Erősen emlékszem rá, hogy milyen volt tavaly ilyenkor. A természet változásának látványa pontosan ugyanezeket az érzéseket váltottak ki belőlem. Ha minden évszakban ránézek a tájra, más-más érzések kerítenek hatalmukba. Most az ősz kellemes érzése uralkodik rajtam.
Szeretem ezt az évszakot… talán azért, mert ehhez kötődik a legtöbb és legmélyebb érzésem.
Tudom milyen fázva nézni az egyszerű, de mégis gyönyörű kora őszi naplementét. Még az is megváltozik ilyenkor… az ég hol halovány kék, hol vérben úszó, hol pedig gyötrelmesen szürke.
A legnagyobb kincs még novemberben is érezni a nap meleget, és az ég kékjét. Folyton ez mozog most a szívemben. Az örök ősz gondolata és szépsége… érzem, hogy közeledik. De ma már minden más… a nyugalmas változás mellé már nem párosul lángoló szív. Amit akkor hozott az ősz, azt most elmosta az eső. Ott már rügyeznek majd újra a fák, ott nincs már több szépsége a természetnek… ott nem nyílik több virág. Abban az érzésben elpusztult minden és mindenki. Az akkori, a tavalyi ősz nem jön vissza többet. Ugyan ősz lesz megint, de most mégis máshogyan gyűrűzik be, és bontakozik ki. Más emberek és más érzések körében… de egyben mégis mindig ugyanolyan marad. Valami egészen újat hoz…
~Elcsendesül a zsibongó nyár. Aludni tér a zaj. Elvonulnak a tikkasztó sugarak, helyükbe a zord szürkeség lép. De mikor épp nem az eső mossa tisztára a környéket, akkor a lehulló, ezerbarna színben pompázó levelek fedik be a sok lépésnyomtól bántott földet…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése