Dezilluzio

„De Ő más volt. Ő én vagyok, csak érzelmesebben, tisztábban és igazi szívvel. Geisterfahrer más volt… nálam járt, de csak fájdalmat hagyott. Megmutatta a jövőmet, és én egészen belebámultam ebbe a csodába… majd megvakultam egy pár percre.
Csak Ő képes arra, hogy megismételje az édes szenvedéseit… csak ő keresi ugyanazt a szívet tépő fájdalmat. Neki kell a csontig hatoló szerelem, ami közben lágyan, apró darabokra szaggatja a lelket. Ő csak így tud élni… csak így tud repülni… ha ott hagyja a múltat, és egy sokkal különlegesebb jövőbe repül. Jól tudja, ott minden más lesz, de… mégis ugyanaz. A szív nem válogat. Máshogyan szeret ugyan, de meg van az a nagyszerű képessége, hogy a hozzá közel álló lelkekbe belebonyolódjon. Főleg azokba, akik nagy fájdalmából kimentették… nem tudta még, de rögtön áttáncolt a másikba. Egy édesebbe, egy vonzóbba… egy tiltott szeretetbe.
Tudja, mindenki bután nézne rá… tudja, mindenki nevetne körülötte, ha tudnák, hogy megint mer álmodni, és ajkán a mosoly megint táncol, mert szívében megint új termést hozott a végtelen tövisű rózsa.
Nekem súgta a szavait, mert hiába ír, hiába ordít, úgysem értik. Ő más. Ő nagyon más… ő mer a lelkével látni és a szívével hallani. Hiába írok most helyette én, még most sem értik igazán, hogy min megy keresztül. Lett egy titka… valamit őriz megint, amit egy kacagó, gyámoltalan felhőbe burkolt, és elengedte a végtelenbe… hogy aztán ismét utána mehessen… hogy kereshesse éjjel, s nappal. Mint egy ámokfutó… hogy egyszer végre odaérjen…”

~~

Édesanyám azt mondta, nem baj, maradj ilyen. Merd felvállalni a véleményedet, és fogadd el, ha valaki szóvá teszi, hogy te tudod rosszul. A lelkedben úgyis ott van az isteni fény, ami arra biztat, hogy az igazság mégiscsak nálad van.
Lesznek felettünk álló emberek, akik majd uralkodnak, és semmit sem vesznek észre a transzcendens síkon történő lelki életből… de nekünk emiatt nem szabad szenvednünk… ez nem a mi hibánk. Mi csak nézzünk előre, és bízzunk abban, hogy majd évek múltán rájönnek a mondanivalónk fontosságára és lényegre… és belátják, hogy mennyire nekünk volt igazunk, és milyen érdekesen láttuk akkor a dolgokat…

"Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt.
    Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín."   (Catullus)

Egy szerelmes ősz suttogása

A nap sugarai tompa fénnyel vonják be a kertet, amely most utoljára viseli zölden pompázó ruháját. A sugarak nem égetik már a bőröm, csak kellemes meleget adnak. A szél illata is egészen más, magában hordozza a hűvös ősz érintését.
Erősen emlékszem rá, hogy milyen volt tavaly ilyenkor. A természet változásának látványa pontosan ugyanezeket az érzéseket váltottak ki belőlem. Ha minden évszakban ránézek a tájra, más-más érzések kerítenek hatalmukba. Most az ősz kellemes érzése uralkodik rajtam.
Szeretem ezt az évszakot… talán azért, mert ehhez kötődik a legtöbb és legmélyebb érzésem.
Tudom milyen fázva nézni az egyszerű, de mégis gyönyörű kora őszi naplementét. Még az is megváltozik ilyenkor… az ég hol halovány kék, hol vérben úszó, hol pedig gyötrelmesen szürke.
A legnagyobb kincs még novemberben is érezni a nap meleget, és az ég kékjét. Folyton ez mozog most a szívemben. Az örök ősz gondolata és szépsége… érzem, hogy közeledik. De ma már minden más… a nyugalmas változás mellé már nem párosul lángoló szív. Amit akkor hozott az ősz, azt most elmosta az eső. Ott már rügyeznek majd újra a fák, ott nincs már több szépsége a természetnek… ott nem nyílik több virág. Abban az érzésben elpusztult minden és mindenki. Az akkori, a tavalyi ősz nem jön vissza többet. Ugyan ősz lesz megint, de most mégis máshogyan gyűrűzik be, és bontakozik ki. Más emberek és más érzések körében… de egyben mégis mindig ugyanolyan marad. Valami egészen újat hoz…

~Elcsendesül a zsibongó nyár. Aludni tér a zaj. Elvonulnak a tikkasztó sugarak, helyükbe a zord szürkeség lép. De mikor épp nem az eső mossa tisztára a környéket, akkor a lehulló, ezerbarna színben pompázó levelek fedik be a sok lépésnyomtól bántott földet…
G.

