Nem igazán hittem benne, hogy megérkezhetek ide, hogy ilyen jelentőségteljes dolgokról írjak. Pár hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy mindent leírok, ami bánt, ezáltal is visszatérek a terápiámhoz, és kicsit elviselhetőbbé teszem a nehéz pillanatokat.
Régen mindent olyan könnyű volt szóba önteni... kritizálni a világot, az embereket... de most már sokkal több árnyalata van a történéseknek.
Mindannyian máshogyan kötődünk az otthonunkhoz, máshogyan rögzítenek minket a gyökereink. Sokan még mindig hazajárnak, és mindent megtesznek a szüleikért, hogy segítsenek nekik. Egy modern világban a legkisebb gyermek az, akinek helyt kell állnia, és felelősséget vállalni (olykor súlyos beteg) szüleiért. Látom a számomra legfontosabb embereket, hogy olyan kereszteket hordoznak, amiket bármikor letehetnének, akkor sem kéne gyötrődniük a lelkiismeretük miatt, mert már nem kötelesek ekkora mértékben helytállni.
Az egészben az a legfélelmetesebb, hogy el sem tudom képzelni ezt a mély, lojális szeretetet, amit Ő ad az édesanyjának, és amit Ő kap. Megijedek, mert én soha sem éreztem ezt. A szüleink más-más szeretetnyelvet beszélnek, s olykor Ő és én sem értjük egészen egymást. Lehetséges, hogy én képtelen vagyok az igazi kötődésre? Lehetséges, hogy én csak magához az érzelemhez, az állandó szerelmi gyötrődéshez, rajongáshoz kötődöm?
Soha sem fogom tudni elfelejteni az arcát, a szemében megbúvó félelmet, fájdalmat és elhagyatottságot. El kellett volna hallgatnom és némának maradnom... akkor talán most jobban ismerhetném az igazi érzéseit.
Bárcsak ismerném az érzelmek valódi hátterét és gyökerét. Bárcsak érhetném, milyen is belülről egy anya és a fia kapcsolata. Szerintem varázslatos és titokzatos ez a fajta kötődés, ami egy édesanya és a fia között jön létre. Semmivel sem pótolható és minden férfi szívének a sarokköve.
Néha azon kapom magam, hogy irigykedem rá. Milyen tiszta, őszinte és valódi ez a szeretet!
Nekem jut mindig a kőszívű nő szerepe. Folyton csak féltékenyen, önzően meredek magam elé, és még mindig remélem, hogy valaki majd úgy fog szeretni, ahogy én őt. Ez egy ábránd. Két ember között a szeret állandóan változik, többek között annak fényében, hogy az egyik fél éppen hogyan áll az érzelmeivel.
S vagyok én, aki folyton csak vágyódik a szeretetre. Most már a kedves Olvasó biztosan le tudja vezetni, hogy nekem milyen kapcsolatom van az anyukámmal. Én mindig csak keresek és figyelek. Aztán mikor valami szépet találok, elszomorodom, mert nem érhetek fel oda, ahol egy szülői kapcsolatban két ember ennyire tiszteli egymást.
Úgy tűnik ebben is lerombolja a valóság a reményeimet, és soha sem lehetek én az egyetlen, az igazi...
"Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy." (1 Móz)
G.
