Közelebb

Mikor is vagyunk képesek igazán meglátni és megítélni a másikat? Mikor egészen közel megyünk hozzá. Odaengedjük a lelkünk forrásához… ezen a helyen nem csak az eredendő szépséget, hanem a karcolásokat, töréseket is láthatjuk a másikon.
Most végiglépdelek az életemen, és egészen közel megyek bizonyos bennem élő képekhez.

Látom a hatalommal, pénzzel rendelkező férfit, akinek nincs semmi a lelkében. Dermesztő a sötétség és a hideg, amely akkor fogad, ha gondolataim hozzá térnek meg. Ha igazán közel megyek hozzá, nem fogad biztonság… vagy melegség…

S ott vannak mások, jó páran, akik cselekedeteit a múltbéli keserűségek vagy az azoktól való folytonos menekvés határozza meg… senkit nem bírálok többé, és nem török pálcát felette. Megtanultam nem egy baráti-, vagy párkapcsolatban, hogy nem helyes ítélkezni. Mindannyiunkat vezérelnek néha a traumák, amelyek körbeszorítják a testünket. Ha közelebb megyek, látom, hogy ki mi elől menekül és hol keresi a boldogságot. Látom magam, amint értetlenül állok a cselekedetek előtt, mert képtelen vagyok megérteni a vezérlőelvet. Még tanulom a mások megértését és elfogadását.
Nem szégyen a gyengeség. Attól, hogy boldogok, elégedettek és a helyes úton járók vagyunk, még mindig megtorpanhatunk… közelebb megyek a szeretteimhez, és látom a céljaikat, látom a fájdalmaikat. Talán most lettem ahhoz eléggé felnőtt, hogy megérthessek és elfogadhassak mindenkit, gyűlölet és ellenállás nélkül. Többé nem fogom rosszul érezni magam mások döntése miatt, és nem vállalom át a fájdalmaikat. Csak osztozom… boldogságban és szomorúságban egyaránt. De nem fogom kevesebbnek érezni magam semmi miatt… attól, hogy nincs párom, én nem érzem rosszul magam, még magányos sem vagyok. Annyi csoda, annyi jó barát vesz körül… nincs okom panaszra.

Nem másokkal küzdök többé, hanem magamra koncentrálok… arra, hogy mit súg folyton a bensőm… hogy mire is van szüksége.
Paradox módon félek a szerelemtől. Nekem ezt borzasztó nehéz bevallani, és leírni, mert még mindig nagyon büszke ember vagyok, aki rejtegeti a félelmeit. Nem tudom elképzelni, hogy bármi is eltérítsen a céljaimhoz vezető útról… nem tudom, képes lenne-e erre valaki mostanában… nem tudom, hogy a szívem megnyerhető-e újra. Úgy érzem, hogy csak akkor vagyok hajlandó kitárni újra a lelkem, ha valaki nagyon biztonságos és meggyőző képet mutat nekem magáról. Amolyan felnőttes félelem ez… megrettenek kicsit, hogy hová tűnt belőlem a szenvedélyes gyerek, hova bújt el, és ki fogja egyáltalán előcsalogatni.

Én egyfajta szerelemben hiszek csak. Ami olyan, mint a villámcsapás. Nem gondolkodsz, nem mérlegelsz, csak sodródsz, kellemes puhaságban élvezed az ébredező szerelem finom melegségét… óhatatlanul is itt lebeg a szemem előtt 3 nagyon meghatározó pillanat. 3 komoly, szenvedélyes pillantás, ami mostanra már csak egy „példaként” szolgál, hogy milyen is a szerelem…

Ez vagyok én közelebbről. A láthatatlan törésvonalaim.