Ördögi szeretők

Megbocsátani, és felejteni. A két legszebb és legnehezebb dolog.
Lesznek, akik mindig hazudnak, s lesz egy, aki okkal teszi majd. Teljesen mindegy, hogy mit mond, nem az lesz a lényeg… hanem az, amit tett, és amit tenni fog. Minden rossz ellenére fenn tartom azt, hogy bizonyos emberek nem véletlenül lépnek be az életünkbe…. Így jött egy hazug angyal is, aki… becsapott, elárult, de… mégis… megkapta tőlem az egyetlen mondatot, amit mindig is akart: „Mindegy mi fog történni, te nyertél, ezt soha se felejtsd el!”. Akkoriban, a harcban ez a mondat felért egy győzelemmel… aztán később vissza akartam vonni ezt a kijelentésemet, de amikor végleg búcsút vettem az Ördögtől, rájöttem, hogy igazam volt akkor. Ez az egyszerű, kissé sematikus mondat eldöntötte a sorsomat. Nem tűnik bosszúnak, én sem szeretek bosszút állni, de csúnya sebet üt egy ilyen az önbecsülésen.
Hosszú és végtelennek tűnő harc volt, de senki sem kapta meg végül azt, amiért küzdött… s ezért marad sok minden olyan édesen és kínzóan elérhetetlen.
Ezek az idők soha többé nem fognak visszatérni. Ma már tudom, hogy tényleg vannak fekete-fehér dolgok, de az életben pont az a szép, hogy olyan akárcsak a szivárvány. Sokszínű, különleges és egyedi.
Többé nem akarok egyetlen oldalon sem állást foglalni… nekem mostantól meg kell keresni a többi színt, amit eddig még nem láttam…

Volt amikor majd megőrültem, annyira vissza akartam vonni dolgokat…. Volt, amikor mindenemet odaadtam volna valakiért, és becseréltem volna a jelent a múltért. Talán… hiba volt. De nem bánom. Tanultam belőle, és legalább meg tudtam milyen vakon bízni és szeretni.

Ezt a bejegyzést két számomra meghatározó személynek ajánlom.
Egy sötét, hideg lelkű démonnak, aki hihetetlenül forró vágyakkal tudott rendelkezni, és aki talán még most is sok-sok szeretetre vágyik.
S végül egy fényes, vakító angyalnak, aki talán tényleg angyal, mert rá nem hatnak az emberi szavak. Neki, aki értelmet adott az Újhold karcsú fényének.

Ők ketten örökké ott fognak lakni a lelkemben, és eszembe jutni, amikor meglibben a függöny, vagy némán világít majd a Hold. Ők, akik ott lesznek a fantáziámban és a lelkem legmélyebb rétegeiben… ahol a Jó és a Rossz még talán most is csatáznak…

Geisterfahrer.

Magnókazetta nyaklánc

Ma nem kerestem az ihletet, mert az talált meg engem. Különös volt…
Megkérdezték tőlem, hogy van-e önbizalmam. Egy futó pillanatig elgondolkodtam, majd a szereplési kényszeremből adódó fellépéseim miatt igent mondtam. Majd az életembe tekintettem… s rájöttem, hogy a hazugságaimmal szinte megnyomorítottam a lelkemet.
Elhittem, hogy mindenki okosabb nálam, és képtelen vagyok a normális, józan gondolkodásra. Teljesen meg voltam győzködve, hogy én semmihez sem értek. Bebeszéltem magamnak, hogy ezért vagyok kívülálló, és mindenki többet tud nálam. De ez nem igaz… lehet, hogy nem én vagyok a legjobb, de ami tudok, azt tényleg tudom, és csak ennyi a fontos. Hogy erőmön felül is (!) mindent megteszek… nem számít, hogy a másik mennyivel jobb nálam… soha sem ez fog számítani… soha sem az a 3 pont, vagy  3 század, amennyivel többet teljesített, hanem az, hogy én mit tudok, és mit hoztam ki magamból.
Elhittem, hogy naivabb és gyengébb vagyok másoknál… a jóakaratomat hátránynak tekintettem, és azt hittem, ez a hibám, és ezért nem illek közéjük. Ez átok és áldás. Áldás, hisz úgy teszek jót, hogy közben nem kell összeszorítanom a fogam, de átok… mert senki sem látja, és senki sem fogja fel, hogy ezek a tettek mennyi mindent hagynak maguk után, és hogy mennyit érnek ebben a puszta létben.
Elhittem, hogy nem érdemlek szerelmet. Elhittem, hogy azért, mert egy fiúnak összetörtem 2 éve a szívét, most büntetést érdemlek. Azóta… 2 éve… folyamatosan csak ostoroztam magam, és elhittem, hogy ez kijár nekem. De ugyan… ki értené meg ezt? Ma is bámulnak rám, nagy szemekkel, és az arcomba nevetnek. Mindenki ezt teszi… és fogalmuk sincs, hogy belül vérzek…. Hogy belül szétszúrnak az élet tövisei… mert látom, hogy a család néha mennyire ingatag egység, hogy a barátságok hazugságba fulladnak… és a szerelem mennyire múlandó…

