I heard wonders

Mikor az ember szerelmes, száll a lelke, nem is a Földön él, hanem valahol az érzelmek országában. Amikor reménytelenül szerelmes, akkor képes órákon keresztül rágódni, szenvedni, mindent feltűnően és rengeteg fájdalommal elviselni. De… ha van olyan bátor, hogy szívén hordja a másik szerelmét, s a másik is mélyen őrzi őt… akkor nagyon nehéz megszólalni.

Szeretlek. Ezt a szót hallom nap mint nap, s ezt a szót mondom én is. De ez képtelen lefedni az összes érzésemet. Mint a vihar, úgy csapnak le rám, aztán, mint a forró napsütés, megpirongatja arcom… s végül túlcsordulnak rajtam, hogy majd könnyek formájában ereszkedjenek le párás szememből.

Az összes emlékem odatódul a fejembe, mikor elalszom. Elrepítenek egy másik helyre, ahol újra visszatérnek a régi érzések, a régi gyermeki remegések a szerelem nagy ismeretlenségétől.

Néha azt érzem, hogy egészen egyszerűen megőrülök. Olyan egyszerűen. Ülök az ágyban, és felé bámulok. Olyan világos a nyári éjszaka, hogy tisztán látom rozsdabarna haját, és hallom hangos lélegzetét. Hogy lehettem ennyire óvatlan? Hogyan hihettem azt, hogy ebben a világban megszülethet egy olyan csoda, ami örökké él? Hihetetlen tud lenni az élet, a sors. Régen fogalmam sem volt arról, mi az igazi szerelem, szeretet, mert bent ragadtam a reménytelenségben. Igen hamar elindultam az ellentétes irányba, és elértem, hogy az egyetlen életben tartó erő az, hogy Őt szeretem…

Feltettem alig egy évvel ezelőtt egy kérdést: képes leszek újra elfelezni a szívem? Kibontakozott bennem a szerelem szelleme, és átvette az irányítást. Kételkedtem… aztán Ő megfogta a kezem, és leültünk egy lépcsőfokra. Megvárt, én pedig most is ezt hálálom. Elborít a szerelem… fontosabb, mint az étel, a levegő, a víz… rohanok a vesztembe, igen, tudom én is… de most már tudom ésszel is kezelni az érzést. Megtanultam ezen a nyáron eltitkolni azt, hogy néha képtelen vagyok kordában tartani ezt az óriási lelki kincset… hidd el, veszélyes az óriási szerelem. A szeretet mindenre képes, pont ezért. Elpusztít mindent és elszigetel, ha nem vigyázunk.

Rettegve olvasok a múltból. A lelkemet páratlan szervnek írtam. Ült a jeges szélben, habár érezte már, hogy párra akadt… az utolsó percig magányos maradt a bennem élő szellem… amíg csak lehetett kiélvezte a szabadságát.

A szerelem elvitte a magányos, szárnyaló lelkem egy részét. A nagyon egyedi, művészi hidegségű szívet, és oda vezetett, hogy elindított egy másik irányba… Ő már látta előre, hogy mi lakik bennem. Megremegek, ha visszaolvasom a fél évvel ezelőtti bejegyzéseimet. Egy szabad, szerelemes lelkű, boldog embert látok a sorok között táncolni. Elképesztő, hogy akkor mennyi minden tökéletes volt… s aztán a valóság belém szúrta éles tőrjét. Gondolkodásra és fájdalmas órákra kényszerített, és elérte, hogy halálos adagban kapjam a szerelmet. Talán a szívem kicsit megroppant az óriási súly alatt…

Olyannak kell lennem, mint Ő. Igen ez a megoldás… hisz néha titkon annyira irigy vagyok, hogy majd megemészt az iránta való vágyakozás. Kell a lelkemnek az alkotó, egyedi része a múltból, a jelenből a független és mély érzésű rész, és a jövőből… egy céltudatos én, aki nagyon szeret, de képes megállni a két, saját lábán…

„Kisherceg, remélem egyszer hozzád is eljutnak majd a szavaim, és egyszer felolvashatok neked valami szívhez szóló írást, ami alatt könnybe lábad a szemem, te pedig ámuldozva ölelsz magadhoz.“

Geisterfahrer.

Az a bizonyos örökös harc...

