A következő címkéjű bejegyzések mutatása: művészetszilánk. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: művészetszilánk. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. április 7., kedd

A beavatott trilógia


Most egy különleges bejegyzés következik. Azt hiszem ilyen jellegű boldogságot soha nem osztottam meg másokkal, úgyhogy megpróbálom felfedni a bennem lakó irodalmár-irodalomimádó legújabb élményét.
Pontosan 12 nappal ezelőtt úgy éreztem, csodára van szükségem ahhoz, hogy végre magamhoz térjek, és ne süllyedjek el az önsajnálatban. Az olvasás, és a fantázia színes világába vetettem magam. Veronica Roth trilógiáját kezdtem el olvasni, aztán pedig falni.
Mikor olvastam, rengeteg minden megfogalmazódott bennem. Látni véltem a valóság forrásait, hogy miből merített ihletet az írónő. Mindig lenyűgöz a modern művészetben, hogyan dolgozzák fel a társadalom, a 20. századi diktatúrák és a történelmi katasztrófák súlyos nyomait.

Érdekes, hogy magát a „science-fiction” műfajt nem kedvelem, és nem is köt le, a kedvenc filmem mégis a Star Wars, és a filmművészet egyik alapművének tartom. A most olvasott könyv is hasonló műfajban létezik. Egy társadalom, amelyet csoportokra osztottak fel, és amelyet –mint később kiderül-, csupán kísérletezés céljából hoztak létre. Miközben olvastam kirajzolódtak a bonyolult emberi célok, és ezek ártalmas hatásai, valamint a hatalomvággyal kevert felsőbbrendűségi érzés. Hihetetlen erővel ragadott magával a történet szövevényessége… habár nagyon sok politikai vagy társadalmi deformitás létezik a mi világunkban is, mégis úgy éreztem, hogy egy másik dimenzióban utazgatok, miközben olvasok. Menedéket nyújtott ez a világ nekem, s bepillantást nyerhettem, mit jelent igazán bátornak lenni. Nagyon sok mondat az én, fiatal felnőtt generációmhoz szólt, és habár Tobias, Tris és barátaik lázadók és hősök voltak, ugyanúgy küzdöttek magukkal, mint mi is, a valóságban.

Mindannyiunk egyszerre Bátor, Önfeláldozó, Őszinte, Művelt és Barátságos is. Azt éreztem végig, hogy nem lehet az embereket csak úgy kategorizálni, muszáj mindent magunkban hordoznunk, hogy igazi emberként élhessünk.
Tobias és Tris szerelmének minden egyes pillanata felmelegítette a szívemet. Nem egy regénybe illő, klasszikus történetről van szó… az ő szerelmek erős, bátor és olyan forrongó mint maga a világ helyzete. Kimozdítottak engem a megkövesedett elképzeléseimből, és egészen átalakították a gondolataim a szerelemről. Egyszerűsítették az érzést, valóssá tették számomra, hogy mit is akarok igazán. Elbűvölt a folyamat, ahogyan egymáshoz csiszolódtak, ahogyan minden konfliktust rendeztek végülis, és megbocsájtottak egymásnak. Ez a legélőbb dolog bennük, ez az őszinte kötődés, amelyet nem törhet meg a háború sem.

„Régebben azt hittem, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett, és azt követően nincs más választásuk. És lehet, hogy ez igaz is a kezdetre értve, ám most már nem. Belészerettem. De nem szeretnék csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választásom rajta kívül. Azért tartok ki mellette, mert ez a döntésem, nap mint nap, amikor felébredek, minden áldott nap, amikor veszekedünk vagy hazudunk egymásnak, vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra meg újra őt választom, ő pedig engem”.

Tris édesanyjával való kapcsolata, és a hozzá való kötődése érintett meg igazán… a Trisben lakó elemi erejű bátorság önfeláldozással párosul, és pont azért válik hihetetlenül erős és őszinte lánnyá a főszereplő, mert eme két tulajdonság összekapcsolódva lüktet benne. Én is hiszem, hogy önmagunk feláldozásához, az igazi áldozatkészséghez nagyon is kell a bátorság.
Érdekes volt látni, ahogyan ő is folyamatosan változott, a vakmerő és felelőtlen önfeláldozás eltűnt, és megszületethetett egyfajta eszményi bátorság, értelmes önfeláldozással karöltve.
Tobias alakjába természetesen én is azonnal beleszerettem. Ennek a fiatal férfinak a harcai talán még Trisénél is érdekesebbek voltak számomra. Az édesanyjához való viszonya, iránta érzett fájdalma a szívemig hatolt… annyira valóságos volt, hogy beleborzongtam.
Megszakadt a szívem nekem is, ahogyan az övé is, amikor elveszítette szerelmét. Szeretnék kiragadni egy csodálatos jelenetet. Tris „temetésén”, a számára rendezett Bátor szertartáson „Négyes” legyőzte az egyik legerősebb félelmét. Tobias lecsúszott a drótkötélen, miközben Tris hamvait maga mögé helyezte, azok pedig elszálltak a szélben. Megrendülve olvastam minden egyes mondatot, és közben ugyanúgy az én mellkasomba is beékelődött a szúró fájdalom, amitől Tobias akart szabadulni.
Az ő továbblépése kapcsán szólaltak meg azok a gondolatok, amikbe én már fél éve kapaszkodom. Minden egyes szó nekem szólt, és itt éreztem igazán, miért is fontos nekem ez a könyv…

„Néha nincs többről szó, mint arról, hogy összeszorítsd a fogad, amikor fájdalom gyötör. Bátorság kellhet a nap mint nap végzett munkákhoz, a lassú haladáshoz egy jobb élet felé. Ez az a fajta bátorság, amelyre szükségem van most”.

Hihetetlen élmény volt végigolvasni ezeket a könyveket. Úgy érezem, mintha egy másik bolygón jártam volna, és rengeteg lélektani élményt gyűjthettem volna. Együtt féltem, szorongtam, küzdöttem a szereplőkkel. Amikor Tobias félt a magasságtól a szimulációiban, akkor az én tenyerem is egészen izzadni kezdett a félelemtől. Vagy mikor Tris meghalni készült a Műveltek központjában, szétáradt bennem a feszültség. S végül mindent feloldottak kedves, szerelmes jeleneteik. Az összes porcikámat átjárta egyfajta kellemes borzongás és izgalom, ami elkísért végig, míg olvastam. Valódi élmény volt.

2014. november 25., kedd

Sár és Gyűlölet

Neked....
 

Radnóti Miklós
Szerelmi ciklus 1927-28-ból (részlet)

Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyezõ, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytõl csunya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te elõtted fodros a sár.
Megértettél
Sár. Sár és Gyûlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.

Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyûlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.

2014. április 23., szerda

Megtartóerő

József Attila: Óda


(részletek)


"Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!"

*

"Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad."

2014. április 1., kedd

Tíz lépcső


Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Üzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.
(Weöres Sándor: Tíz lépcső)

2014. január 11., szombat

Szerelem hajnal

3.
Homlokom a gyenge széltől ráncolt
tenger oly közelnek tetsző végtelenje
és szőke édesvizeknek
hullámos áradata a hajam,
mely a halánték körül zuhataggal
omlik homlokom fodros tengerébe
és látomásos, felhős egeknek
zöld tükre két nagy tágratárt szemem,
két összetapadt ajkam pedig
korsója ízes, titkos szavaknak
és fogaim fehér szűrőjén át
szitálva hullik le rátok
a keserű és az édes,
a mézszavú áldás és az átok.

És Te néha a tenger végtelenjét
simítod végig a tenyereddel,
belebámulva a látomásos
felhős egekbe és hullámos
szőke vizekben fürdeted meg
az ujjaidat és ilyenkor
mind e gazdagság csak a Tiéd
és csak Terád hullik ilyenkor
minden ízes áldás és átok.


6
Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg...
a hó világított és amikor megálltunk
csókolózni, fekete folt maradt talpunk
alatt...
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó
csillant meg halálos ijedtség könnyével
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben...
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson
a fekete föld, minden szerelmeknek réme...
Aznap éjjel a felhők hangtalanul suhantak,
aznap a fehér dombokon nem csókolództak.


4
Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét
és sok éjszakán égette gyulladt
arcom a tested érzékeny bőrét...
akkor csak ez az izzás volt, ez a
sötét nagy izzás és hogy messze vagy,
most fojtott illatát is érzem a
szerelmünknek...
jázmin illatuk volt az éjeknek,
a tested is jázmint lehelt, mint a
fehérvirágú bokrok, tavaszi
fülledt éjszakán...
de elmúlt, elmúltak a lihegő
csókok, melyek párája most tudom,
hogy jázmint lehelt és hogyha később
tavasszal érinteni akarom
a tested, vagy csókolni akarom
a szájad, csak egy fehér virágra
kell hajtanom emlékező fejem
és egy bokor illatát kell mélyre
szívnom és ujra itt vagy és ujra
megölelem fehér, dombos tested,
amelyen annyiszor pihent elfáradt,
szegény, ejtett fejem...


((Radnóti Miklós: Szerelmi ciklus 1927-28-ból))

2013. október 1., kedd

A halott

Weöres Sándor: A halott

Volt két szemem, volt édes párom,
két szememben fürdött az édes párom.

Volt két fülem, volt édes párom,
két fülemben dongott az édes párom.

Volt két kezem, volt édes párom,
kezem közé dermedt, egyszál virágom.

Volt egy világ, lett íme három:
a "nem tudom", "nem érzem", "nem kívánom".

Sokféle volt... egynek se látom,
záporként zuhog a színtelen álom.

Mennyit sírtam! volt édes párom!
Ki érti, miért folyatják jajgatásom?

2013. augusztus 7., szerda

Hova jutok...


"Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.
- Merre?
S véljük, hogy semerre.
Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.
- Istenem!...
De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk.
- Hova jutok?!
S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet."

(Gárdonyi Géza)

2013. február 3., vasárnap

Csak a jót... csak a jót...

Hoztam valamit... ami emlékezteti a dühös, racionális énem arra, hogy valaha szerettem. Valaha volt olyan ember az életemben, akivel igazán megoszthattam az örömömet... aki mellett boldogan ébredtem... aki iránt egész álló nap vágyakoztam... és aki törődött velem, s aki egyszerűen szeretett...



József Attila: Olyan bolond vagy

Olyan bolond vagy
Szaladsz
Akár a reggeli szél
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat
És most
Tisztábban világit kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
Veszek takarót vaságyamra
Egyszerü, szürke takarót.
Illik az
Szegénységemhez, aki szeret téged
És az Úr is szereti nagyon
És engem is szeret az Úr
Nem jön soha nagy fényességgel
Nem akarja, hogy elromoljanak
Szemeim, akik
Nagyon kivánnak látni téged
És nagyon szépen néznek majd terád
Ha visszajössz
Vigyázva foglak megcsókolni
Nem tépem le rólad a kabátot
És elmondom mind a sok tréfát
Mert sokat kieszeltem azóta
Hogy te is örülj
Majd elpirulsz
Lenézel a földre és kacagunk
Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik
És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.