Minden hazugság vagy illúzió… és én már nem tudom tovább kergetni ezeket. Ha egyedül, hát egyedül megyek tovább…
De… csak, hogy legyen mit tanulnom az „anyagon” kívül… összesöpörgetem a széthullott önbizalmamat, és felépítek valami egészen újat. Már nem próbálni fogom, hanem tudni, hogy képes vagyok rá. Tudni, hogy jó vagyok… többet között ebben is. Mert most le mertem írni őszintén, hogy a barátaim lebecsülnek és kinevetnek, és semmi sincsen rendben amúgy sem. Ez csak intenzív totalitás, ami nem kifejezetten művészet, de ahhoz, hogy jó író legyek először is ismernem kell az érzést, ami majd később gyönyörű, fájdalmas és szürreális mondatokká fejlődik…

Geisterfahrer.

Ui: Angel, don’t you cry, I’ll meet You on the other side.
Never forget…

Dallamok

A csend már fülsiketítő néha. A monoton cselekedetek beitták magukat az egész lényembe. Az alkotás és a fantázia szivárványként csillog a szürke, esős valóságban.

~„Várom a percet. Várom, hogy kitéphessen a lelkét, úgy, ahogyan Ő tette azt velem. Látni akarom magam előtt, és fejéhez nyomni a jeges fegyvert.
Meg akarok harcolni Vele, akinek nincs teste, csak gonosz lelke. Aki csak egy érzés, de hatalma végtelen. Letépni a felszínt, és összetaposni a mérgező fullánkokat.”

~A szerelem kihűlt érzése még (túl) sokáig kísért, és hiába jó az ember, mégis bosszút akar… mindent megtesz, hogy elrejtse… kiszínezi, elbújtatja, de a bosszú az akkor is bosszú marad. Egy icipici elégtétel már percekig, sőt órákig boldogít. Aztán az is elhamvad a Pokolban…

~Mindegy, hogy mennyire vannak rendben a dolgok, az ember lelkében mindig ott kell lenni egy aprócska tüskének, ami vadul szurkálja a boldogságot. Kell, hogy itt legyen. Miért? Hogy tudjuk, hogy ami velünk történik az mind igaz…

~Hiába szakad rám minden feladat, hiába teszem tönkre magam egy aprócska sikerért, a rengeteg feladat akkor sem tud elfedni bizonyos érzéseket. Csak tompít… de azt mesterien műveli. Az emberben kioltja az összes szikrácskát, ami fellobbanhatna. Ezért veszélyesek a „dolgos hétköznapok” egy magányos és elveszett ember számára.”

~S végül kívánságok, vágyak és remények üvöltenek most hangosan ezekből a sorokból. Ambivalens dallamok ölelnek körül… szeretni akarnak, mégis, csak egyedül lépegetni. A Telihold vad fényében táncolni. Mert megint megmutatja az egész arcát az éjszaka, jelezve, mindig ott lesz, mindig akarja, hogy emlékezzek rá… s eléri, hogy belém költöznek megint az idegtépő szenvedélyek, és mindent akarok megint. Ölelni, csókolni, szeretni… Őt… de mást is.
Mert ilyen az élet. Aki nem ismer fájdalmat, az szerelmet sem. S aki szeretni rest, az sohasem fogja igazi helyét lelni.

