Intouchables

Abban a pillanatban azt hittem, hogy itt a vég. Biztos, hogy elvisz a szorongás, és elájulok. Anyám azt suttogta, hogy nyugodjak meg. „Gondolhatok valami szépre?” –kérdeztem elhaló hangom. Halkan mosolygott, én pedig lehunytam a szemem.

Az első, ami eszembe jutott, a hullámzó Balaton volt. Smaragd vizével engem simogatott. Majd hirtelen feltörtek a könnyek belőlem. Már nem a fájdalom mart belém. Pedig ő is ott volt az emlékképben. De most arra gondoltam, hogy megtettem az utat. Megcsináltam. Felálltam. Összeszorítottam a fogam, és ma végre elmentem vizsgázni. Amikor összetörték a szívem, megfogadtam, hogy mindent megteszek, hogy ujjá születhessek apró szilánkjaimból, és valami maradandót alkossak. Fél éven keresztül minden egyes nap megküzdöttem a félelmeimmel, a kötelezettségeimmel, és ma elértem a célom. Mégsem ez számít most, nem érdekel az eredmény… csak az út a fontos, amin keresztül eljutottam idáig.

Szinte nem evilági volt a pillanat, amikor lehunytam a szemem, és azonnal összekapcsoltam a veszteségemet a hihetetlen eltökéltséggel. Groteszk módon inspirált, szinte előre nyomott az átélt fájdalom emléke.
Egy szempillantás alatt eltűnt belőlem a szorongás, és mérhetetlen erő, forróság öntött el, aminek segítségével megvetettem a lábam a valóságban, és sziklaként álltam a viharban.

Egy igazi nő szívét össze lehet törni, össze is fogják. Az a nem mindegy, hogy kinek és milyen mértékben hagyjuk ezt megtenni… és ami még ennél is fontosabb, hogyan vagyunk képesek felállni ebből a veszteségből… valamint a méltóság, amellyel kezeljük a helyzetet, és amellyel önmagunkhoz is viszonyulunk.

Annyira az útra koncentráltam, hogy az elmúlt pár napban el is felejtettem, hogy elterveztem még régen azt, hogy belenézek majd a tükörbe ezen a napon, és megpróbálom megkeresni a régi énemnek a darabjait a visszatekintő szemekben. Akkoriban segélykiáltást akartam küldeni magamnak a távoli jövőbe, és türelmetlenül vártam már, hogy mi is lesz belőlem majd hónapokkal később.
Minden reményem a saját jövő képembe fektettem, és meg akartam mutatni, hogy mire is vagyok képes. Alig vártam, hogy eljöjjön ez a pillanat, amikor minden csak kósza emlék lesz, én pedig majd büszke leszek arra, amit elértem.

Azt hiszem ez a legjobb orvosság arra, amikor azt érezzük, hogy mindent elveszítettünk, és fuldoklunk a fájdalomtól.
Néha az életben a legabszurdabb dolgok adnak nekünk hatalmas inspirációt, motivációt. A fájdalmakban meg kell látni a lehetőséget, hogy min is lehet változtatni, és hogy valójában mivel is kéne foglalkozni… hogy milyen is az igazi énünk…

Az én túlélőimnek.

G.