Sokan álmodunk nagy dolgokról. Ez az, ami megment minket a valóság szürke, éles fogaitól, akkor, amikor már imádkozni sincs erőnk. De vajon hányan álmodtunk már kétségbeesetten? Nem hittem volna, hogy ilyen létezhet, mégis beszökött ma este az álmaimba valamiféle meseillatú, romantikus szerelmes történet. Félálomban már én vettem át az irányítást a fejemben úszó képek felett, és ösztönösen meséltem magamnak. Olyan ez, mintha készülnél megtisztulni. Messzire elmenekülsz, majd körbeveszed magad a kosztümös, régi idők hangulatával, csak hogy ne fájjon annyira a modern világ hideg érintése. Kétségbeesetten menekültem az elképzelt világomba… megkerestem azt a bátor, fiatal lányt, aki soha sem adta fel az álmait és a küzdelmet a szerelemért. Ő benne az volt a szép, hogy képes volt türelmesnek lenni, és kivárni azt az időt, mikor végre együtt lehet azzal, akit egész életében szeretett és legalább egy életnyit várt rá.

A szerelem veszélyes dolog, de ez nem újdonság. Lehet ellopni, elcsalni, összetörni, vagy belebolondulni… de kényszeríteni nem. Nem változtathatok, nem könyöröghetek többért… nem lenne etikus azt hiszem, habár ez egy olyan háború az életben, ahol nincsenek szabályok. Az ember teljes felszerelése a szíve és a büszkesége, amely szinte folyton sérültként végzi a csatában. Veszélyes, hisz néha azt érzed, majd megfulladsz a tengernyi érzelem között. Először még minden rózsaszín, tiszta és hófehér. Az újdonság varázsa miatt keresnek sokan folyton új és új embereket. Felvillanyoz az ismeretlenség és a bűnmentesség. 8 hónap után már kívülről-belülről lehullott rólam a sok álarc, és csupaszon állok a nagy Ő előtt. Borzasztó okosnak kell lennem, meg persze kreatívnak. Hiába, én nem mennék, ezért őt is magamhoz kell kötözni.

Talán a rengeteg különbség még erősebb köteléket alakít ki, még erősebb szeretetet ad. S míg én szépen lassan alámerülök a rengeteg érzelem között, ő racionálisan, igazi férfi módjára járja az útját és semmit sem enged az álmai elé. Még engem sem. Két makacs és eltökélt ember örökös, céltalan csatája a szerelemért. Megérdemlem, hisz mindig ilyet akartam… küzdeni akartam, szenvedélyt és fájdalmat átélni a sok jó mellett…ó te bolond! Hogyan akarhattál ekkora drámát az élet egyszerű színpadán? Túl sok lett már a „különlegességből”… nincsenek már bennem megfejtetlen titkok. Ez az igazság… odaadtam mindenem, ezért elveszítettem az autonomitásom nagy részét. Gyenge lettem arra is, hogy leírjam, mi bánt, vagy hová tart az életem. Mégis… soha sem voltak ilyen erős és magabiztos szavaim. Muszáj… muszáj életben maradnom és újra meg újra felállnom. Nincs már más választásom… nekem is meg kell találnom a célom, különben annyira a megszállottjává válok, hogy elkezdem élni az Ő életét…

Ez a pár sor az én otthonom, a családom, a társam. Mindig megtalálom magam a szavakban, amiket mások és saját vigasztalásomra írok.

UI.: A szeretetnek van a legnagyobb hatalma a világban. Nem a pénznek, nem a fegyvereknek, nem a rendszereknek. Minden eltűnhet, de a szeretet megmarad. S remélem egyszer, ha majd reggel kinyitod fáradt, tapasztalt szemed, észreveszed azt a mérhetetlen szeretetet, amivel nap mint nap küzdötten, hogy átadhassam Neked…

Geisterfahrer.

Az én Balatonom

A szívem egy darabja rejtezik ott, a végtelen vízben. Almazöld ölelése elringat, s szememet a kék ég is elcsalja... csillogó vize régóta vigasz a fájó szívemnek... most is elárasztotta az egész létem, kimosta a dühöt és a fájdalmat. Most csak a szépség van. 

A valóságban csak egyetlen szép és örök dolog van, amely nem keserűséggel tölti el az embert időközönként. Teljes, végtelen és kifürkészhetetlen... alig lehet megfejteni, hogyan lehetett létrehozni olyan gyönyörűséget, mely az egész lényében ott van. S az ember csak bántja, pusztítja és kizsákmányolja... pedig tudhatná, hogy ilyet soha sem lesz képes alkotni... 

Köszönöm neked Istenem a Természetet...