A "Kapitány" memoárja

Visszapörgetem az ezeréves bejegyzéseket. A kíváncsiság hajt…
A „Szentháromságnak” csúfolt 3 kudarcba fulladt kapcsolatom olykor-olykor elgondolkodtat. Most visszafordulok az egyikhez… ki fogjátok találni, ki az.

„Ő csak egyszerűen besétált az életembe. Hozta kisfiús mosolyát, és a biztonság valamilyen megfejthetetlen, de ambivalens érzését.
Megláttam őt. Tudtam, hogy ő kell nekem. Ránéztem, ő pedig mosolygott. Elsütött egy csúnya viccet… s elkezdődött a múlt és a jövő harca…

Ezzel kezdődött. Ezt éreztem. Most is érzem a pillanatot. Ülök a száraz levegővel teli teremben, nézem, ahogyan oktat. Megfordul a fejemben a gondolat, hogy milyen magas… és helyes. De a pulcsija és a telefontokja fura. Miért lila? Elengedem a gondolatot… tovább csodálom az oktatóm. Észreveszi, hogy mosolygok rá… visszamosolyog. A többi már történelem.
Azt hiszem ebben a korszakban hittem a szerelem első látásra mondásban. Fogalmam sem volt, hogy a kedves, nyitott felszín mögött nincsen semmi. A szó legszorosabb értelmében, nem lakott érzelem a manír mögött.
Most, mikor visszanézek, megvizsgálom a reakcióm is. Nem veszekedtünk… nem voltam frusztrált vagy ideges, pedig Ő nem szeretett engem… de erre nem tudtam rájönni időközben.
Olyan nagyon gyűlöltem magam mostanában a gyerekes reakcióim miatt… de a második kapcsolatomban, soha sem csináltam botrányt. Érdekes, hogyan tudtam annyira nyugodt maradni egy olyan férfi mellett, aki nem volt képes szerelmet adni. Engem nem az hajtott, hogy suhanhattam a vitorláson a szélben… de még a nagy és hangos motoron ülve sem éreztem, hogy feltétlen meg kell tartanom ezt az életmódot. Azt hiszem, a lehetetlent akartam elérni, és beképzeltem, hogy lesz annyi erőm, hogy a saját szívemből a másiknak is jusson. Életet, lelket, szeretetet akartam neki adni, hogy jóvá változtathassam őt.
Mint mindegyik, ez is különleges volt a maga nevében. Kicsit beleszerettem egy olyan férfiba, aki képes irányítani és hatalma van. Vonzott az, hogy okos, nagy ember, aki profin végzi a munkáját és bármit képes megadni nekem, és emellett még független is. De ez nem elég… az élet nem (csak) erről szól… nincs értelme ezen a világon semminek, ha nincs benne szeretet, szenvedély és megtartóerő.

Zseniális az érzelmi hullámvasút, aminek pályáját a bejegyzésem szavai formálják. Látom a folyamatot, a dátumokat, hogy mikor is estem szerelembe, és hogy mindig éreztem valahol mélyen, hogy Ő erre nem képes.

Olyan fura, hogy már képes vagyok erről nyugodtan, puszta emlékezetből írni. Van az a pillanat, közvetlen a szakítás után, mikor azt érzed, soha sem fog véget érni a kínzó fájdalom. S aztán elkezd rohanni az idő, és eszedbe jut, hogy valaha meg azt hitted, hogy örökké fog tartani. Az idő elvégzi a munkáját. Őszintén várom a percet, amikor a becses, szenvedélyes harmadikról is tudok majd ilyen bejegyzést írni. Kíváncsian várom a lelkem jövőbeli reflektálását… erős a remény bennem, hogy ugyanilyen kristálytisztán látom majd az utolsó tragédiám is, és nagyon okos és velős következtetéseket tudok belőle levonni.

De ez a bejegyzés most kizárólag, a Kapitánynak szól. Ez most csak az övé… hogy a lelkemből is kaphasson egy kis darabot.
Most újra megmutatom magamból azt a régi-régi darabot, amely szerette a „Kapitányt”… amikor az nem csak a testet birtokolta. 

„Bátortalanul törtek át a napsugarak a felhőlepedőn, ami szürkén takarta a végtelen eget. Alig nyitottam ki a szemem, a ragyogás máris a hatalmába kerített. Felemeltem a fejem, miközben bekúszott a fülembe az egyenletes, puffogó szuszogása. Nyugodtan, háborítatlanul aludt a reggeli napsugarak tüzében. Mellkasán fekve én is kaphattam a fényárból. Hiába voltam álmos, a gondolataim már javában a korai táncukat járták a fejemben. Keresték a nagy szerelem okát a mellettem szuszogó arcán… de nem leltek semmi különöset, sőt, még szépet sem. Markáns, férfias arcélek, feketéllő borosta, csupán ennyi látható elsőre. Aztán… ránéztem az óriási, ívelt szempilláira… olyan mintha a tekintete állandóan mosolyogna, mintha állandóan boldog volna… most komolyan rebegtek, éppen álmodtak, de a hihetetlen erő, ami benne lakott, még hajnalban is körbeölelt… olyannyira, hogy elvette az összes kételyem… visszakaptam az önbizalmam, a hitem és a reményem. Elég csak a szemébe nézem, azokba a szemekbe, amik mindig mosolyognak rám, a szempillák melyek szinte megsimogatnak. Ő úgy különleges, hogy szinte nem is tud róla, engem pedig végre nem nyel a szeretet és a csodálat, amit neki adok. Szeretem felróni a hibáit néha, akkor megnyugszom, hogy azért annyira mégsem tökéletes.
Olyan jó a mellkasán álmodozni… órákig csak fekszem, néha elalszom, néha megfordulunk… ő álmodik, én pedig alkotok.
Mozgolódni kezdett, széles vállaival körbeölelt gyorsan. Mintha csak mindenáron a másik testébe akarnánk jutni, egészen közel húzódtunk egymáshoz. Elbújtam a nyakában, hangosan szuszogva öleltem, közben pedig bűvöltem az időt, hogy vánszorogjon kicsit, ne siessen annyira… az ébresztőóra éles hangja lassan megtöri a ragyogást…”