Elballag a Tél

Amikor átlépjük a komfort-zónánk határát, érdekes folyamatok indulnak le bennünk vagy éppen zárulnak le. Kristálytisztává válik a kép, hogy az új kezdetkor, kire van szükség és ki az, akit a múlt jótékony feledésében kell hagyni.
Most, ahogyan írom ezeket a sorokat, egyszerűen hagyom elszállni a múlt árnyait.
Mert még mindig, az álmaim szintjének legalján ott lakik alak, test, hang, arc nélkül egyfajta fájdalom és elutasítás. Mikor alszom és álmodom, megjelenik ez az alaktalan fájdalom, nagy sötétséggel körbevéve. Senki és semmi nem szerepel az érzésen kívül az álomban, csupán a szenvedés maga. Még mindig cipelem ezt a terhet, hónapokkal később is… még mindig érzem a traumát a lelkemben és a testemben is. Bármennyire is elbizonytalanodom néha, pontosan tudom, hogy nekem csak a kellemes érzés hiányzik az életemből, a szenvedély, a törődés maga. Az én emlékezetemben ezekhez a finom érzésekhez, többé már nem kötődik arc, nem kötődnek ajkak, érintések… Nincs a szívemben senki. Elengedtem az elmúlt szerelmet.

Nem fogok soha többé gyűlöletből írni, és nem fogom részletezni, hogy ki milyen hibát követett el ellenem. Mostanában egyre kevesebb dologról tudok „csak úgy” általánosságban írni… minden túl személyessé vált körülöttem, rengeteg érzelem, behatás ér nap mint nap.
A mai nap után valami nagyon megváltozott bennem. Elengedek bizonyos dolgokat… a középiskola véget ért, és ezzel együtt sok dolog is. Egy korszak vége magával ragadja a kapcsolatokat is. Egyszerűen megrekeszti a szerelmeket és a barátságokat. S még mielőtt bármilyen vita vagy küzdelem kezdődhetne, megelőzve a sok bántó szót és felesleges viaskodást, jobb csak kilépni az olyan helyzetekből, amik nem tesznek már boldoggá. Egy gazdag szerető, akinek még mindig nem tudok lelket teremteni… barátságok, amelyek funkciójukat vesztették, és… a nagy szerelem, amely lezárása volt a gyermekkornak.
Itt nincs többé helye a reménynek és a várakozásnak. Ezek súlyos dolgok, amik súlyos fájdalmat okoztak… ezek olyan lezárt utak, amelyekre soha többé nem akarok újra rálépni.

Lezárásképp szeretnék egy nagyon pozitív dolgot is megemlíteni a sok veszteség után.

Adrus, nem lehetek neked elég hálás azért, amit értem tettél. Miattad nem érzem magam magányosnak, mellettem álltál életem legnehezebb változásakor. Soha sem hittem, hogy a barátság betölthet egy olyan nagy űrt, amit a szerelem hiánya okoz. S én még mégis nap mint nap boldogan tudatosítom magamban, hogy az életem része vagy, és boldogan megyek be az egyetemre, mert tudom, hogy találtam egy olyan embert, aki hasonló hozzám… egy olyan embert, aki tudja, hol a morális határ, tudja, milyen egy igazi nő, és akivel igazán egy irányba haladunk. Hálát adok érted! Kincset találtam… Nem tudom, mihez kezdenék nélküled :)
Az élet egyszerűen kegyetlen és van, hogy úgy tűnik, elvesz tőlünk mindent. S mégis a nagy szerencsétlenségben egy életre szóló barátságra leltem. Szinte felfoghatatlan, hogy milyen kifürkészhetetlenek Isten útjait… megfosztott a szerelemtől, de hatalmas ajándékot adott cserébe. Nekem most ez a kapcsolat jelenti az igazi biztonságot és a megmaradást. A te barátságod nem engedi, hogy kiboruljak… idegeskedjek… hogy butaságot csináljak… s emellett betölti a mindennapjaim boldogsággal és örömmel.
Az igaz szerelmet még nem ismerem, de az igaz barátságot már igen.