Blackout

A jelen jóságos. Pillanatszerű és könnyed. Hamar elillan, majd holnap újra most lesz. A szerelmeseknek az örökkévalóság, a csüggedteknek az egyetlen kapaszkodó. Ez a jelen… az egyetlen társam, aki elkísér nap mint nap. Gyerekkori példaképem mottója volt, hogy élj a jelenben. Ügyetlenül próbáltam leképezni ezt az életérzést, inkább kevesebb sikerrel.
S most mégis tudom mi ez. Minden jelen pillanatban emlékeztetem magam, hogy csak most rövid ideig tart a fájdalom, mindjárt elmúlik. A következő mostban megint könnyebb… megnyugodtam… újra a leglényegesebb dolgokra tudok koncentrálni.

A legnagyobb ellenség mindig a múlt. Ártó démonjai beszivárognak a jelenbe… pár mondat, egy név, egy emlékkép felvillanása máris becsábítja a sötét árnyat a gondolatokba. Összeugrik a gyomrom… szorongani kezdek. Elemi erejű elutasítás jelenik meg a legapróbb sejtjeimben is. NEM AKAROM! – üvölt a lelkem belül és majd’ kiugrik a testemből.
A régi, keserű dolgok halmaza újra és újra felkelti a vágyat bennem, hogy hadd szabaduljak már ki a kisvároskából… állandóan dúl a harc bennem, hogy a középiskolából legalább néhány szép emléket hadd menthessek ki magamnak. Kérlelem a szigorú racionalitást, hogy a kellemes élményeket még hagyja meg az agyamnak, hogy képes legyen majd emlékezni valami jóra is.

Rázárom az ajtót a démonokra, berekesztem őket az agyam legmélyebb zugába, és csak tovább megyek. Nem gondolkodom, nem gyűlölök, nem írom le azt a sok-sok keserűséget, ami valójában ezek mögött a szavak mögött lakik. Arcok, nevek, fájdalmas veszekedések, csaták, megaláztatás… sorolhatnám reggelig, mi mindent kellett kiállnom olyanok miatt, akiket most berekesztek az ajtó mögé.

Szerelem és barátság kapcsolatának összehasonlításakor talán egészen kevés különbséget találunk. A szeretet mértéke, és a szenvedélyek irányultsága a legnagyobb különbség… de ezektől eltekintve klasszikus kapcsolat mind a kettő. Ápolni kell, élményekkel gyarapítani, és időként feléleszteni, újjáépíteni… vagy lezárni.
Azt hiszem, erről talán még soha sem írtam, most mégis legyőzöm a büszkeségem, és kicsit magam ellen beszélek.
Ma már értem, miért hagytak el utolsó alkalommal. Értem a belső motivációt… érzem a folyamat minden egyes lépését. Tudom, mi játszódott le benne. Mert bennem is pontosan ugyanez zajlik le. Meg akarok valamitől szabadulni, ami már nem tesz boldoggá… valamitől, amit én (is) teremtettem, de már rá sem ismerek, hogy mi ez, és a másik oldalán ki áll velem szemben. Nem találom a közös pontot, nem látom a lényeget… nem érzem a barátság kellemes melegét. Nem akarom… nem tesz boldoggá…
Mikor valaki legutoljára ezt érezte irántam, felhívott, búcsút vett tőlem, és azóta eltelt 4 hónap. Négy hónap, ami alatt önmagamat nem kímélve szembe néztem saját magammal, és mindent elölről kezdtem és újra terveztem.
Ha neki joga volt ezt tenni és elsétálni, akkor én, egészségesen, új emberként soha többé nem fogok megtűrni olyat az életemben, ami nem tesz már boldoggá és szorongások sorozatát generálja bennem. Nem engedhetem meg, hogy az emberek egyszerűen kihasználják a jószándékom, a türelmem, és a képességem, amivel tudok jó barátként hallgatni és segíteni.
Befejeztem.