Az én motivációm soha sem a Földön keresendő. Ott van, ahonnan a jóság indul, és ahonnan megtanultam, mit jelent megbocsátani, és elengedni a haragot…:

 „A düh és a harag egyaránt utálatos, csak az ragaszkodik hozzá, aki bűnös. Aki bosszút áll, azon bosszút áll az Úr is, kemény számadást tart vele bűneiért. Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked. Aki más emberre konokul haragszik, hogy keres Istennél gyógyulást magának? Aki nem könyörül meg az embertársán, a saját bűneiért hogyan imádkozik? Jóllehet csak ember, kitart a haragban - hát az ő bűneiért ki ad elégtételt? Gondolj a végső dolgokra, hagyd a gyűlölködést, gondolj halálodra, s tartsd meg a parancsokat. Gondolj a törvényre, ne gyűlöld embertársad, az Istennel kötött szövetségre, s nézd el a sértést.” /Sir 27,30-28,7/

Fény

Egy apró, de annál fontosabb dolog.
Én azt tanultam, úgy bánj másokkal, ahogyan te is szeretnéd, hogy bánjanak veled.
Szívből jövő szeretet, kedvesség, önzetlenség… igyekszem ezt adni. Igyekszem elhinni, hogy ez a világ lehet még jó hely, jó emberekkel, de szépen lassan szertefoszlik minden apró reménysugaram.
Hová tűnt a szív? A gyönyörű, kegyesen fehérre mosott szív… nem is tudom, hogy létezik-e. Amit látok az mind csak a pusztulás… az erkölcs üvöltő hiánya… a megrekedt, rendszerekben és szabályokban való gondolkodás. Ma már mintha mindenki szégyellne a szívével látni és élni. Mindenki csak mérlegel, és az igazságot keresi, ahelyett, hogy élne… hogy szenvedéllyel szeretne… hogy felfedezné azt, amit ez a hatalmas bolygó rejt. A mindig mosolygó természetet, a lágyan simogató napot, és a csendesen kéklő vizet.
Hol van az, aki ezt látja még rajtam kívül? Miért szenvedek folyton attól, hogy kirekesztettnek érzem magam, mert többet látok? Vagyis nem… ezt nem szabad mondanom, nem vagyok én olyan okos. Inkább… színesebben látok, határok nélkül. Az igazság nem feltétlenül az, amit mindenki elhisz vagy megvall… néha rejtve marad, és csak azt tudja meg, akit pont emiatt kirekesztenek…

Nem hiszek a materiális gondolkodásban. Nem érdekel a logika, sem az, hogyan és milyen atomokból áll fel a világ. Megtanulom, és megszerzem belőle a lehető legjobb jegyet, de… minden halott, ha nincs benne lélek. Ez nem tanulható, ez nem megfogható. Ehhez szív kell, nem ész. Ezt nem tudod megtanulni… ezzel születni kell. Az, aki szeretni tud, az birtokában van a világ legnagyobb és legértékesebb kincsének… annak az embernek soha sem fog fájni igazán a szíve. Kívülről talán úgy látszik, hogy majd sokat fog szenvedni a naivsága miatt. Talán megalázzák vagy kihasználják, és ott hagyják… de… ő mindig tudatában lesz annak, hogy azért tették ezt, mert tudatlanok és nem látnak. Nem tudtak szeretni, ezért szegényen mentek tovább.
Az életben sok lesz az olyan dolog, amit majd ha megteszek a többiek csak értetlenül fognak állni előtte. A klasszikus kérdés majd késként hasít a levegőbe: „Mi értelme volt ennek?”. Aki ezt kérdezi, soha nem is fogja érteni az önzetlenség, a szeretet és a hűség lényegét. Lehet, hogy gyakorolni fogja, de megérteni soha. Ezeket a dolgokat nem  a külső „nyomás” miatt vagy az elismerés miatt kell megtenni… hanem magad miatt… amiatt, hogy egyszer, ha visszanézel az életedre a Mennyből, Isten trónja mellől, mosolyogj, hogy mennyi jót és szépet tettél, miközben körülötted néha minden romlásnak indult…

G.

My heart skips a beat

Az ősz elküldte hírvivő szeleit. Vadul tépik az ablakomat, lebbentik meg függönyszellemeimet. Az éjszaka sötétebb lett, a Hold fénye sápadtabb... még a csillagok is elbújtak.
Itt van. Eljött azért, amire már régóta vágyott.... méltóságteljesen magával viszi a szívemet, és az összes benne élt érzést. Elrepül vele nagyon nagyon messzire, és vissza sem jön. Be sem borogatja a fájó sebet, csupán egy súlyos és méretes lakatot helyez rá.

Nincs gyógyszer az életre. Se dohány, se alkohol, se fű... csak a művészet. Csak az tudja óvatosan gyógyítgatni a széttépet lelket.

Legyen ez most Geisterfahrer ars poeticája...