseréltek… ürességet éreztem, most először (!) életemben. Neki volt valaki a szívében -aki nem én voltam-,  és aki semennyit sem ér valójában, de attól még ő birtokolja azt a helyet…
Milyen helyet? Ugyan mennyire lenne méltó hozzám ez a hely?
 Mielőtt elkezdenénk valamin naaaagyon nagy erőkkel szenvedni, egy kicsit hagyni kell az agynak, hadd ítélje meg, hogy érdemes-e belecsúszni egy ilyen önsajnálat hullámba.

Mint a Kapitány pszichológusa, elmondhatom, hogy a „sérült” szó teljesen új értelmezést nyert számomra.
Miért nem vagyunk elég jók valakinek? Miért kell mindig más, ha én egyértelműen jobb vagyok?
Egészen egoista módon ki merem jelenteni, hogy egészséges vagyok, és néhány pici trauma ellenére is egészen jól kezelem a szerelmi életem.
Ha a lélek eredendően, gyermekkori veszteségek miatt, szülői figyelem hiánya miatt nem tudott normálisan kifejlődni, akkor két választása van: vagy tudja a saját fogyatékosságát, és igyekszik egy szép és ép társat keresni magának, vagy megtalálja a szintén sérült párját… két ilyen fél nem tesz ki egy egészet… ez az opció nem hoz termést, nem hoz boldog szerelmet.
Szerettem volna én lenni az egyetlen, a megmentő, a Nő… ezek közül egyik sem lehettem az Ő szemében, valószínűleg nem véletlen. Talán én ennél többet érdemlek –és most ezt nem önimádó okok miatt vallom. Az emberek mást és mást tartanak értéknek. Vannak férfiak, akik egyenesen félnek az okos nőktől, mások az anyjukat keresik a másikban… valaki pedig csak boldog akar lenni.

Aki nem tud engem értékelni a saját kis kincseimmel, gyengeségeimmel, annak a kedvéért nem fogok megváltozni. Nem lehetek butább, de szebb sem. Ez egy nagyon egyszerű eszmefuttatás, de mégis le kell írni, hogy tudatosodjon bennem, hogy ne vágyjak még véletlen sem olyanra, aki nem tud megbecsülni. Örök szabály ez, neked is Kapitány.
Ha két ember megalázza, megbántja, sőt megcsalja egymást, az egy földi poklot eredményez… a legborzasztóbb szenvedést rója ki a két félre. Ez nem emberi dolog. Ez egy lelki nyomorultság.

Tudni kell, mikor kell változni, és elengedni a rosszat. Kívülről okosnak lenni nagyon könnyű, tudom én. A harcok megtanítottak sok mindenre, és bátran vállalom a véleményem, még akkor is, ha disznók elé vetem a gyöngyöt – segítek, mert a szívem ezt súgja most… ez is csak egy próba. Ezzel is szeretnék jobbá válni.

Ajánlás: Soha nem hittem volna, hogy egy összetört szívű férfinak is címezhetem a soraimat, ráadásul pont a Kapitánynak.
Tiszta szívemből kívánom Neked, hogy találd meg az igazi boldogságot, és a hozzád legmegfelelőbb lányt. Sok mindent nem mertem még Neked kimondani, pedig jó lenne... talán valahol egy másik világban Te és én összeillünk, nagy dolgokat hozunk létre, és boldogok vagyunk. Ebben a valóságban nem ez a mi sorsunk... hidd el, most is igyekszem elfogadni, hogy a kép, ami fejemben él Rólad, az nem az igazi Te...