Ilyen gondolatokat csak a papír bír el. Ez a valami, ami itt kísér minden egyes levegővételnél egy láthatatlan érzés. Ha nem gondolnék rá, valószínűleg nem is létezhetne. S mégis velem van… éjszaka, álmaimban elkísér. Az agyam élő filmként vetíti elém, hogy „Milyen lenne, ha…?”. Azonnal elvetem a téves képzeteket, hogy mi mindenné válhatnánk, mennyire messze juthatnánk. Az egész ijesztően irreális… maga a lehetetlenség. Hisz ez nem szerelem… vagy ha az, akkor valami kicsi, megnyomorodott maradéka a nagy érzelemnek. Ebben nincs boldogság, gyengédség… némi szenvedély, titokzatosság, és játék keveréke csupán. Olyan ez mint egy hamis szivárvány. Keressük az égen, azt érzékeljük, hogy szinte már tényleg látjuk… az érzékeinket is megcsaljuk, csak hogy a szívünknek jó legyen.
Érzem a láthatatlan, gyenge, de megmagyarázhatatlanul szilárd köteléket, ami állandóan hamis képzetekkel köt egy olyan emberhez, aki nem szeret. Erről nagyon nehéz vallani nekem, hisz soha sem vallottam, hogy a test működhet a lélek nélkül… ez így is van talán, de ha egyszer már részt vett a szív is a játékban, hiába lép ki, a test automatikusan fog működni… ugyanúgy érzékelni fogja a puha bőrt… a divatos, olcsó illatot… a vékony karokat, a mély sóhajokat.
Ez az „élmény” ujjá teremtett engem. A hamis, nagy szemek újra önbizalmat öntöttek belém, mert elhittem, hogy ez az új út olyan helyre vezethet, ahol majd nem fáj semmi. S így történt. Valami más lett bennem… valami végérvényesen megváltozott. Most még formálódik bennem a felismerés, és csak tapogatódzom az új énemben, csak nézegetem a tükörben az új arcom…
Nem érzem többé azt, hogy ha egyedül vagyok, akkor nincs biztonságos búvóhelyem a valóságban… nem félek többé, mert éppen nincs párom. Megtaláltam a kapcsolatot önmagammal is végre.
Nem keresem az idegen férfi szempárokban a potenciált, hogy akár ő is lehetne az igazi…
Nem esem kétségbe, ha éppen nem akarok szerelmes lenni. Azt hiszem, el is felejtettem vagy lehet soha nem is tapasztaltam, milyen szerelmesnek lenni. Sok mindent éreztem már, de fogalmam sincs, hogy ezeknek milyen nevet lehet adni. Szenvedély, kötődés, függőség?
Talán az is előfordulhat, hogy a történtek után egyszerűen nem akarok nyitni semmilyen mélyebb érzelem felé, mert kimerültem. Pihenni akarok. Pihentetni akarom sebzett szívem. Olyan jó a rutin, az új feladatok, az egyre mélyülő barátságok, a család keserédes közelsége.
Magamat látom csak a tükörben. Nem osztozom a szívemen, vagy ha igen, akkor sem a szerelemnek szolgáltatom ki őt.
Most jó a függetlenség, szeretem ezt a józan, de hihetetlenül élmény gazdag állapotot. Olyan sokáig nem láttam semmit a világból, mert nem tudtam kinyitni a szemem a nagy szerelem közepette… most pedig annyi mindent megértettem, annyi mindent látok a világból.
Hiszem, sőt tudom, hogy ha majd eljön a nagy szerelem, pontosan tudni fogom, hogy megérkezett. Nem fogom félteni tőle a függetlenségem…
Ez egy lezárás. Egy fel nem fedett titok, egy forma, név és jelentés nélküli érzés, ami elkísért az elmúlt 5 hónapban, és megdöbbentő módon az egyik alappillére volt az új életemnek.
Helly Hansennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése